Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Arrancar lesen

2014.04.10

 Csattanva landolt a papírköteg a földön. Suza~chan kissé talán megszeppenve toporgott a vállamon, de beszélni nem nagyon akaródzott se neki, se Gin~channak. Kasai~chan is csak világos pirosan lengedezett a madár mellett.

- Csak egyszer kerülne úgy a közelembe, hogy nincs közöttünk egy rakat ártatlan ember! Csak egyetlen egy alkalom kellene! - óvatosan hajoltam le a papírokért, miközben újra az eszembe jutott a szégyenletes eset. Naná, hogy megint egy aktakukac húzta fel az agyamat, mikor nem volt képes megérteni az egyszerű, és brutál világos kérésemet, hogy ne utasítson mindig hátra a komolyabb munkák terén, csak mert 11. osztagos vagyok, vagy mert nő? Puffogtam még kicsit, de ezzel csak a barátaimat zaklattam, vagyis nem a kívánt személyt szabadítottam meg néhány feleslegesen túl nyugodt, és békés percétől. El is határoztam, hogy majd egyszer, az egyik éjszaka, ha hazafelé sétál, vagy csak simán is, de elkapom, hogy eltársaloghassak vele ezekről a felettébb bosszantó dolgokról. Az egyedüli baj ezzel pusztán csak az lenne, hogy utána le kéne, hogy üssem, és lehet elfelejtené a mondandómat... Az pedig igazán kár lenne. Pedig lehet sikerülne valami agyat is beléjük verni végre. Így aztán kissé morcosan pakoltam le a halom papírt a szobámba. Valamiért nem igazán tudtam, hogy úgy alapból miért fárasztják az osztagom tagjait - beleértve engem is - ilyen felesleges időpocsékolással. Miután egy kis hideg vízzel megmostam kívül-belül a buksimat, és egy kicsit lehiggadtam, neki kezdtem a papírok olvasásának, amint szerencsésen megint felhúztam magam. A papírrakás megint a földön csattant, én pedig kissé talán fellélegezve, visszafogott örömmel csaptam ki az ajtót, amikor megkaptam a parancsot, hogy küldetésre készen jelentkezzek a főnökeimnél. Suzakuval a zsebemben, teljesen vörös Kasai~channal a hajam között, és persze Gingitsunéval az oldalamon, kaptam meg a parancsot, majd indultam is. A rosszkedvemnek, meg úgy alapból a gondjaimnak lőttek, hála az új feladatnak. Ami csak emelte a hangulatomat, hogy Edo volt az úti célom. Amint kiléptem a kapun, kissé izgatottan simítottam meg a gyűrűmet. Suza~chan és Kasai~chan is kíváncsian ültek a vállaimra. Életem óta nem jártam a fővárosban, és akkor is csak egyszer. De nagyon nem olyan volt, mint amilyenre számítottam, és emlékeztem. Egy nyüzsgő nagyváros volt már akkor is, de most... Tele emeletes házakkal, meg autókkal, amiket újfent csak nem szerettem. Túl büdösek voltak nekem... Hiányoztak a régi faházak, a sokkal több fa, és a sokkal kevesebb ember. Hiába volt Edo a főváros, régen sokkal kisebb volt a nyüzsgés, mint most. Pedig már akkor se kellett félteni... 
- Menni fog? - tartottam fel a kütyü izét Suza~channak, aki néhány halk pittyentés után elégedetten pürrögött egy kicsit, majd nagy komolyan rám nézett.
- Mégis kinek nézel te engem? Persze, hogy menni fog! 
Egy szépen kivitelezett csontipofát sikerült találnunk. Viszont elméletileg csak egy volt, legalábbis csak egyet adtak ki utasításban, akkor viszont nem értettem, miért is jelez még mindig furcsa lélekenergiát Suza~chan. (Igen tudom, a műszer, de akkor is Suza~chant értettem meg, nem azt a kis vackot) Viszont mivel a helyi kirendelt tiszt, vagy ahogy a kihelyezett shinigamikat hívják, nem jelentkezett, így aztán elindultam a második nyom fele. Kissé kiléptem, hogy még ott találjam. Útközben találkoztam egy potyogó fajtársammal, bár abból, amilyen szépen repült, lehet inkább Suzakuhoz lehetett több köze...A szép íves zuhanása azonban megfontolásra késztetett. Szépen lassan elsétáltam, amerről a jóember indulhatott. Nem kellett vészesen sokat gyalogolnom, hogy meglássam. Egy arrancar csücsült nem messze tőlem, egy izével a fején.
– Nem tűnik ismerősnek… Már megint nem az jön, akit akarok… Hülye shinigamik. Nem téged vártalak. Ki vagy te, hogy téged küldtek erősítésnek, vagy talán te is csak egy mihaszna vagy? - A fején lévő kis izé is pampogott valamit, de sajna az már nem keltette fel annyira az érdeklődésemet, mint a gazdája.
- Na ezzel megvolnánk... - húzta a csőrét Suza~chan, már ha lehet ilyet csinálni egyáltalán.
