Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Első affér a 12. osztaggal...

2013.08.24

 

 Egy csokor virággal sétáltam épp haza. Köztudott tény, hogy rajongok az ikebana művészetéért, és akkor is épp ilyesfajta szándékaim voltak. Virágokból valami csodát alkotni. A virágkötészet közben mindig eltávolodtam a világtól. A növények különös hangulattal töltöttek el. Azonban most a jó előre eltervezett örömömnek valaki az útját állta. Egy ismeretlent pillantottam meg, az osztagomhoz közel. Hangtalanul ugrottam le a földre, ugyanis eleddig a kerítések tetején illetve háztetőkön közlekedtem, hisz így még mindig hamarabb vissza találtam az osztagomhoz. Bár így is jó két óra kellett. Nem véletlen vittem vázát, hogy el ne fonnyadjanak a drágáim,  mert sose lehet tudni, hogy mikor tévedek el. Konkrétan szinte mindig és ez alól most sem sikerült kivételt tennem. Szinte már rutinosan pattantam föl az egyik tetőre, majd miután megtaláltam az osztagom épületét, vissza ugrottam a földre, és magabiztos léptekkel elindultam arra, amerre az otthonomat sejtettem. Nem kellett olyan sokat sétáljak, mikor ismerős utcára tévedtem. Kissé megkönnyebbülve, és fölszabadultabban mentem a jól megszokott sarok fele, mikor egyszer csak egy ismeretlen ugrott elém. Pár pillanattal hamarabb éreztem meg a jelenlétét, így  megtorpantam, hogy ne menjek neki. Még mielőtt kikerülhettem volna, megszólalt.

- Szép napot. Úgy hallottam a 11. osztag tagjai erősek. Ez igaz? - Pár másodpercig pislogtam a szemeibe, majd gyorsan végig mértem. Tigrismintás ruhája, főleg a nagy cica miatt nagyon tetszett, de a kék szemek már kevésbé töltöttek el bizalommal. A haja barna volt, és egész rövid... Amúgy tucat arcnak mondtam volt, nem igazán találtam rajta egyedit, vagy kiemelkedőt.
- Talán ki szeretnéd próbálni? - pislogtam egyenesen az idegen jéghideg szemeibe, egy félmosollyal.
- És te miben vagy erős? Csípőben vagy mellben? - kérdezte. Itt fogyott el minden megelőlegezett kedvességem. Kezem akaratlanul is a kardom markolatára tévedt, miközben rámosolyogtam.
- Azt hittem, ezt eddigre már ezt kiderítetted! - vontam föl az egyik szemöldököm, mint aki nem érti, mi tart a másiknak ennyi ideig. - Ha jól sejtem, már tisztában vagy a ruha méretemmel, és ezek után komolyan kérdezned kell? Vagy ez most nem jött össze? - pislantottam végig magamon, majd újra a férfi szemeibe néztem.
- Ismerek egy tágas terecskét, ahol senkit sem zavarnánk, ha meginnánk egy kancsó szakét. Utána megismerkedhetnénk közelebbről. Nos, mit szólsz az ajánlathoz?
Szótlanul figyeltem az idegent, aki mint kiderült, 12 osztagos volt. 
~ Csodás ~ gondoltam nem túl lelkesen ~ már csak ez hiányzott, hogy egy perverz őrült tudós rám szálljon!
 Az biztos, hogy Gingitsune dühöngött. Éreztem, hogy szívesen neki esne, akár puszta karommal is, de úgy tűnt, pont ezt szeretné, és miért játszanánk az ellenfél kezére? Minden reggel úgy indult, hogy egy hasonlóan perverz és idegesítő kitsunéval harcoltam legalább egy órát. Ezek alatt a harcok alatt valamit világosan megtanultam, mégpedig azt, hogy már ott elveszett egy harc, ha az ellenfél képes előre kiismerni. Forrongott bennük a düh, de nem mutattam ki.
- Ismerkedni? Te tényleg nem ismered az osztagomat igaz? - a hangom egész nyugodtnak hallatszott.
