Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az első küldetés

2013.09.01

 A reggelem ugyanúgy indult, mint általában, mióta az osztaghoz kerültem. Korán ébredő vagyok, és mázlimra Gingitsune is hagyott aludni. Ez egy íratlan megállapodás lett köztünk, hogy ő békét hagy éjjelente, cserébe én minden reggelt meditálással indítok. Ma sem volt ez másképp. Alig, hogy kipattantak a szemeim, szaporán lótuszülésbe tornáztam magam, és megkezdődött a legalább egy órányi meditálás. Elengedtem magam, figyeltem a légzésemet. Nem kellett hozzá sok idő, talán tíz perc, és megint a folyó mellett, a cseresznyefák alatt találtam magam.

- Szia Édes! - köszöntött Gingitsune.
- Leszoknál erről a megszólításról? - kérdeztem tőle kissé pirulva, de egyenesen a szemeibe nézve. - Chiyo-nak hívnak, és szeretem a nevem, szóval ettől kezdve elvárom, hogy így szólíts!
- Ha ezt szeretnéd Szívem! - válaszolt rá a róka, pimaszul vigyorogva. - Ma mi lesz a program? Ajánlanám a szabadtéri fürdőt! Igazán jót tesz az olyan görcsös egyéneknek, mint amilyen te is vagy! Szívesen kimasszírozom a hátad, esetleg meg is mosható... - nem hagytam, hogy be fejezze, hamarabb csattant a csupasz talpam az arcán. - Ezt most miért kaptam? - kérdezte pirosló orral, ártatlanságának teljes tudatában. 
- Zaklatásért! - közöltem vele, kissé pirosan, de továbbra is kitartva az igazam mellett. Mint aki megsértődött, bevonult a házba, majd amikor kijött, két kard volt a kezében. Mind a kettő nagamaki.
- Ha már nem hagyod, hogy...
- Ne folytasd! - nehezedtem az egyik lábamra, hogy a másikat bármikor lendíteni tudjam, ha esetleg nem veszi komolyan a fenyegetésemet, és meg akarom rúgni. Komolyan vette. Az egyik nagamaki-t a kezembe nyomta, a másik nála maradt. Mind a kettő úgy nézett ki, mint ő maga shikai alakban. Végre elkezdődhetett a reggeli edzés. Ha pimasz is volt velem Ezüstróka, amikor beszélgettünk, az ilyen edzéseket véresen komolyan vette, ami azt jelentette, hogy sose úsztam meg sérülés nélkül. Mire befejeztük a reggeli tornát, már leizzadtam, és legalább tíz zúzódással gyarapodtam. Ellenben lompos tanítómesterem még csak szaporábban se vette a levegőt. Azért ez már önmagában sem volt kis teljesítmény, arról nem is beszélve, hogy milyen kimondhatatlanul elegánsan forgatta azt a batár nagy kardot. A sok mozgástól még mindig lelkesen mosolyogtam rá, miközben meghajoltam.
- Köszi az edzést! - mondtam, majd mivel nem válaszolt semmit, kissé meglepetten pillantottam föl. Az én hibám volt, hisz én nem voltam eléggé résen, bár tudtam milyen. Amint fölnéztem, megnyalta az orrom hegyét. Pofon ütöttem, vagyis csak akartam, mert mielőtt még elérhette volna a tenyerem az arcát, láng vörösen zuhantam el a padlón, vissza az ágyamra. Ideje volt, hogy elkészüljek fizikai valómban is. Annál is inkább, ugyanis üzentek, hogy jelentkezzek a hadnagy irodájában, ami mellesleg ugyan az volt, mint a kapitányé, de ilyeneken ugye nem akadunk fenn. Szalonképesre pofoztam magam, majd meg is jelentem a megadott helyen, ám nem a kapitány, nem is a hadnagy várt. Nem is voltak otthon. Az ajtó előtt elkapott egy kissé fura alak, vagyis egymást kaptuk el, mert ő elkapta a karom, én pedig reflexből lódítottam át a vállamon, a jól begyakorolt, immáron részemmé vállt fogással. Tuti nem az osztagom tagja volt, ugyanis nagyot nyekkenve fogott földet. Mikor vissza pislogva láttam, hogy hasonló egyenruhába bújtatott alak tekergett a földön, a gerincét fájlalva, nyöszörögvén, végképp eldöntöttem, hogy semmiképp se lehet 11. osztagos. 
