Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy estém otthon... vagyis szolgálatban....

2014.04.01

 Hangtalanul lapítottam a bozótosba. Rühelltem lapítani, de le lettem szavazva arról, hogy mit is lehetne tenni. Egyszerűen kivonulni, és megküzdeni velük, ahogy ugyebár én javasoltam, vagy lapítani, ahogy ők akarták. Fogalmam sem volt, hogy miért küldtek egy 12. osztagos és 2. osztagos kevert brigáddal engem is el. A ninják meg tudták volna védeni a tudóskákat nélkülem is. Vagyis a jelenlétem teljességgel felesleges volt. És feleslegesen, ráadásképp gyáván lapítva nem szerettem lenni. Szép lassan ránk esteledett, de ezek még mindig a házat lesték, ahova három alak besomfordált, akik ugyebár nyilvánvalóan nem sántikáltak semmi jóba! Ellenben extra gyanúsan viselkedtek, ez még nekem is feltűnt. Szóval amíg komoly stratégiai megtárgyalásokat bonyolítottak a többiek, én megunva a tétlenséget, illetve elnyomorgatva a hátulsó felem, szép hangtalanul leléptem mellőlük. Tudtam én lopakodni, ha akartam! És most akartam. Szóval szép csendesen a ház fele orientálódtam, mert hát merre mentem volna, mikor ott voltak az izgalmakkal kecsegtető kedves delikvenseim. Óvatos macska léptekkel jártam körbe a házat. Se neszt, se lélekenergiát nem eregettem magamból. Csak egy viszonylag aprócska, nyitott ablakot találtam, hát bevonultam rajta. Bent korom sötét fogadott.  Nem állítom, hogy még nem voltam ilyen helyzetbe. Az érzékeim kiélesedtek, miközben éreztem, hogy az adrenalin végig csorog a gerincemen, egyszerre hűtve le, és forralva fel a vérem. Régi és új edzések elevenedtek meg, és a testem magától mozdult. A tatami szaga mellett kis vér és izzadtság szag is keveredett a levegőbe. Nem messze tőlem halk mozdulást hallottam, és reflexből perdültem meg a sarkamon. Éreztem ahogy a fém hidegen megkavarta mellettem a levegőt. Hallottam, milyen tetszetősen suhant a levegőbe, és pontosan tudtam, hogy az én életemre pályázik, szóval nem volt időm gyönyörködni a dolgok összjátékába. Hangtalanul vontam ki Gin~chant, bár egyelőre még nem hívtam elő a valódi alakját. Nem tudhattam, kik és miért, miként leselkednek, bár ebbe a sötétbe valószínű, hogy ők se nagyon láttak volna semmit. Újfent nem volt mélázásra időm. Egy penge suhant felém, szolid-halkan szelve a levegőt, a másik oldalam felől. A hang alapján a szívem tájékát célozták be. Ösztönösen guggoltam le, majd mint valami jól nevelt macska, vagy róka, elrúgtam magam a földtől, guggolásból, és bukfencbe érkezve, immáron vártam a támadásokat. Kizártam a tudatomból az emlékeket, a gondolatokat. Egyszerűen kiürítettem a fejem. A reflexeim, a belém nevelt, ivódott mozdulataim, gyorsabbak voltak, mintha túlgondolkodtam volna a dolgokat. Az utolsó gondolatommal Gin~chant szólítottam, majd némán, összeszokott párosként, csak álltunk mozdulatlanul a korom sötétbe. Ahogy elültek, elsősorban bennem a zajok, szép halkan meghallottam a fojtott, óvatos légzéseket. Háromat számoltam, vagy inkább éreztem, mivel a számolgatás akkor épp a legkevésbé se volt rám jellemző.  De nem csak a hallásom és a szaglásom élesedett ki a sötétbe. Ha az ember sokáig ül csukott szemmel a sötétbe, pár dolog megváltozik körülötte. Minimális fénynél is elkezdi látni először csak a dolgok körvonalát, majd egyre több részletet. Ha valaki hirtelen fényt gyújt, azt a szem igen csak megsínyli. De a hallása és a szaglása úgyszintén kiteljesedik, a tapintásával együtt. Az egész testével érzékelni fogja, szinte már fájón, hogy a levegő körbe öleli. Ha megmozdul, szinte a bőrébe hasít a levegő, és érzékenyebb lesz a hőmérsékletre is. Most is ez történt. Noha úgy sejtem, hogy jól fel lehettek öltözve, és a terembe se volt meleg, éreztem a testhőjüket, mint ahogy a fém hidegségét is. A képzeletembe képileg is megjelentek az ellenfeleim. Noha a szememmel nem láttam őket, mégis, mikor mozdultak, a levegő is mozdult velük, mindenki egyedi illata úgyszintén. 