- Örülök, hogy kedved támadt játszani velem.  Arra kérlek, hogy ne itt. Nem akarjuk lerombolni ezeket a szép házakat. Ismerek egy kellemes, nyugodt helyett, alig pár ugrásra innen. 
- Ne aggódj, ez már az osztagom, senkinek nem tűnik fel, ha valamit megrongálunk.
  - Hát akkor, ha gondolod, előjátékként ihatnánk pár kortyot. Vagy nem melegedtél ki? Nagyon sajnálom, kezdtem reménykedni benne, hogy esetleg ledobsz magadról valami ruhadarabot. 
 Oda sétáltam az eldobott szakés kancsóhoz, és magam is bele kortyoltam. Nem akartam fejjel rohanni a falnak. Ez alatt az idő alatt kitisztítottam a fejem, amennyire csak tudtam. Miután megelégeltem azt a komoly két korty italt, vissza dobtam szakét valós gazdájának.
- Fölösleges levetkőzni egy olyan alaknak, aki amúgy sem tudna mit kezdeni egy meztelen nővel! - válaszoltam a szemeibe nézve, miközben vissza dugtam a kardom a hüvelyébe. - Eddig az egyetlen kemény dolog, amit föl tudtál mutatni Édes, a szavaid voltak! Amúgy is! Elhívsz egy körre, és elvárod, hogy én szórakoztassalak? Nem fordítva szokott lenni? Komolyan, és én már kezdtem reménykedni, hogy végre valami izgalmasba botlottam, főleg mikor a rombolós részhez értünk...- egy kicsit elmosolyodtam, miközben oldalra biccentettem a fejem - Vagy talán attól félsz, hogy nem leszel képes lépést tartani velem? Tényleg, te tizenkettedik osztagos vagy ugye? Nincs valami gyógyszeretek, amivel egy kissé föl lehetne szítani a harci kedvet? Mert a tied eléggé, nos szóval lankatag! Leginkább csak menekültél és nagy szavakkal dobálóztál. Viszont a kardodat még egyszer sem láttam! - most először voltam hálás Gingitsunénak a minden napi speciális tréningnek, hogy hogyan kell kezelni az olyan perverz alakokat, mint ő maga. Shion mellett erre nem volt szükségem. Most azonban mosolyogva figyeltem az arcát az idegennek. Éreztem, hogy Ezüstróka is elégedett velem. Ellentétben az ismeretlennel. Úgy tűnt, neki az elevenjére tapinthattam. A mosolya alább hagyott, és végre valahára kivonta a kardját. Nagymonológba kezdett, ám valamiért a katanája elvonta a figyelmemet. Sokkal több, és töményebb vérszomjat éreztem belőle, mint a gazdájából. 
~ Ezt hogy csinálta?' - kérdeztem magamtól, és legnagyobb meglepetésemre Gingitsune válaszolt is.
  ~ Valószínűleg a kardja egy vadállat!~ duruzsolta a fejembe.~ Mellesleg csak úgy kérdezem Édes, nem kéne figyelned a zaklatós bácsira?'
- ...izonyulsz olyan kísérleti alanynak, aki hasznomra lenne. - kaptam el a mondandója végét. - Sajnálom, jó játszópajtásnak tűntél. 
Egyszerűen magam elé tartottam a kardomat, hisz ez egy olyan állapot volt, ahonnan ugyanúgy lehetett védekezni, mint támadni, ám ellenfelem mágiába csapott át. Nem is értem, miért lepődtem meg ezen... Azonban volt valami, amit az idegen nem tudhatott. Ha mágiából nem is voltam jó az Akadémián, shunpóból, kardforgatásból és pusztakezes harcból kiválóan vizsgáztam. Szóval a lélekenergiámat a lábaimba áramoltattam (olyan valami ez a lélekenergia, mint a chi) és ugrottam. Ez volt a shunpo lényege. Pont, mikor a mágiát kilőtte, rugaszkodtam el, csöppet felerősítve a lábaimat, így ha jól csináltam, szabad szem számára eltűntem, majd mikor landoltam az ugrásból, megjelentem. Persze ha valaki hasonló sebességre képes volt, mint én, követhetett is a tekintetével. Meglepődött, de küldött utánam másikat, majd még egyet. Az utolsó kellemesen megpörkölte a ruhám hátát, kissé a hátamat is. Kiszorult a levegő a tüdőmből a hirtelen kapott találattól. Nem akartam belegondolni, hogy milyen lett volna, ha telibe kap. Krahácsoltam párat, lelkesen kapkodtam a levegőt, majd mikor kissé normalizálódott a légcserélős dolgaim, végre másra is koncentrálhattam.