- Vigyáznál Kasai~chanra, amíg itt végzek? - érdeklődtem meg, miközben a hófehér kis lángocska magától a madaram hátára telepedett, és tisztes távolba vonultak. És eközben a kardomra raktam a kezem, készen rá, hogy bármelyik percben előránthassam, miközben a lidércfajzék szemeibe néztem - Sajnálom, de jelen pillanatban be kell érned velem. Nem mintha bármiféle erősítésként érkeztem volna. Csak véletlen erre jártam, és egy ilyen kedves invitálásnak nem tudtam ellenállni. Ahogy elnéztem a másik fazont csúnyán megreptetted. Nem tűnt fel, hogy szegénynek nincs szárnya? Persze, ha hagyta magát, akkor nem is érdemelt igazából nagyon mást. - húztam el a szám. - Remélem nem ijesztettelek el nagyon.
- Aranyoskám, inkább menj haza és ápold a hajadat, sem, hogy Wolloh-sama idejét raboljad. Mellesleg ide látszik, hogy milyen ronda és töredezett a vége. Még az espadannak is szebb haja van, pedig neki aztán szénakazal van a fején. - pattogott az a kis izé a csontipofa fajzék fején. Közben a gazdája is megszólalt.
- Nagylelkű leszek veled. Megengedem, hogy sírva hazaszaladj, de csak egy kikötéssel, hogyha a bánatodat annak a pondró nösténynek sírod el, aki Chikanachu Kira névre hallgat és a második osztag harmadik, vagy hányadik tisztje. - Igaz is, a gyűrűm épp használatba volt, szóval amolyan kezdő, de nagyszájú shinigaminak nézhettem ki. Annál jobb, szerettem a meglepetéseket, főleg ha én voltam az okozója. 
- Na, te festett vöröske, kapj az alkalmon, szedd össze a madaradat, s takarodj haza, mielőtt még meggondoljuk magunkat. - nyelvelt újfent a kis izé. Lidércnek nézett ki, ámbár volt benne valami fura. De végülis, kérdem én, melyik csontipofa nem fura? De ez a kis izé a fején, egy nagyon aranyos kis állatnak nézett ki.Főleg, mikor megszólalt. Vajon jól kijönnének Suza~channal? Ő is ugyanolyan morcos volt, és éles nyelvű, mint a madárkám. Lelkesen mosolyogva, körülbelül, ahogy egy állatszelídítő vigyoroghat a rá épp fújó, extra cuki kis cicára, szóval egy olyan vigyorral az arcomon válaszoltam neki, persze csak magamban. Még a végén itt elriasztanám... Csendben mosolyogva vártam meg, hogy a gazdájával befejezzék a nagy monológjukat.
~Ajánlom aranyom a szemüveget. Vagy nem is tudom... A hajam ugyanis extra jól tartja magát, ami a gazdádéról már nem mondható el, de se baj, nem a hajáért szeretjük az embert... - gondoltam, miközben egy már sokkal gonoszabb vigyorral néztem a gazdájára, ugyanis nem túl kedveseket mondott nekem.~ Vajon ha azt a kis izét a fejéről haza vinném, el akarnák kobozni a 12. osztagosok? - méláztam magamban, amíg a sírva haza menésről, meg az utolsó kegyes esélyekről magyarázott nekem. ~ Nagy rá az esély... lidércfajzéktól származó dolgokat többnyire... ~ húztam a számat. ~ Pedig néha olyan aranyos kis izék is vannak... Kár, hogy lelkeket zabálnak...
- Bocsi apróság, de teljesen természetes vagyok...  - sóhajtottam immáron fennhangon. - Azt a shinigamit, akit emlegettek, sajnos nem ismerem, de ha tényleg olyan jó, amilyennek a szavaitokból kitűnik, lehet megkeresem majd egyszer. 
Közben láttam, hogy az arrancarnak megfeszültek az izmai. Elmosolyodtam. Erős volt, azt éreztem, és még gondolkodni is tudott... legalábbis eddig úgy tűnt.  Tudtam, hogy az én erőmet szinte semennyire nem érezhette, hisz pont olyan szinten voltam, mint egy, az akadémiáról kikerült, kezdő shinigami. Mégis készen állt rá, hogy védekezzen, esetleg támadjon. Arról nem is beszélve, hogy extra bosszantó lehetett a szegénynek, hogy senki létemre jár a szám. De úgy tűnt, Gingitsune megfertőzött, ugyanis valamiért nagyon élveztem a helyzetet. Gondoltam, hogyha már úgyis ennyire rákészült, miért ne tennék eleget az elvárásainak? Pár kavics felemelkedett mellettem, és felé vágódtak, miközben néhány társuk körülöttem kezdtek el sebesen keringeni. Nem akartam ajtóstul az udvarba rontani... ahogy mondani szokás. Legalábbis remélem, hogy így szokás mondani... Szépen megsoroztam a kavicsaimmal, de sajna egyik se talált. Kitért mid elől, pedig igyekeztem cselesen küldözgetni neki az áldást. Viszont vissza is kaptam.Előkapott egy mordályt, nem igazán akarom tudni, hogy honnan, és elkezdett tüzelni. Ösztönösen húztam le a fejem, pedig a lövedék elég távol húzott el mellettem. Tágra nyílt szemekkel kaptam a fejem a lövedék után, miközben egy utóképet hátrahagyva magam is elindultam. Ha netalán bántani akarna, ne engem zaklasson. Mellette értem földet. Előhúztam a kardomat, majd csendben az arcomhoz emelve a pengét, előhívtam az shikai alakját. Gin~chan nem kérette magát különösebben. Pillanatok alatt alakult át a katanám nagamakivá. Csendben mosolyogva néztem az ellenfelem szemeibe, miközben a szivárványhártyámról eltűnt minden szín, beleolvadva ezzel a környezetében. A nagy fehérségben csak a szembogaram cikázott feketén az arrancar és a fején lévő kis valami között. Sajnos ezt nem sűrűn játszhattam el, hisz elég sok félreértésre adott volna okot, és lusta voltam elmagyarázni a többieknek, hogy ez a zanpum képessége. Pedig szerettem ezt művelni. Valamiért élveztem, ha meglepődtek, netalán megijedtek az emberek tőlem...