- Tudhattam volna, hogy nem volt jó ötlet! Mondtam is a kapitánynak, de csak ide küldött. Ezek közé a mosdatlan, primitív, bárdolatlan izomagyúak közé! - adott hangot két nyögés között nemtetszésének az ismeretlen.
- Ez az izomagyú - mutattam magamra - egyfelől fürdött reggel, szóval nem mosdatlan, másfelől elég komoly kiképzést kapott maiko korában, hogy a primitív ellen is tiltakozzék, már ha tisztában van azzal, hogy kik is azok a maikok... Végül pedig van bárdom is a házamban, szóval se bárdatlan, se bárdolatlan nem vagyok. És hidd el kicsit sem kedves idegen, én se örülök neked jobban, mint te nekem... - csak azért se nyújtottam neki a kezem, ha már le izomagyúzott, elvégre nekem van külön agyam, és külön izmom... és nem kevertem a kettőt. Szóval szenvedje csak fel magát a földről, ha már ide ette az a bizonyos fene. Halkan kopogtattam, majd kinyitottam a kapitányom irodájának az ajtaját. Teljes üresség fogadott bent, csak a jól megszokott bútorok leselkedtek rám, és talán pislogtak is volna nagy szemekkel, ha lett volna nekik olyan. Semmi extra cicoma, csak egy nagy asztal, egy hasonlóan nagy szék, meg mindez kisebben, meg egy kanapé, néhány könyvszekrény, és néhány szanaszét hagyott játék, ami valószínűleg a hadnagyom kezét dicsérte. 
 Én megmondtam, hogy teljesen felesleges dolog ide jönnöm!- sopánkodott az alak, miközben feltápászkodott a földről.
- Akkor minek vagy itt? - érdeklődtem le, miután egy apró meghajlás után kicurikkoltam az üres irodából. Forgatta a drága sopánka a szemeit, mintha így akart volna megigézni, hogy elhiggyem neki, hiába való ittléte, holott én az egész létezése hiába valóságát is elhittem neki mondás nélkül is. Azért csak folytatta, talán mert beleszerelmesedhetett a saját nyavalygásába...
- A kapitányom küldött, ugyanis küldetésre jelöltek ki.
- Az ÉN kapitányom tud erről? - érdeklődtem le, csak úgy mellékesen.
- Itt most nem kérdez, hanem engedelmeskedik - pattogott Sopánka, mintha nem az előbb kellett volna összekotornia magát a padló lágy öleléséről.
- Újfent kérdem, hogy ha véletlen nem fogtad volna fel - lágyabb lett a hangom, és tagoltabban beszéltem, mint amikor az ember egy olyannak magyaráz, aki gyengébb értelmi képességekkel van megáldva... sokkal gyengébbekkel. Ehhez még le is hajoltam hozz, hogy a fejünk egy magasságba legyen. Igaz, 178 centimmel az emberek nagy részéhez le kellett hajolnom... - A Kapitányom, mármint az enyém, aki a 11. osztagnak is a kapitánya, és Zaraki Kenpachinak hívják, és aki nyilvánvalóan nincs most itt, szóval ő tud erről? Esetleg a hadnagyom? Ő is a 11. osztag hadnagya, és Kusajishi Yachirunak hívják, esetleg ő tud erről az egész küldetésről? Valamelyikük, esetleg mind a kettejük ott volt, amikor ezt a te kapitányod kitalálta, netalán utólag szóltak nekik? Lássuk csak, miként lehetne még érthetőbben fogalmazni? - túrtam bele vörös hajamba, miközben élvezettel szemléltem, hogy Sopánka uraság fejszíne miként kel versenyre loboncom színével. Pár erecske kidagadt a nyakán, halántékán, homlokán, és már közel járt hozzá, legalábbis igen csak úgy nézett ki, mint aki azt fontolgatja, hogy önszántából veti önön testét újra a padlóra. Kíváncsian pislogtam rá, hogy vajon földhöz veri~é magát, vagy mégsem, de valahonnan kapart össze annyi önuralmat, hogy nem tette meg, inkább kinyögte, helyesebben kipréselte az összeszorított fogai között.
- Igen, tudnak róla! - majd választ sem várva, a kacsómba nyomott egy rakat papírt, és sietősen távozott. Félmosollyal néztem utána, ami, mikor vissza sandított rám, újfent nem tetszhetett neki, ugyanis furcsa idegrángás állt a szemöldökébe, és az öklébe egyszerre.