Mikor a tigrisbukfenccel eltávolodtam kicsit tőlük, mind a hárman újfent felém közelítettek, és nem voltak elég úri emberek, (a mozgásuk alapján férfiaknak képzeltem őket) hogy egy az egyhez csatát vívjanak. Nem is vártam el tőlük. 
Egyszerre sújtottak le a pengéikkel, így kettejüknek jutott hely Gin~chan pengéjén, a harmadikat azonban már csak a markolattal tudtam blokkolni. És erősek voltak, főleg mikor egyszerre szorították rám a kardjukat. Féltérdre pottyantam, és kezdtem magam felhergelni. Az egyik kezemmel a pengét támasztottam alá, míg a másikkal a markolatot fogtam továbbra is, majd engedve a szorításnak, lefeküdtem a földre, és a középső alakot átsegítettem magam fölött lábbal, közben a pengémet szalaggá avanzsáltam elő, és míg az egyik delikvens kissé kibillent az egyensúlyából, a másikat teljes erőmből, páros lábbal rúgtam gyomorszájon, majd elgurultam a közelükből. Utólag be kell látnom, sok minden volt ez a megoldás, csak épp elegáns nem, de akkor ilyesmikkel nem értem rá foglalkozni. A pengém felőli alaknak nem kellett szinte semennyi idő, míg visszanyerte az egyensúlyát, és lévén más bántódása nem esett, holott ő eléggé meg akart ölni, vissza is tért ez irányú szándékaihoz. Még fel se kelhettem a földről, a pengéje belemart az oldalamba. Pillanatok alatt zsibbadt le a seb helye, akár csak én. Elkapott az a régi érzés, ami általában csatamezőkön ért utol, mikor megszűntem szamuráj lenni, és egyszerű gyilkossá vedlettem át. Egy pillanatra az adrenalin végig bizsergette az egész testem, majd olyan érzés volt, mintha a vérem kihűlt volna. Ilyenkor már nem kellett azon fáradoznom, hogy kiürítsem a fejem, kiürült magától is. Lényemmel éreztem, hogy ha nem ölök, akkor meghalok, és igen csak erős volt bennem az élet szeretete. Nem volt időm arra, hogy a sebemmel törődjek. Olyan volt, mintha a vérszomj csak úgy kirobbant volna belőlem. Egy fél mozdulattal hatástalanítottam a gyűrűmet, majd előre rúgtam, arra amerre a támadóm éreztem, már csak a békesség kedvéért is, és miközben a kardom vissza alakult egyszerű katanává, a másik két alak felé ugrottam. Ilyen állapotomban nem igazán hagytam senkinek időt, hogy magához térjen, ha már egyszer kicsit megszédült. Először azt az alakot vettem célba, aki még mindig a földön hevert, ám a másik elé lendült, és a kardom az ő kardján csendült meg. Egyúttal én kaptam egy méretes rúgást oda, ahol korábban megvágtak. Már csak ez hiányzott. Összeszorítottam a fogaim a fájdalom miatt, ami hirtelen végig hullámzott a testemen, és fejbe rúgtam. A hirtelen mozdulatra újfent eléggé kiáltozni lett volna kedvem. Nem tettem, inkább utána lendültem az alaknak. Ahogy a földre érkezett, térdelve potyogtam rá a gyomrára. Hallottam, ahogy pár borda megreccsent. Felemeltem a kardom, hogy megöljem vele, ám nem került rá sor. A társa hátulról lehet félbe vágott volna, ha nem ugrok el a kardja elől. Így viszont csak a homlokomba kóstolt kicsit a pengéje. Az egyik szememet azonnal elborította a vér. Visszaadva a kölcsönt, most ő mentette meg a társa életét. Mozdulatlanra dermedtem ott, ahol földet értem. Még levegőt se vettem, ameddig csak lehetett. A látásomon kívül minden érzékemmel a kardtávomra koncentrálva végül felálltam, és újfent előhívva Gin~chant, mozdulatlanul vártam a támadást. Nem vettem tudomást a terem többi részéről, hogy mit csinálnak a többiek. Minden figyelmem arra a körre korlátozódott magam körül, hogy azon belül bármire reagálni tudjak. Nem kellett soká várnom. Az egyikük belépett a körömön belül, szóval suhintottam. Gyorsabb volt, mint vártam, végig szántotta a kardja a karom, ám a komolyabb sérüléseket így megúsztam. A vér végig csorgott a balomon, ragacsos csúszóssá téve ezzel a kezem, és Gingitsune markolatát egyaránt. Nem törölhettem a nadrágomba a kezem. Végzetes lett volna, ha csak egy pillanatra is lankad a figyelmem, és elengedem a markolatot. Újfent éreztem, hogy valaki a körömbe lépett, szóval nem vártam meg, hogy most támadjon is. Először a kardom élével sújtottam le, fémen csendült, majd a markolatával csaptam... úgy sejtem akkor már a fejére, pontosabban az állára sikerült találnom. Éreztem, hogy megroskadt előttem, szóval az utolsó döfésre készültem, mikor hirtelen fény áradt be a szobába. A többiek, úgy tűnt észrevették hült helyemet, és sejtvén, hogy ide párologtam be, hát ők is jöttek, megmentve ezzel egy hajszálnyin múló életet.
- ÉLVE KELLENEK, TE IDIÓTA! - korholt az egyikük, felettébb bölcstelenül. Gondolkodás nélkül ugrottam a pengémmel az ő torkának is, ám az utolsó méteren megtorpantam, ugyanis Shin~san hangját hallottam meg.
- Elég lesz már kicsi hirig bigécske! - még az a pökhendi felhang is ott vibrált a hangjába, ami annyira ki tudja nálam húzni a gyufát. És ha már bosszankodni tudok, akkor az már azt jelentette, hogy normális állapotba leledzettem újfent. Közbe Suza~chan libbent a  vállamra, és kérdő pillantásomra, hogy valóban Shinjirou~san van~é itt, vagy csak ő akart észhez téríteni, a fülembe súgta, hogy az utóbbi történt. Eközben persze záporoztak rám a kíméletlen vádak, amiért szerintük a saját szakállamra cselekedtem, és mert egy beteg állat vagyok, aki ráadásképp még közveszélyes is. Szó nélkül hagytam ott őket a szobába, hogy amennyiben élvezik a zsörtölődést, hát zsörtölődjenek magukba. Én inkább szép csendben haza indultam.