~ Induljunk ~ Nem kellett Ezüstkének kétszer mondanom. Elrúgtam magam a földtől, és amíg úgy tűnt, hogy egy egyszerű felülről indított vágással támadtam meg az ellenfelemet. Ám a felülről indított vágás helyett egy kedvesnek szánt gyomorszájra mért ütést vittem be, majd ugyanezzel a lendülettel, egy rézsútas vágást indítottam meg. Mindezt pillanatok alatt. Persze az a kis izé szólt neki, így a meglepetésem nem volt az igazi. Most komolyan. Nem volt nekik gyerekszobájuk, vagy mi a szösz? Mindenesetre így is szép kis sérülést okoztam neki, noha a lidércfajzékokra oly jellemző páncél kissé keményebb volt, és pár pillanatig zsibbadozott az öklöm utána. A kardom ellenben már kellemesen átvágta, ámbár még nem annyira, mint szerettem volna. Viszont ő elkezdett olyan fura energia gömböket lövöldözni felém, amik olyan kedves szeretet csomagok, hogy amint hozzá érnek valamihez, felrobbannak. Csodás. Elugrottam, újfent csak egy utóképet hagyva magam mögött, és magamhoz véve a drága kismadaramat,és a rajta tanyázó tűzbarátomat, már ugrottam is tovább. Közben folyamatosan osztotta drága ellenfelem az áldást arra a helyre, ahol nem is olyan régen, még szerény személyem múlatta az időt. 
- Mondd, hogy az az alak, aki olyan szép repüléssel fogadott minket, amikor megérkeztünk, már elment, vagy még nem tért magához! - nem szándékoztam úton-útfélen teljes lélekenergiával császkálni, és a pletykáknak is elejét akartam venni, szóval óvatosnak kellett lennem. (Sokkal viccesebb volt így létezni a Tiszta Lelkek Városában)
- Az az alak, aki olyan szép repüléssel fogadott minket, amikor megérkeztünk, már elment, vagy még nem tért magához!- mondta utánam a madaram, ráadásképp az én hangomon.
- És mi a valódi állapota? - érdeklődtem meg, kissé talán szájhúzogatva, hisz újfent lejátszó ketyerét játszott, és csak elismételte, amit mondtam neki.
- Te kérted, hogy mondjam. Amúgy az ipse ki van feküdve, mint egy mormota. Fogadni mernék, hogy még álmodik is... - tette hozzá, és ha nem lenne madár, biztos vagyok benne, hogy egy kárörvendő vigyort is megeresztett volna. Furcsa dolog ez. Néha, mintha látnám Suzaku különböző arckifejezéseit, ami biológiai képtelenség. De ez mindegy is, ugyanis legsűrűbben a melankólia lenne amúgy is a képén, ha tudna is mimikázni. Legalábbis ez a sejtésem. 
