Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy nap otthon

2013.12.26

 Azzal őszintén nem lett volna semmi bajom, hogy hangosan játszanak. Mármint itt, apám fogadójában nem ment különösebben csodaszámba a szerencsejáték. Ráadásképp régi, nosztalgikus hangulatot idézett csak simán magában a játék hangjai. Ám jelen esetben kissé kezdtek a dolgok elfajulni. A játékosok valamiért úgy érezték, hogy nekik mindenképp muszáj belekötniük a többi, simán csak idogálni vágyó vendégbe. Egy darabig szép nyugodtan és türelmesen tűrtem én a duhajkodásukat. Elvégre mégis csak egy sima yukata volt rajtam, nem az egyenruhám. Az is igaz, hogy a kardjaim ott voltak velem, természetesen táskába rejtve, de az meg nyitva volt, hogy könnyen ki lehessen kapni Gin~chant, ha szükség lenne rá. Régi szamuráj szokás volt, hogy a kard nem kerülhetett ki a kéz közeléből. Belém ivódott, talán még az anyatejjel annak idején. Szóval Gin~chan meg a többiek ott pihentek a táskámba, a táskám pedig nyitva mellettem, és próbáltam pihenni egy csésze szaké társaságában, feltűnés mentesen a sarki asztalnál megbújva. Aztán az idilli iszogatásomból, egy, közvetlenül a fülem mellett elsuhanó szék zökkentett ki, amit épp hogy el bírtam kapni az ablak üvege előtt. Azt hiszem az volt az egy nagy szerencséjük, hogy nem törték össze se az üveget, se a csészémet. Így aztán viszonylag emberi vérmérséklettel vettem a vállamra a táskám, majd az egyik kezembe az italom fogtam, a másikkal meg a széket vittem az ominózus társaság asztalához. Egy feltűnő csattanással letettem eredeti helyére a jobb sorsra érdemes ülőalkalmatosságot, majd azzal a lendülettel rá is telepedtem. 

- Beszállnék, játszotok velem fiúk? - érdeklődtem le, miközben bedobtam az asztal közepére a tétet. Ám nem csak az én pénzem landolt a kis rakás tetején. 
- Ha már itt vagyunk, én is csatlakoznék! - hallottam Shinjirou~san hangját mellettem - én a lánnyal ellenetek. Aki veszít, fizet mindent, a nyertes számláját is beleértve, és elmegy. 
- Te tudsz kártyázni? - kérdeztem a férfit, ijedt fejjel. 
- Rendben van, benne vagyunk! - vágta rá az egyikük. 
- Gondoltam, majd te megnyered nekünk - válaszolta Shin~san, miután kezet fogott az ellenfelünkkel. 
- Én világ életemben mahjongoztam. Az pedig nagyon nem olyan, mint ez! - szabadkoztam. Kissé kétségbe esve néztünk össze. Durva röhögést kaptunk jutalmul. Hát elkezdődött a játék.
Természetesen pókereztünk, amit már korábban megtanultam, méghozzá Shin~san jóvoltából. Még az első találkozásaink egyikén, és meg kell hagyni, kártya mesterem nem akármilyen alak volt! Még engem, a hétpróbás hamis játékost is megizzasztott nem kevéssé, mire rájöttem a titkok nyitjára. Szóval mostmár összeszokott párosként eshettünk kétségbe azon, hogy "egyikünk sem tud kártyázni". Ezzel nem kevés hamis önbizalmat adva az ellenfélnek. Szegényeknek fogalmuk sem volt róla, hogy annak idején Shionnak hány adósságát kellett visszajátszanom... 
- Nekem van egy A-m, egy K-m, egy Q-m, egy J-m, meg egy T-m - mondtam az első lapmegmutatásnál. Shin~san egy apró tüsszentéssel fojtotta vissza a nevetést, mikor meghallott. 
- Nekem is ezek vannak - szólalt meg, visszanyerve a lélekjelenlétét. 
- Royal flöss-nek hívják, ti szerencsétlenek - morrantott valaki az ellenfelek közül. 
- Négy A-m és egy kilencesem pirosban. - mondtam a következő körnél.
- Csupa piros háromszöges számom, szépen egymás után - cifrázta Shin~san is, átvéve a totálisan bevált, és a többieket igencsak idegesítő kifejezésmódon.
- Színsor és póker - heveskedett újfent az egyikük, kártyás jártasságát fitogtatva.
- Oh... bocsánat, de a mahjonghoz értek, ott ismerem az ilyen kifejezéseket- pirultam el szemlesütve. 
- Három A és két K - jött a következő kör, és persze ki nem hagytam volna, hogy bosszantsam a drága jó népet.