~ Büszke vagyok rád Édes~ duruzsolta Ezüstke, szinte már dorombolva a fülembe. Ilyenkor azért elgondolkoztam, hogy vajon csak a felmenői közt volt macska, vagy ő maga is az, csak jól álcázva?
~ Köszönöm~ biccentettem, majd a papírokba temetkeztem.
 Az iratokból kiderült, hogy hova is kell mennem, illetőleg, hogy nem egyedül engem szántak erre a küldetésre. Arról azonban nem igazán volt infó, hogy pontosan mi is ez az egész. De nem is volt időm ezen filózni, ugyanis csak pár óra volt a találkáig, és az én tájékozódási képességeimet ismerve, már így is késésbe voltam. Az öltözködés mindig is nagy ellenségem volt, szóval ilyesmikkel nem törődtem most sem, hisz már reggel megejtettem a legszükségesebbeket, csak egy kis elemózsiát és italt csomagoltam. Seperc alatt dobtam magam menet kész állapotba, majd nagy elánnal mentem is volna ki a kapun, csak kissé elkeveredtem, de sebaj, megtaláltam az egyik, osztagot övező falat, szóval azon keresztül kijutottam. Az utcán azonban újfent elővett az a jól ismert érzés, hogy halvány ötletem sincs, merre is kell menni. Faggattam Ezüstkét, de ő sem volt felvilágosultabb, ha ilyesmiről volt szó, szóval maradt a régi, bár kicsit se bevált módszer. Fogtam egy egyenes ágat, az útra állítottam, és amerre dőlt, arra indultam. Mentembe minden szembe jövőt megállítottam, minden ablakon kikíváncsiskodót elkaptam, hogy kifaggassam, miként juthatok el úti célomhoz. Végül a kemény munkának meg is lett a gyümölcse, és még épp nem hagytak ott. Két második osztagos, szemükig és azon túl is maszkban, egy negyedik osztagos, pontosabban Risu~chan és egy tizedik osztagos lány várakozott rám. Airisu~san lelkesen hajolt meg felém, még egy kissé tétova mosolyt is eleresztett. A két második osztagos közül a nagyobb azon nyomban ki is jelentette, hogy ő a főnök, és szemmel láthatóan már a többieket be is idomította, ugyanis senki nem mondott neki ellent. Viszont engem csak edzeni lehet, idomítani majd 300 év alatt se sikerült... Egyelőre nem szóltam én egy szót se, senki nem kérdezett, ráadásképp az itteni ninják olyan egyformák voltak, hogy nem tudtam őket megkülönböztetni, és mi van, ha a másikat szúrom le a hangvételért? A következő megmozdulása az volt önkéntes vezérünknek, hogy ki akart minket a lélekölőinkről faggatni. Minden lélekölőnek egyedi neve, és egyedi képessége van, amit úgy lehet előhívni. Lepecsételt formában általában mind egy átlagos katana. Viszont ha elő hívják az igazi erejét, akkor sok mindenre képesek! Arról nem is beszélve, hogy a kard képessége hasonlít a forgatóra, elvégre a lelkünk része. Jó hogy nem arra kér meg minket azonnal, hogy fedjük fel neki a legbelsőbb titkainkat, meg úgy mindenünket. Szép sorban nevezték meg a kardjukat, majd mikor úgy gondolták, én kerültem sorba, mindenki várakozóan rám nézett. 
- Lássuk csak. Mint láthatjátok, az én kardom egy katana, csodás fekete tsukával. A kard hüvely is fekete és fa. A katanám éle igen csak éles, senki ne játsszon a kardom élével, meg alapból hárklis vagyok, ha hozzá akarnak érni. Kissé féltékeny típus vagyok... - játszottam a bolondot. Reggel kiválóan bejött, gondoltam most se lehet rosszabb.
~ Féltékeny vagy rám Édes?~ kapott persze Gin~chan az alkalmon ~ Igazán hízelgő, de nem kell. Tudod nekem csak te létezel, arról nem is beszélve, hogy, ha rajtam múlna már rég...