Most azonban nem igazán az ilyen filózásoknak volt itt az ideje. Mivel még sosem próbáltam, és mivel erről sose tanítottak az Akadémián, vagy ha mégis, akkor pont hiányoztam, mindenesetre gondoltam, kipróbálok valamit. Suzaku~t biztonságos távolságba leraktam,a hófehéren lobogó Kasai~channal a hátán, majd sebességemnek hála, három lett belőlem.  Valamennyi támadásra készült, köztük én is. Kíváncsi voltam, hogy vajon az arrancarokra milyen hatással lehet a senka. Ezt mindig ki akartam próbálni. Az igaz, hogy ennek a lidérfajzéknak elég erős volt a páncél izéje. De a legutóbb is sikerült áttörnöm. Legalábbis olyan érzés volt, amikor gyomorszájon öklöztem. Abban reménykedtem, hogy most is sikerül majd, és ha úgy szuperál a senka, mint ahogy a fajtámnál, akkor nyert ügyem van, ha nem, akkor is gazdagabb lettem egy kiváló tapasztalattal. Arról nem is beszélve, hogy egy hátvédet is beterveztem, szóval a régi vágyam megvalósításához láttam. Eleresztettem a lélekenergiámat, és amíg a hasonmások támadásba lendültek, én a lidérc mögé ugrottam, és átvágtam azt a pontot, ahol a lélekenergia fő áramvonala futott sejtésem szerint. Nem sikerült, mert felhasíthattam én a hátát, keresztbe-kasul, nem úgy voltak összerakva a csontipofák, mint a shinigamik. Nesze nekem. Hát ha nem, hát nem. A lelkesedésemből mit sem vesztve rúgtam gerincen, egyfelől kellemesen bizsergető fájdalmat okozva neki, és el is távolítva a közelemből. Közben azért még a támadásomon járt az agyam. Egy szomorú tapasztalattal gazdagodtam. Ami pontosan azt takarta, hogy a senkát shinigamik találták ki shinigamik ellen. Tegyük hozzá, nem tanultuk az Akadémián halálisten történelemből ezt, már ha volt ilyen. Mármint ilyenekről sosem esett szó. Vagy csak én nem figyeltem volna eléggé? Meglehet, főleg, ha valamelyik mágia órába szúrták be ezt az épp nem elhanyagolható kis infócskát, amikről tudvalevően általában eltűntem... többnyire. De újfent nem volt időm ezen filozófálgatni, bár a harcok többnyire kifejezetten jót tettek a gondolkodásomnak. Mindig ösztönzött. Elkapott az ihlet közbe, miegymás. Amint az arrancar földet ért, kitárta mind a két karját, tüneményesen felkínálva magát nekem. Azonban engem se most pottyantottak le a falvédőről. Egy kissé talán bonyolult, de koránt sem kivitelezhetetlen terv kezdett pillanatok alatt a fejemben összeállni. Még mielőtt bárki meglepődne, szoktak jó gondolataim lenni harc közben. Igazából olyankor szoktak a legjobb gondolataim születni. És ha valaki most azon kezdene el faggatózni, hogy mikor volt időm, akkor annak megsúgom, hogy ilyenkor hihetetlen sebességgel zajlik minden. És nem csak a fejemben Szóval a tervem megvalósításához láttam. Az teljesen nyilvánvaló volt, hogy annyira nem bolond az ellenfelem, mint ahogy szeretné, ha hinném. Vagyis ez a "kitárom a kezem és megadom magam" játék valóban csak egy egyszerű játéknak kellett, hogy legyen, mivel ennyi után egy valamire való alak se adhatja fel, ha tartja magát valamire. És ellenfelem tartotta. Viszont játékra játékkal kell felelni. Legalábbis valamiért így éreztem.Egy utóképet magam mögött hagyva feljebb ugrottam a levegőbe, és kettő klónt gyártottam, hogy ők támadjanak rá, ha már ilyen szépen felkínálkozott. A klónok tették is a dolgukat. Az egyikük frontálisan támadott, mint egy az utóképem helyett, amiből valószínűleg csak egy villanást vehetett észre, már amikor helyet cseréltek, szóval elölről esett neki a férfinak, hisz ez volt a célja a kedves ellenfelemnek, a másikuk pedig velem cserélt helyet. Mármint nem is tudom, a lidérc fajzékoknak van egyáltalán nemük? Nem mintha figyelgetném, de van nekik ez a fehér páncél bigyulájuk nem? Mármint nem tudom, de elég furcsa. Szóval mi van, ha nincs is nekik nemük. Úgy értem, hogy ők elég túlöltözöttek szoktak lenni, de egyszer, amikor egy ilyen lidércfajzékkal összetalálkoztam, és hát valamiért harc lett a vége, ne kérdezzetek miért, de nem sikerült közös hangnemet találnunk, szóval ott véletlen meg lettek fosztva a ruháiktól. És hát amíg éltem Shionnal laktam, és amikor kicsi voltam, mindig együtt fürödtünk, hogy takarékoskodjunk a meleg vízzel, meg mert féltem egyedül, szóval... nem voltak túl normálisak. Mármint nem úgy néztek ki, mint a lányok, de fiúnak se mondanám őket. Szóval van ezeknek nemük? Eddig még sose kaptam erre választ. Végül is jelen pillanatban nem is ez volt a legfontosabb... Ez csak amolyan utólagos gondolat volt. Miközben készültem a támadásra, kisebb bajom is nagyobb volt annál, semhogy ilyesmiken filózhattam volna. A klónom helyet cserélt velem, és én, miután a másik klón elölről neki ment ellenfelemnek a kardjával, majd el is tűnt, hátulról megpróbáltam megközelíteni, és egyszerre, nyitott tenyérrel a két fülére csapni. Újfent csak tippelhettem, de mivel kívülről úgy néztek ki, mint az emberek, abban reménykedtem, hogy talán belülről is hasonlóak. Szóval a hirtelen egyszerre a tenyereimmel a füleire mért ütésemmel átszakítottam a dobhártyáit, majd szinte ezzel egy időben, a közelembe lévő hasonmásom hajából kikaptam a csatot, és lelkesen belekotortam a fülébe, megbirizgálva vele az egyensúlyért felelős szervet. Ráadásképp ki tudja milyen sűrűn tisztítja a fentebb emlegetett szervét... 