- Nekem A K Q J T-m van - kontrázott Shin~san még mindig kibírva, hogy ne vigyorodjon el. 
A végén, a sokadik kör után még mindig mi álltunk nyerésre, ami nem is volt annyira meglepő, hisz mind a ketten csaltunk mint a vízfolyás. 
- Akkor, ahogy megállapodtunk, fizessetek, és tűnjetek el! - jött meg "hirtelen" Shin~san önbizalma. 
- Ezt nem vagyok hajlandó elfogadni. Hogy két ilyen kezdő...
- Biztos vagyok benne, hogy csaltatok! - kezdtek el nekünk ott hisztériázni. Holott nem csak mi csaltunk, szimplán csak mi csaltunk jobban. 
- Igazából az első osztásnál vesztettétek el minden esélyeteket, bár öröm volt látni, hogy mekkora összeget raktatok be kis és nagy vaknak. - sóhajtottam, miközben kiittam a szakémat. Kissé meglephette őket, hogy az eleddig csak betűket nyögdécselő leányzó hirtelen pókernyelven kezdett velük társalogni. Pár pillanatig döbbenten rám meredtek, majd a döbbenetből düh lett.
- Te kis... - akarták az asztalt rám borítani, de a mozdulat felénél megtorpantak. Kiengedtem kicsit a lélekenergiámból, és vörösre vállt szemekkel pislogtam rájuk. Az előttük lévő poharakban az ital egyenként először felforrt, majd szétrobbant. Shin~sanra pislantottam. A máskor szép sötéten kéklő szemei most neki is vörösen villogtak, nem kevés dühről téve tanúbizonyságot. A fiúk helyébe lehet én is ledermedtem volna, köpni-nyelni nem tudva. Egyszer kellett ezekbe a szemekbe pislognom, de egyből kijózanított, még ha nem is piszkoltam a szó szoros értelmébe magam alá. Most azonban nem nekem szóltak, szóval kissé szabadabban mozoghattam. Óvatosan a kezem a vállára tettem.
- Ne feledd, hogy Apa kissé ki lesz akadva, ha meglátja, hogy jobban pusztítottunk, mint ezek az alakok. Alapból azt se szokta megengedni, hogy a fogadóba játsszak... -tettem hozzá gondterhelt hangon. - Ráadásképp a drága piát ilyenekre pazarolni? - sosem szerettem, ha az italt valaki pazarolta. Főleg azt nem, ha ezt a szemeim előtt művelte. 
Shin~san rám nézett, az én vörös szemeimbe, majd sóhajtva fordult a pult felé. Suza~chan, aki már megérkezésemkor Mei~san keresésére sietett, most ott trónolt Anyám vállán és ezerrel csukladozva minket figyelt,  
- Bocsi - súgtam oda nekik, egy apró intés kíséretében, miközben elkezdtem letakarítani az asztalt, a még mindig ledermedt egyének útban lévő végtagjait pakolgatva ide-oda. - És még azt akartam, hogy Kirito~san tanítgasson kicsit az itteni dolgokra... - sóhajtottam lemondóan. 
- Ezek szerint te törted össze a poharaimat. - szólalt meg mögöttem Apám hangja. 
- Igen én voltam - bólintott Shinjirou~san bár a szemeivel még mindig fogva tartotta a rendbontókat.
- Akkor légy oly kedves, hajítsd ki a szemetet, majd a poharakért cserébe mosogatnod kell. - közölte a fogadós. Nem tudom, hogy neki szimplán nincsenek idegei, vagy ha vannak, nem acélkötélből, hanem egyenesen vasbetonból vannak~e. Mármint így beszélni az épp piros szemű Shin~sannal, miközben egy konyharuha a kezében az összes fegyvere. Meg persze én, de ő ezt nem tudhatta! Kissé aggódva pislogtam rájuk, ugrásra készen, ám a férfi fogta, egy aprót biccentett az ajtó felé, majd elindult, hogy lovagiasan kinyissa előttük.
- Te is jöhetsz a konyhába! - nézett rám Apám, mikor látta, hogy a kérése meghallgatásra talált. A kezemben a törött üvegcserepekkel, utána siettem.  
- Nem nyugtalanít Shin~san benneteket? - kérdeztem tőle menet közben- Mármint én mindig ideges leszek, ha a közeletekben van! 