~ Mit gondolsz kedves? Lenne kedved táncolni egyet? ~ kérdeztem, persze csak gondolatban a kardomat.
~ Komolyan kérdezned kell? ~ jött rá a felelet. ~ Őt is szívesen megtáncoltatnám neked! ~ Átvettem a jobb kezemből a kardomat a balba, majd végig simítottam a penge lapját.
-Táncolj a Hold fényében Ezüstróka! - suttogom gyengéden. A katanám átalakult egy közel két méter hosszú nagamakivá. Míg a kardommal voltam elfoglalva, egy aprócska maró érzés hasított a karomba. Szisszenve rántottam föl a karom, de "elfelejtettem" behajlítani.  Meglepett arccal ugrott vissza, pont kikerülve a pengémet, azonban én ugrottam utána. Csapást csapásra mértem, de valamennyit kivédte. Gyönyörű csengéssel találkoztak a pengéink újra is újra. Hol fentről lefelé irányuló vágással, hol oldalról próbáltam megsebezni ellenfelem, de valamennyit kivédte. Az arcáról eközben eltűnt a kissé gúnyos arckifejezés, helyét átvette inkább a koncentrálás. Átvettem a kardom a bal kezemből a jobb kacsómba, és megint felé akartam ugrani, de úgy tűnt átvette a kezdeményezést. Mellém shunpo-zott és meglendítette a kardját. Ezzel nem lett volna semmi baj. Azonban a hangja a pengéjének, ahogyan keresztülszelte a levegőt olyan éles volt, hogy nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Eddig a pillanatig egyszer sem vágott ilyen erővel. Jól megmarkoltam a kardomat, és a fejem fölé tartottam, de mikor a pengéje az enyémhez ért, fél térdre roskadtam, hogy ki bírjam védeni a támadást. Meglepett, és kellemetlenül érintett a dolog. Rengeteg minden futott végig a fejemen, miközben hátrébb shunpóztam. Először is, nem értettem, hogy lett ennyivel erősebb hirtelen, majd az a kellemetlen gondolat fészkelte be magát a fejembe, hogy nem vett eddig komolyan, és ez igen csak felbőszített. Felgyorsítottam a sebességemet, annyira, hogy egy utóképet hagytam hátra, miközben s közelébe ugrottam, és egy sarokperdüléssel vágtam egyet, majd leguggoltam, hogy elhajoljak az esetleges viszonzás elől. Guggolásból vetettem magam újfent felé. Bal kezemmel elkaptam az időközben újra katanává vedlő kardom markolatát. Nem voltak túl kedvesek szándékaim. A jobb öklömmel egy ütést indítottam a gyomor szájára, és amíg azt kivédte, a balommal felé suhintottam. Ezt is próbálta blokkolni. Egymáshoz értek a pengéink, de az enyém megcsúszott, és éreztem, ahogy húsba mart. Szinte azon nyomban megéreztem a vér émelyítő illatát, vagyis sikerült megsebeznem ellenfelem. Mintegy igazolva a sejtésemet, ő is megszólalt.