Erre ő kezet növesztett a hátán... Bocsánat, de undorító, ha valaki kezet növesztget a hátán. Már csak azért is, mert valamiért Shuko~chan képe villant be abban a pillanatban. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy a füléhez hajoltam, amikor belepiszkáltam. Másképp telibe kapott volna, ezzel a galádságával. Úgy tűnt értékelte fáradozásomat, és kellemes táncbemutatót a tiszteletemre. Mosolyogva lestem a művészkedését, még ha kevés ideig is tartott. A táncból inkább koncertezésre váltott, és valamiért azt képzelve, hogy én is nagyot hallok, holott az én fülem érintetlen volt, elkezdett ordítani.
- Hogy lehetséges, te második osztagos szuka, hogy nem ismered azt a Chikanachu tisztszukát?! Hiszen abból, ahogy harcolsz, lerí, hogy az aljasosztag tagja vagy, bár az elején a félkegyelmű osztagba gondoltalak volna.  
Suza~chan ekkor landolt a vállamon. 
- Társalogni akar veled... - csiporászta, nem igazán ügyelve rá, hogy ellenfelünk meg ne hallja. Úgy tűnt, itt nem volt zavarban. 
- Fura nevei lehetenek az arrancarok között az osztagainknak... - pislogtam, véletlenül még mindig vigyorogva, de harc közben ilyen apróságokat igazán el lehet nézni Ámbár második osztagosnak még sosem néztek. Halkan elnevettem magam. Ha aljasságnak nevezik a stratégiát, az már régen rossz... neki legalábbis.  - Sajnálom, de az én osztagomban semmilyen Chikanachu nincs. Talán a szeretőd? - oké, az utolsó kérdést Gingitsune tette fel, én csak továbbítottam. Mégis, valamiért úgy éreztem, hogy ebben most gonoszság volt a részéről. Suzaku a hallottakra lelkesen fel csivitelt. Pedig nem szép dolog csivitelni nevetés helyet! Pislogtam rá, hogy vajon mit válaszol erre, de ahelyett, hogy folytatta volna, felettébb magas szintű diskurzusunkat, inkább újra rám rivallt. Kihirdette, hogy ő nem fog támadni, szóval tegyem én. Nem mondhatnám, hogy nem lepett meg ezzel, de nem ismertem arrancarokat, túl sokat, szóval lehet, hogy ők ilyenek... ki tudja. Csendben néztem a szemébe, kissé talán gonoszul vigyorogva. 
- Lidércfajzék észjárás, ne is keress benne logikát! - csörrentett egyet a madárkám. 
~ Drágám, mit szólnál, ha használnál engem? ~ szólalt meg Gingitsune.
~ Mire gondolsz? ~ kérdeztem vissza hangtalanul.
~ Igazából egy Seikyomai egy kis Mūnhanmā~val megfűszerezve. Valamiért tetszik ez a páros...  
~ Haláltánc? elvigyorodtam, ugyanis tetszett az ötlet. Az nyilvánvaló volt, hogy ellenfelem próbálkozik valamivel. Ha valaki kinyilvánítja az irányú szándékát, hogy bevárja a támadást, tuti forral valamit. Azért engem se most ejtettek ki a tojásból, és nincs már héj a hátsómon. Legalábbis életemben és utána is, nem egy harcba részt vettem. Nem véletlen kerültem a 11. osztagba... Hangtalanul, és észrevétlenül elnehezült a kardom, és egy kellemes 90 kilóval indítottam a dolgot. Egy utóképet hátrahagyva, néhány hasonmást két oldalra elküldtem, szerény személyem pedig megpróbálta végrehajtani a haláltáncot. Az ellenfelem csak egy széllökést érzett, és csak később fájdalmat.Megannyi sebből elkezdett vérezni, vagyis a páncélja se tartotta már magát. 
Hiába no... a Róka tudta mit csinál, ha ez  Rólam  nem is volt mindig elmondható... Akárhogy is, a haláltánc sikerült. És ahogy néztem, a túlsúlyos (Bocsi Ezüstke, nem... nem vagy túlsúlyos, tökéletes az alakod...) Szóval a túlsúlyos karddal párosítva tényleg hatásosnak bizonyult. Immár úgy tűnt, hogy nem elégedett meg a "szukával", mint jelzővel velem kapcsolatban, a nevemre volt kíváncsi. Még ő is bemutatkozott. Kissé beletúrtam a hajamba. Ritka alkalom, hogy nem leszorított lélekenergiával küzdök, és ezt az alkalmat ő tette lehetővé. Olyan érzés ez, mint amikor valaki hatalmas terhekkel a hátán cipekedik, már nagyon hosszú ideje, és egyszeribe lerakhatja a terheket. Hirtelen, mintha repülne. Vagy mintha a gravitáció rá nem úgy hatna, mint a többiekre. Most én is így éreztem magam, és ezért hálás voltam ellenfelemnek. Ha nem kerül az utamba... és ha nem üti le előtte azt a shinit, most mind ez nem történhetett volna meg. De vajon egy arrancarnak meg kell mondanunk a nevünket.
~ Te mit gondolsz?~ kérdeztem Gin~chant. Ezek a gondolatok villámgyorsan cikáztak át rajtam, szóval még a hajamba túrtam, mikor már Gingitsunét faggattam.