- Amikor megismertem, elejében én is így éreztem -tette a kezét Kirito~san a fejemre - de ahogy egyre jobban megismertem ez az érzés egyre ritkábban fogott el. Igaz, Mei~chant még mindig jobb szeretem magam mellett, mint ő mellette tudni, ami mellesleg rád is igaz, de már egyáltalán nem idegesít a jelenléte. Nem félek tőle, ha erre voltál kíváncsi, és nem azért nem teszem, mert erősebb vagyok, mint ő. Inkább mert már megbízok benne. Még akkor is, ha ilyen rosszul hat az emberekre.
- Szerintem nem ő tehet róla! - csatlakozott be a beszélgetésbe Mei~san is, ugyanis idő közben a konyhába értünk - Csak szegénynek ilyenek a szemei, az arca. Ijesztő kicsit, de attól még maga az ember nem feltétlen az. Igaz, hogy valamiért a hollók rajonganak érte, és ha végig megy az utcán, akkor mind oda gyűlnek köré, de ezek igazán apróságok, ha belegondolunk...
- Csodálom Anyut ilyenkor - súgtam oda Kirito~sannak, aki csak egy vigyorral válaszolt.
- A hollók rész tényleg nem szándékos! - bukkant fel az emlegetett szamár is az ajtóban. Feltűrte a ruhaujját, és tényleg beállt mellém mosogatni. Közben fél szemmel mind a ketten Kirito~sant lestük, aki épp a rendeléseket készítette elő. Egyszer csak Mei~san elkapott.. Elpenderített a mosogató elől, be az egyik szobába, majd mindenfajta tiltakozásomra fittyet hányva, másik ruhát erőltet rám, mondván, kisegítek a felszolgálásnál. 
- Különben is, miért kell egy tradicionális fogadóba ilyen ruhákba lenni? - berzengtem minden erőmmel a ruha és annak a szabása ellen - Ez még csak nem is japán ruha! 
- Tudom, de egyszer találkoztam valakivel, aki megmutatta ezt nekem, és annyira szép volt, és nagyon tetszett, szóval megtanultam ilyen ruhákat is készíteni. - zárta rövidre a tiltakozásomat Mei~san, aki maga is hasonló ruhában volt.  Végül kierőltetett a konyhán át a vendégek közé. - Ez munka, elvégre kártyáztatok, meg poharakat törtetek, szóval végezd jól! - mosolygott rám, majd elindult az első vendéghez, hogy a rendelést felvegye. Mit volt mit tenni, még ha nem is volt túl nagy kedvem hozzá, helyesebben semennyi kedvem se volt hozzá, mégis mentem én is.  Az első pár rendelést, még úgy ahogy elviseltem, ám amikor az egyik vendég eltévesztette a környéket, és valamiért meg volt róla győződve, hogy a piros-lámpás negyedben van épp, és úgy is kezdett el viselkedni, kissé beelégeltem. Elsőre még az ember azt gondolhatja, hogy ugye véletlen értek a fenekéhez. Másodiknál még mindig tűri, hisz mégse akar ártani saját fogadott szülei üzletének, ám amikor harmadszorra is megtörténik a dolog, nevezetesen, hogy az ülepébe markolnak, nos akkor elszakad az a bizonyos cérna. Nálam is így történt. Elkaptam a illetlenül viselkedő alak kezét, ami épp a hátsómon matatott, kirántottam az asztal mögül, majd a fülét kaptam el, és elindultam. Jajgatva jött utánam, ugyanis nem volt más választása. Elejébe mindenféle felmenőivel fenyegetőzött, majd áttért az én felmenőimre, elkezdte őket szidni, majd magyarázkodni próbált, végül könyörögni. Egyik se hatott. A konyhaajtót Kirito~san, a hátsó ajtót Shin~san nyitotta előttem. Kitessékeltem a rossz-életűt, hogy rendre intsem, ám a férfi a vállamra rakta a kezét.
- Majd én - mondta, és előre látóan becsukta az ajtót maguk mögött. Pár pillanatig még ott ácsorogtam, ugyanis elfogodt az a bizonyos nyugtalanság, hogy ez az alak, most meg fog halni, ám kintről csak halk társalgás hallatszott be. Olyannyira halk, hogy nem is lehetett érteni. Majd egyszer csak egy hangos csattanás, és néma csönd. Óvatosan kilestem az ajtón, de Shin~santól nem láttam semmit sem. 
- Él még? - érdeklődtem meg halkan.
- Él, csak kissé elvesztette az eszméletét, de semmi komoly. - válaszolta, hátra pislantva a válla felett. A szemei vörösek voltak megint.
- Te miért vagy dühös? - bukott ki belőlem, még mielőtt végig gondolhattam volna a dolgot. - Mármint engem szekált, nekem kéne kiütnöm vörösödő szemekkel, nem...?- Egy pillantás erejéig még engem figyelt, majd felkapta az eszméletlen alakot a ruhája nyakánál, és fél kézzel bevitte a konyhába. Ott egy adag hideg vizet zúdított a nyakába. 