~ Gin~chan! ~ vágtam bele gondolatban a mondandójába, ugyanis élvezettel hozott mindig zavarba, és most pont nem ennek a helye volt. Nem pirulhattam el, miközben a ledöbbent arcokat figyeltem magam körül. Nem is értettem őket, bár szemmel láthatóan ők se engem. A második osztag tudva levően, mindenkiről információkat gyűjtött, ha akartuk, ha nem, és ki tudja hogyan használták fel őket. Mit mondhatnék, ninják voltak, és nem bíztam bennük. Büszkén néztem körbe, hogy milyen érzékletesen írtam le a kardomat. Biztos elkönyvelték magukban, hogy csak egy újabb agyatlan 11. osztagos, és rám hagyták. Inkább elindultunk. Amint az Élők Világába értünk, döbbenten pislogtam körbe. Nyoma sem volt az általam oly jól ismert Japánnak. Először nem is tudtam, hogy Japánban vagyunk, csak mikor megértettem, hogy miként beszélnek... nem kicsit meglepődtem. Aztán halkan Risu~chantól is megérdeklődtem, hogy biztosra vegyem a dolgot. Mint kiderült, sajnos nem tévedtem. Mintha egy másik világba kerültem volna. Innentől kezdve inkább szép halkan sétáltam Risu~chan mögött és bölcsen hallgattam, miközben igyekeztem tanulni az újdonságokat. Volt elég. Aztán elérkeztünk a munkahelyünkre. Látszott, hogy nem én voltam a forgalmi vezető. Jó pár gillian táncikált, egy adjuchas vezetésével. A gillianok hatalmas lidércek, bugyuta fehér pofával, hosszú-hegyes orral. Emeletes háznyi magasak, és a pofájuktól a földig, mintha fekete lepel borítaná egészen a földig. A nyakánál pedig, mintha karókkal verték volna ki a leplet, heggyel kifelé. Buta, de igen erős alakok voltak. A vezető lidércük pedig, noha termetre sokkal kisebbek, de okosabbak, és ráadásképp még erősebbek is. Jutott gillian mindannyiunknak, bár Risu~chanét úgy döntöttem, átvállalom. A negyedik osztagosok, nem épp harcra vannak kiképezve, és több élvezet jut nekem is. A második osztagosok épp újra holmi terveken kezdtek újfent agyalni. Én meg úgy döntöttem, hogy a lidérceket kezdem el agyalni. Kissé nagy falatnak bizonyultak. Felugrottam, lélekenergiát gyűjtöttem a lábam alá, így a levegőben is tudtam állni. Konkrétan így tudtam arcvonalba kerülni vele. Nem volt jó ötlet. Annyi esze azért volt a drágának, hogy megajándékozott egy cero~val, amolyan energia lövedékkel, vagy mivel, nem értek én az ilyesmihez. Úgy a mágia átlagban nem az én asztalom. Kénytelen voltam elshupózni előle, de akkor meg a másik vett célba. Nesze nekem, ezek idióta létükre képesek voltak csapatba dolgozni, bár valószínűleg csak a főlidércnek köszönhetően. Bár így is bosszantó volt, viszont lelkesedésem a többiekre is átragadt. Míg én a füstölgő, lángoló és kissé talán szenes egyenruhámtól igyekeztem megszabadulni, a tizedik osztagos lány sietett a segítségemre, illetőleg az egyik második osztagos. Ők olyan egy kaptafára néztek ki, hogy azt se tudtam fiú volt~e vagy lány a jótét lélek, nemhogy azt, hogy melyik a kettő közül. Minden esetre a szemem sarkából láttam egy szőke villanást, a másikból meg láttam volna egy korom feketét, de szerencsére ennyire még nem vagyok kancsal. Mellém shunpóztak mind a ketten, míg az önkéntes főnök a lidércfejest vette kezelésbe, nem is eredménytelenül. Elpislogtam volna, miként mágiáznak oda-vissza, de tele volt mind a két kezem. Újfent bepróbálkoztam az óriásnál, és amikor újabb ceroval kínált meg, alulról akartam a maszkját felfele átvágni. Nem adta magát túl könnyen. A fekete része brutál kemény volt, nem fogta rendesen a kardom, és amúgy is, ha bele vágtam, simán csak felordított, és megbombázott. A többieket is igen csak lefoglalta a saját Menosuk. (gillian másik neve Menos Grande) Nem igazán várhattam rájuk, meg gondoltam nem azért küldtek osztagom bélit, hogy aztán az én tomporomra kelljen a többieknek vigyázni. Igaz, Risu~chan segíteni próbált mágiával a háttérből nekünk, de hát eléggé pattogósra sikerült minden próbálkozása. Csak úgy lepattogzott róla. 