~ Rád bízom! ~ válaszolta. Rá is átragadt ez a kellemes érzés. Így aztán rávigyorogtam ellenfelemre, hogy is nevezte magát? Alucard? Szóval rámosolyogtam, majd végre hangosan is megszólaltam.
- A nevem Chiyo. Igazán örvendek a találkozásnak, mint ahogy azt is köszönöm, hogy szegény kollégát kiütötted, mire ideértem. A mondat végét már ugrottam is, hisz mind a ketten tudjuk, hogy nem cseverészni jöttünk ilyen szépen össze... Siettembe hol itt hagytam el egy utóképet, hol amott egy klónt. Lelkesedésem átragadt a mozdulataimra. Ebben a percben a mozgásom Gingitsunéra hasonlítottak. Kecses voltam, már-már táncosan könnyed. Akkor is, mikor a lövései elől tértem ki. Főleg, mivel nem kellett nagyokat mozdulnom, és akkor is, mikor megtorpantam, mert ő is megtorpant. 
Az alap állás pusztakezes harcművészetet sejtetett. De én meg kardforgató voltam. 
~Most azt várja, hogy pusztakézzel harcoljak?~ újfent magasabb gyorsasági szintre kapcsolt az agyam a gondolatok terén. ~ Ha simán megint a háta mögé kerülök, van neki az az izé, az a plusz... kissé ocsmány kéz vagy mi, és azzal kapok jó esetben is egy méretes taslát. Ha meg elölről, akkor meg két kacsóval vár a szeretett tasláival együtt! Hátulról is nagy pofon, elölről meg rögtön kettő. Egyik ötlet sem túl kielégítő a részemről. És vajon a lidércfajzékoknak, mármint azoknak a lidércfajzékoknak, akiknek olyan emberi a külleme. Vajon ha a külcsín emberi, a belbecs is az?
~ Talán van valami terved? ~ Faggatott Ezüstke
~ Hát csak egy ötlet, és a sikernek két alapeleme van. Az első, hogy a lidércfajzék emberi legyen belülről  A második pedig, hogy a jobb oldalára tudjak kerülni. ~ Adtam le a "rendelést". 
Az orvosláshoz nem értettem soha az életembe, de ha rombolásról volt szó, kiválóan ismertem az emberi testet. De újfent az emberség jött be a képbe, vagyis az elsővel mit se tudtunk kezdeni, de a másodikkal már megpróbálkozhattunk. Újra pár hasonmásomat előre küldtem, hogy lefoglalja kicsit az ellenfelem, de a nyomukba voltam én is, pár utóképpel is gazdagítva a teret. Hiába üvöltözte nem egyszer, hogy túl sok hasonmást használok, újfent sikerült velük átejtenem. Közel férkőztem hozzá, és táncoló pengével összekötöttem a felém eső kezeit, majd egy pici lélekenergiát vezettem az ujjamba, és a bolygó ideget megcéloztam vele. Az embereknél ezzel lélekenergie nélkül is végzetes következményeket lehet produkálni, de ez az alak már itt meghalt egyszer. Szóval csodás módon, csak elájult. Lecsüccsentem nem túl közel  mellé, hisz volt pár dolog, amire kíváncsi voltam vele kapcsolatba. Ám ahelyett, hogy lelkes lett volna a kedvességemért, hogy nem végeztem ki, amíg nem volt magánál, elugrott mellőlem, le átkozott-ozott és elkezdett átalakulni. Valami nagyon nem volt rendjén ezzel a fazonnal. No nem mintha az ilyesmi zavart volna. Mint ahogy az se zaklatott fel, hogy átkozottként referált rám. Shinigami voltam, ő meg túlfejlett csontipofa... Az lepett volna meg, ha nem így érez irántam. Persze csak semmi személyeskedés. 
Végig futott a tarkómon a jól ismert bizsergés, mint mindig, ha kellemes ellenféllel hozott össze a sors, vagy a végzet, vagy a jó szerencse, ki minek hívja. Közben az ellenfelem kezdett átalakulni, szóval miért ne, én is megpróbáltam.
~ Gin~chan, készen vagy? ~ érdeklődtem le a kardomat, miközben Kasai~chan vissza libbent egy mozdulatomra a madaram hátára.
~ Hogy körbeöleljem valamennyi porcikádat? A kérdés inkább az, hogy te kész vagy~e rá! ~ jött a pimasz, jó kedvű válasza. 
~ Nem állítom, hogy mindig, de ha már az egyik fél vált, úgy illik, hogy mi se maradjunk adósok, nem gondolod? ~ vontam az arcom elé a nagamakim, majd szinte már gyengéden az új módon szólítottam.