- Shin~kun? - érdeklődte le Kirito~san is, a történteket látva. - Azt mondta, hogy Chiyo~chan akarta a történteket, becsszóra... - morogta az orra alatt, majd az ébredező alakkal újfent kivonult. Inkább nem vonultam utánunk. Közben Mei~san is megérkezett. Rendelések is voltak nála, de sokkal kevesebb, mint szokott. Első mozdulata az volt, hogy engem megölelgetett, és halkan bocsánatot kért, holott nem is ő volt a vétkes itt. Majd fogta magát, felkapott egy serpenyőt, és kivonult Shin~san után. Nem akartam tudni, hogy az a szerencsétlen flótás kint mit kaphatott, de hogy semmi jót, az biztos. Legfeljebb jó nagyokat... Lehet, nagyobbat, mint amit tőlem kapott volna, pedig az se lett volna finomkodás. Végül inkább yukatába bújtam, és úgy folytattam a felszolgálást. Csak munka végén mertem hátra menni, és szerencsére addigra már nem volt ott az igen kedves delikvens. Kivittük a szemetet, elmosogattunk, és este indultam volna haza. Vagyis én indultam, Shin~san meg szépen lépkedett mellettem. Közösen elbúcsúzkodtunk, majd kisétáltunk a kapun, és amikor elfordultam, jött mellettem lankadatlan. A távolban felhangzott egy holló károgása. 
- Merre mész? - kezdtem magam zavarban érezni a nagy hallgatás közepette.
-Hozzád. - jött a teljesen természetes válasz.
- He? - hiába, ha meglepnek, felettébb értelmes válaszokkal tudok előrukkolni, no.
- Elkísérlek. 
- Nem vagyok veszélyben. - próbáltam meggyőzni, teljesen feleslegesen.
- A ma történtek után erről nem nyitok vitát! - közölte. Körülöttünk, a sötétben is jól láthatóan köröztek a hollók és a varjak. Suza~chan természetesen megint hangosan hortyogott a kezemben pihenve. Kasai~chan pedig elém libbent, és kékesen lobogva világította nekem az utat. Végül csak azért nem tiltakoztam tovább Shin~san ellen, mert valószínűleg nem találtam volna haza egyedül. A férfi tudomást sem vett egy darabig az előttünk lebegő lángocskáról, majd amikor úgy tűnt, mégis érzékeli, egy hanyag mozdulattal oda nyúlt hozzá. Kasai~chan abban a pillanatban lobbant fehérre, és már el is tűnt a hajam között. Ekkor nyúlt csak meg az ábrázata Shin~sannak. Kitartotta a kezét, amin egy, a kis barátomhoz hasonló láng lobbant. Nézte a lángot, majd a hajamra nézett. 
- Ő nem sima láng, ha azt nézed - szólaltam meg végül - Szerintem még csak nem is tűz... csak úgy néz ki. Ő amolyan házi orvosom, meg barátom, meg ilyesmi. Kasai~chan - hívtam végül, felajánlva a vállamat neki, majd a vállam után az ujjamat. Nem fogadta el. Inkább elém lebben, így meg bírtam egy kézzel is simogatni. Amint hozzá értem, kedvesen elvörösödött, de közben csak nagyon óvatosan mert Shin~sanra pislantani. 
A férfi nem is erőltette innentől a dolgot, inkább a fejemre rakta a kezét, és úgy sétáltunk jó darabon, hogy ott is felejtette. Persze közben Gin~chan ezerrel berzenkedett, hogy mit képzel Shin~san, hogy hozzám ér, és amúgy is csak ő tehet ilyet és a többi. Majd a végén föltett egy kérdést, ami engem is foglalkoztatott, hát ki mondtam én is hangosan
- Miért lettél olyan dühös ma?
- Hozzád ért... és ezzel felbosszantott. Mellesleg az a ruha... - sóhajtva félre nézett kicsit és inkább csak motyogta mint hogy mondta, de jó füleim vannak - még valamilyen szinten meg is tudtam érteni. 
- Nem az én választásom volt a ruha jó? - néztem rá kissé dühösen. Ekkor értünk el a Tiszta Lelkeket övező falhoz, amit nemes egyszerűséggel mászott át, mutatva, hogy menjek csak én is utána. Ez szükséges volt, hisz idegenek nem sűrűn mehetnek be, főleg ha nem család, és neki úgy tűnt, gyanúsan nagy gyakorlata volt már az ilyentén behatolásban...

erza_scarlet_by_the_rov-d4uexks.jpg