- Ennek megmarad a nyoma! - mondta. Egy fura kristályt vett elő, és a kardján széttörte. A kardja a pengéje rózsaszínen fölizzott, ami lássuk be, félhomályban nem feltétlenül a legelőnyösebb dolog. Persze biztos volt neki valami funkciója, amit nem ismertem. Így azonban a viszonylag becsapós fényviszonyoknál is pontosan láttam, ahogy felém ugrott. A fénylő katana pontosan elárulta, hogy hol van. Az is látszott, hogy inkább védekezőn fogta a kardot, mégis felém tartott. Hirtelen eszembe ötlött a fájdalom a mellkasomban. Majdnem elfeledkeztem arról, hogy milyen lelkesen használta nem is olyan rég a mágiát! Azon nyomban oldalra, majd néhány lépést hátra vetettem magam. Abban a minutumban robbant a helyemet a vöröslő gömb, nem kis port és füstöt okozva. Ellentámadásba akartam kezdeni, gondolván, hogy kihasználom a hirtelen fölkavarodó port, amikor erős fájdalom hasított a bal karomba és a combomba, szinte egyszerre. A földre rogytam, pont a kezemből kieső kardom mellé. Abban a pillanatban, ahogy a földre értem, már kaptam is a jobb kezembe a kardom. Ekkor ütötte meg az orrom a friss vér illata. A combomon egy mély vágás éktelenkedett, amiből patakzott a vér, a bal vállamon is díszelgett egy elég szép mély seb. Gyorsan az övemhez kaptam, és nem különösebben zavartattam magam, hogy szét nyílt így az egyenruhám felső része, sietve kötöttem el a seb fölött, jelentősen lecsökkentve ezzel a vérzést. Lezsibbadt az egész bal felem, így aztán a zsibbadást kihasználva fölkeltem a földről. Pont ideje volt, hisz a por-füst keverék kezdett elülni. Mire újra látni lehetett, én már álltam karddal a kezemben. Nagyon vigyáztam, hogy az arcom semmit se áruljon el abból amit éreztem. A zsibbadás már kezdett kiállni a kezemből és a lábamból egyaránt. A felsőm ujja hozzátapadt a sebhez, alaposan átázva. A vérem, főleg az egyre sötétedő félhomályban feketének tűnt közelről is, ezért azt reméltem, hogy nem fogja az ellenfelem annyira észrevenni a munkájának a gyümölcsét. Amint kezdett visszatérni a lüktető, őrjítő fájdalom, elmosolyodtam. Na nem mintha élveztem volna. Szimplán csak az adrenalin kissé megsokszorozott mértékben nyargalászott fel és alá az ereimben. Jobb kezemmel a katanám pengéjét a balhoz érintettem, majd visszahúztam úgy, hogy az erőtlen ujjaim végig simítsák a hűvös fémet. 
- Táncolj a Hold fényében Ezüstróka! - súgtam gyengéden. A kardom engedelmesen nagamakivá változott. Csak úgy szikrázott rajta a rávetülő Hold fénye, öröm volt rá nézni!
~ Biztos folytatni akarod? ~ hallottam a fejemben a róka aggódó hangját.
~ Hisz még csak most kezdtük! ~ válaszoltam neki gondolatban. 
~Őrült vagy! ~ jelentette ki, de a hangjába újra visszatért az élcelődő él. 
~ Hát Kincsem, azt hiszem ma este már nem fogok tudni neked táncolni! ~  utaltam persze még mindig gondolatban a lábamban tomboló fájdalomra. 
'Ő sem mozdul!' - hívta föl a kardom a figyelmemet rá, hogy valóban, másodpercek óta csak álltunk egymással szemben. Ellenfelem hasán sötét folt éktelenkedett. Úgy tűnt, engem figyelt. Hát, ha már figyelt, miért is ne, elindultam felé.
'Talán ha a tánc csak úgy nem megy, próbálj meg csalni!' - duruzsolta a róka. Pontosan tudtam, hogy mire gondolt.
'Még nem tudom irányítani!' - tiltakoztam, bár nem túl meggyőzően.
'Mindenesetre több mint a semmi!' - vágta rá. 
'Ő még csak a shikai alakját se hívta elő!' - közöltem morcosan. - 'Miért használnám hát én a teljes erőnket? -Ezen úgy tűnt, eltöprengett egy kicsit. Eközben a férfi felé sétáltam. 