- Bankai! Hyakki yakou! - gyakoroltam párszor, mióta elsőnek sikerült elérnem ezt a szintet, így a már majdnem jól ismert hófehér cseresznyeszirmok kavargását körülöttem, egy gyönyörködő mosollyal nyugtáztam. Közben a kard a kezemben átalakult, és a hakamám helyére a vörös miko ruha került. Az övemben oda volt tűzve a legyező, és a kezemben pedig ott volt a katanám. Pár pillanatra elkezdtek kibukkanni a pengék, amiket szerencsére az idő közben jótékony, ezüstporrá-köddé foszló virágszirmok egyelőre takartak. Mint ahogy azt is, hogy a katanámat az övembe tűztem, és a legyezőt vettem helyette a kezembe. Fémes csengést hallatott (felettébb kellemes hangfekvésben) mikor kinyitottam. Korábbi gyakorlásaimnak hála, már nem bukkant elő valamennyi penge, csak mert ruhacsere történt. Nem kezdtem el sünit játszani, egész addig, amíg valaki meg nem ijesztett, vagy fel nem bosszantott. Akkor viszont még magam sem tudtam, merről fog egy-két pár méteres penge kicsapni a ruhámból, hogy vissza is húzódjon. De egyelőre nem volt ilyes probléma. Inkább, lévén játékos kedvemben voltam, gondoltam átverem, és a róka maszkom az arcom elé húzta, a szemeim pedig egész lidérc formát öltöttek. A szemem fehérje elfeketült, és az íriszem besárgult, míg a szembogaram úgyszintén fekete maradt. Észre se vette a produkcióm... 
Mikor láttam, hogy a kis szemes produkcióm mennyire nem váltott ki semmi reakciót, hát abba is hagytam. Elvégre ha nem értékelik, akkor minek? Megzavarni meg főleg nem zavarta meg a csontipofa fajzékot, szóval akkor meg minek erőlködni. Ha egyszer valakinek nincs művészi vénája... Pedig vénája biztos van, másképp nem vérezhetett volna. Míg előre trófeásította a buksimat, én inkább az arcom elé vontam a maszkomat. Tökéletesen követte az arccsontjaim vonalát, hisz tényleg nekem készült, és csakis nekem, így kicsit se zavart a kilátásban. Ellenben védte az arcom, hisz az nyilvánvalóvá vállt immáron, hogy ellenfelem valamiért pikkel a nőkre, de nagyon! (Suza~chantól tanult szó!) 
Kissé kikerekedtek a szemeim, mikor az arrancar a tenyeréből vont elő egy szigonyt. Nagy szemekkel, meglepődve figyeltem. 
~ Gin~chan... te is tudsz ilyet? ~ érdeklődtem azonmód le.
~ Kitsune vagyok, nem holmi lidérc izé...~ jött a sértődött válasz.
~ Ezt tudom, de tudsz ilyet csinálni? ~ kötöttem azt a bizonyos ebet a karóhoz.
~ Nem ~ jött a morgós válasz.
~ Menőn néz ki, de azért el nem cserélnélek vele semmi pénzért~ kottyantottam oda neki gondolatban... felettébb meggondolatlanul. 
Válaszul elkezdett dorombolni. Egy kitsune, aki DOROMBOL? Azt nem a macskák szoktak!?
Minden esetre ellenfelünk felén dobta a szigonyát, mi meg lelkesen elhajoltunk előle. A következő körnél, mikor újfent felénk reppent a fegyver, a legyezővel beszéltük le, hogy belénk marjon. Eközben folyamatosan járt az agyam, de magasabb sebességen. Feltett szándékom volt, hogy közel férkőzzek hozzá. Kérdés csak az volt, hogy ha véletlen eltalál valahogy azzal a szigonnyal, vajon mit csinál velünk? Van másik fegyvere is a tenyerében? Vagy csak ez a szigony az egyetlen? És ha eltalál, akkor mi lesz? Itt helyben ledöf, magához ránt, vagy esetleg nekem hajigál pár másik fegyvert a kacsójából? Végül is mindegy volt. Egyelőre ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Ha elkapom, legfeljebb több fegyverem lesz egyel, nagy baj nem történhet! A pillanat tört része alatt futott mind ez át az agyamon, a következő kérdés már az volt, hogy miként hagyjam magam elkapni a szigonyával, anélkül, hogy harakirit játszanék vele. 
~ Gin~chan, ötletek? ~ tettem fel a kérdést, hisz mind a ketten harcolunk, vagy mi szösz, nehogy már csak én gondolkodjak! 
~ El tudod kapni a fegyvert? - érdeklődte le, még mindig dorombmíves hangon.
~ Megoldható, persze - bólintottam. 