Kezdtem magam felhergelni, hisz elég dühítő, ha nem csak a mágia, de te is lepattansz az ellenfeledről. Ráadásképp minden valamire való ötletem kudarcba fulladt, az isteni szikra meg sehol. Kivételesen a dühömet nem is palástoltam, elkezdte az adrenalin átvenni a vezetést, és morcosságomba odáig mentem, hogy az óriás lélekláncának a helyén lévő lyukba pottyantam, majd onnan próbálkoztam meg a lehetetlennel. Pontosan a lyuk közepén igyekeztem egyensúlyozni, mikor Gin~chan halkan leszólított, persze csak a fejembe.
~ Mond csak Drága, emlékszel még, hogy hogy nyitottuk a reggelt?
~ Melyik részére gondolsz, arra, hogy verbálisan molesztáltál, vagy arra, hogy megnyaltad az orrom, vagyis fizikálisan is?~ morrantottam neki vissza kissé talán morcosan.
~ Nos igazán hízelgő, hogy ilyen mély nyomot hagytam benned, de most nem erre gondoltam. Inkább arra, mit is magyaráztam neked a lendületről, a sebességről, és saját magamról. 
Gingitsunéval egy ideje egy különleges támadást gyakoroltunk. De még kissé tanácstalanul hümmögtem neki, szóval besegített.
~ Örülök, hogy ilyen féltékeny vagy, de talán szólíthatnál, hogy segíthessek ~ célozgatott finoman a korábbi csevejünkre. Válaszképp óvatosan végig húztam a pengéjét a katanámnak, miközben suttogva kértem meg: "Táncolj a Hold fényében Ezüstróka!" A nagamaki lelkesen szelte a levegőt, mikor újra bepróbálkoztam, majd én szeltem a levegőt kevésbé lelkesen, mikor újfent lepattantam róla. Ezüstke türelmesen navigált tovább.
~ Kerülj a menos fölé ~ megtettem, amit kért, bár kissé tüzesen fogadta a kiszemeltem az érkezésem. Ezüstke folytatta ~Most képzeld el, hogy valami irdatlan nehéz tárgyal össze zúzod a maszkját.
~ Képzelegjek harc közbe? ~ szálltam volna vele vitába, de erélyesen rám szólt.
~ Csináld! ~ mivel nem volt szokása, hát megtettem. Elképzeltem, amint hatalmas kalapáccsal, mint egy diót, összetöröm a lény képét, majd teljes erőmből suhintottam rá, kikerülve egy újabb cerot. Már suhintás közben is éreztem, hogy valami nem volt normális. Más volt a penge hangja, miközben a levegőt szelte, és ami még meglepőbb volt, nem csak a levegőt szelte, de a gilliant is. 
~ Látszik, hogy nem tudod még irányítani. Hány kilós is lehetett? Két-háromszáz? ~ hallottam Ezüstke hangján, hogy teljesen lelkes volt, majdnem annyira, mint én.
~ Azt akarod mondani, hogy a kardom most...? ~ kerültem ki egy újabb támadást. 
~ A nehéz fiúk csoportjába tartozom, bezony~ büszkült a Drága. 
~ Neve is van ennek a súlyzós dolognak?~ kérdeztem. Ha küzdelemről volt szó, gyorsan felfogtam a lényeget. A nagamaki súlyát az akaratommal alakíthattam, miközben az ellenfelemmel ellentétben, én mit sem érzékeltem ebből. Vagyis nem éreztem nehezebbnek a kardom akkor sem, ha több száz kilós volt, és akkor se, ha fél. 
~ Mindig örülök, ha érdeklődsz irántam~ vigyorgott a Róka, majd kissé komolyabban folytatta ~ A nevek fontosak, és tényleg örülök, hogy érdekel. Mūnhanmā vagyis Holdpöröly a neve ennek a támadásnak ~ adta meg végül a választ is. 
Eddigre már a többiek is, több-kevesebb segítséggel lerendezték a maguk lidércét, és az utolsót már közös erővel likvidáltuk.  Vagyis most jött az egész küldetés oroszlán része... haza kellett, hogy találjak valahogy...
 
 
Gillian
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.