~Akkor hajrá!~ biztatott a Róka, szóval koncentráltam, és a következő felém repülő szigony elől elhajolva, elkaptam annak mellettem elsuhanó nyelét. Nem volt kis teljesítmény, de majd 300 évnyi harctanulás után, már meg mertem kockáztatni ezt is. A lidérc a szigonyt, amit elfelejtettem elengedni, visszarántotta magához. Ösztönösen, hogy az erejét én is kihasználjam, beleugrottam a rántásába. Így megnöveltem a sebességet, amivel felé robogtam. (Nőként különösen sokat gyakoroltam, hogy mások erejét miként fordíthatom saját maguk ellen... így valamilyen szinten a mozdulataimba épült mindez...) Közben a két felkaromat reflex szerűen magam elé rántottam, hogy védjem az arcomat, holott volt rajtam maszk, de annyira idomult az arcomhoz, annyira hozzá szoktam, hogy elfelejtkeztem róla. Közben kissé eleresztettem magam, mire besüniztem. A pengék a földhöz szögezték, de szegény párája még így se komolyodott meg normálisra. Ennek érdekébe újfent lidércesítettem a szemeim, és a legyezőm a torkának nyomtam. Csendesen a szemeibe néztem. Elpárolgott az a játszi jókedvem valamiért. Volt ebbe az arrancarba... hogy is mondott miként hívják? Valami fémes csengésű nevet magyarázott, de ki jegyzi az ilyesmiket meg... Szóval pislogtam a szemébe, és elkezdett vihogni. Lássuk be, nem ez az elfogadott norma. No nem mintha én annyira normakövető lennék, de azért hát mégis no. Végig cikázott az fejembe a gondolat, hogy a csontipofa fajzék talán kissé meggárgyult, majd az, hogy nem kicsit, hanem akkor már nagyon, de mindezt nem mondtam ki. Inkább csak a szemeit vizslattam, miközben újabb nagymonológot akart nekem elereszteni. El is kezdte a szentem, aztán nem jutott messzire vele. Hisz nem a két szép szeméért nyomogattam a pengém a torkincájához, nem is azért, hogy hódolatom kifejezendő legyezgessem szegénykét. Épp egy harc közbe voltunk, és erről lássuk be, nagy hiba volt elfelejtkezni. Ugyanis nem társalogni jöttük ilyen szépen össze. Mivel a szemem volt a fő attrakció, így gyorsan cselekedtem, míg a közönségem lekötötte a komoly látványosság. Megragadtam a másik kacsómmal a homlokát, és a ruhámból kibújó pengék újfent életveszélyes fenyegetésként meredeztek a kiszolgáltatott toroknak, majd egy villámgyors mozdulattal lendítettem a legyezőm. Nem vártam meg, hogy befejezze a mondandóját, vagyis nem tudom, mennyi lett volna még, egy erőteljes vágással elmetszettem a torkát. A komolyabb munka a sajátos csontipofa páncél átvágása volt, de sikerült. Onnantól már ment minden, mint a parancsolat. Az első sikeren felbátorodva visszafelé is újfent, természetesen egy nyomvonalon haladva, elvégeztem a műtétet. Lássuk be, nem volt szép látvány, de a szép dolgok eleddigre már megszűntek. Ráadásképp kinevette a szemem! 
Az igazság persze nem teljesen volt ilyen. A lidércfajzékot körbe lengte a halál szaga, kissé töményebben, mint ahogy az ildomos lett volna... És én eddig élveztem a küzdelmet. Ám most, amikor ilyen közel kerültem hozzá, a halál jellegzetesen nehéz, édeskés szaga bekúszott az orromba, beindítva a reflexeimet. Pontosabban fogalmazva, harcosból gyilkosba vedlettem át. Amolyan önvédelmi mechanizmus volt ez nálam, ami még életemben kialakult. Vagyis ha megéreztem ezt a bűzt, gyilkoltam, érzések és kímélet nélkül, csak hogy én túléljek. Nem éreztem ilyenkor se élvezetet, se sajnálatot. Még nem láttam magam ilyenkor, de minden bizonnyal ez a szemeimen is tükröződhet, nem tudom... és akik ilyennek láttak, eleddig nem igazán volt módjukba megosztani a tapasztalataikat velem... 
Szóval így történhetett, hogy az addig élvezetes harc egy pillanat alatt, a halál szaga hatására véget ért, és mikor magyarázni kezdett nekem, kissé talán gorombán átvágtam a torkát egyszer, majd a békesség kedvéért még egyszer. Ezek után felkeltem mellőle, pár pillanatig a társát kerestem gyilkos szándékkal, azt a kis izét, ám Suza~chant láttam meg helyette Kasai~channal karöltve. A kis lángocska, nem törődve a veszéllyel, egyenesen a buksimnak repült, fejbe kólintott, majd kiskutya szemekkel, reszkető szájszéllel égő vörösen nekem dörgölőzött. 
- Chiyo? - érdeklődte le Suza~chan, ő azért tisztes távolságot tartva tőlem.
- Már jól vagyok köszönöm... - bólintottam, egyre tisztuló fejjel felé. Kasai~chan kupán vágása egész hatásosnak bizonyult. - Már közelebb jöhetsz, nem bántalak... - tettem hozzá, mire szép óvatosan a vállamra helyezkedett. - Csak kissé vadító volt a lidérc szaga... Szóval merre van a haza? 
A madár kiadta az útirányt, majd mikor nem arra indultam, véresre csípte a fülem. Úgy tűnt, extra gyorsan kiheverte a korábbi félelmetes mivoltom okozta megrázkódtatást... 
- Ezt a szerencsétlent itt hagyjuk? - érdeklődte le, mikor a megreptetett kolléga mellett mentünk el, gondosan kikerülve őt.
- Él. Mellesleg Shion, az apám mindig azt tanította, hogy nem szabad holmi útszélről felszedett delikvenseket haza vinnem, hisz kihasználnák gyenge nő mivoltomat... - vigyorogtam el gonoszkásan.
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.