Nagyon ügyeltem, hogy az arcomon még csak át se suhanjon a fájdalom, miközben látszólag nyugodtan lépkedtem felé, Gingitsunét a vállamon pihentetve. Apám kicsi koromtól kezdve arra nevelt, hogy sose mutassam ki a gyengeségeimet egy ellenfelem előtt se, hisz akkor joggal fognak lenézni, amit pedig hihetetlenül gyűlöltem. Amikor elég közel értem hozzá, hogy a pengém elérje, de én még kívül essek az ő kardjának a hatósugarából, rátettem a bal kezemet is a kard nyelére. Ez volt igazából az egyetlen lehetőségem, hogy feltűnés nélkül pihentessem a sebesült karom. Igyekeztem kizárni a tudatomból a testemben tomboló fájdalmat. A karomon a vérzés, úgy tűnt szép lassan elállt, a lábamban pedig kezdtem megszokni a folyamatos, hasító lüktetést.
Rámosolyogtam az ellenfelemre, miközben talán megnyaltam a szám szélét, ebben már nem vagyok biztos. Oldalra biccentettem a fejem, és megkérdeztem
- Készen állsz? - amint elhagyták a szavak a számat, a vállammal ellöktem a kardot, miközben a tehetetlen kezemet leengedtem, ami lehullott, de a súlyával segítette a jobbomat, így körülbelül ugyanolyan erősségű suhintást tudtam produkálni, mint eddig...
Egy alulról irányított vágással védte az én suhintásomat, és közelebb lépett, hogy ő is támadhasson, így maximum két lépés távolság volt köztünk. Inkább csak egy nagy. A kardomat ellökte, egészen a hátamig. Fölemelte a katanáját a feje fölé, támadni készült. Apám szerint egy harcos olyankor a legsebezhetőbb, mikor támad. Sokáig nem értettem ezt, de abban a pillanatban eléggé világosan előttem volt, hogy miért. Amikor valaki támad, nem igazán gondol a védekezésre. A kardot a magasba emeljük, hogy lendületet vegyünk, de arra nem gondolunk, hogy ilyenkor a testünk elég védtelenül marad! Mivel közelebb jött, könnyebb dolgom volt. Abban a pillanatban, ahogy éreztem, hogy a pengém hegye a hátamhoz ér, kissé berogyasztottam a lábam, hogy nagyobb lendülettel tudjak ugrani,bár ez a félhomályba, és a bő nadrágban meg se látszott, majd az egészséges lábammal el is löktem magam. Kissé rizikós volt, hisz konkrétan bele mozdultam a támadásába, de ott akkor nem a veszélyességét mérlegeltem a dolgoknak. Szimplán ez tűnt a legjobb megoldásnak, és az mellékes volt, hogy ha elszámolom magam, abba belehalok.  Pontosan elé érkeztem, amikor a sebes lábammal fékeztem a lendületemet, éreztem ahogy megint elkezdett csordogálni a vér a sebből, de hála a kötésnek, ami elég jól elszorította, nem olyan erősen. Alapból kissé be voltam görnyedve, de kirúgtam magam. A fájdalomra, ami belém mart, csak összeszorítottam a fogaimat, nem volt időm ilyesmivel foglalkozni. Ahogy teljes erőmből lefejeltem a katanát markoló kézfejét, megütötte a fülemet a csontjai halk reccsenése, ami alapján legjobb esetben is megrepedtek az ujjpercei. A bal karom elég hasznavehetetlenül lógott előttem, szóval mást kellett használnom. Amint fölrúgtam a testem, egyidejűleg lendítettem a fegyvert tartó kezemet is, és a kardom nyelének a végével, teljes erőből a bordáira ütöttem. Hála a napi több szár suhintásnak, amit reggeli mozgásként szoktam végezni meditálás után, hogy beinduljon a vérkeringésem, ez az ütés is elég hatásos volt. Itt viszont már éreztem, hogy törtek a bordái, pont egy időben az ujjperc repedéseivel. Ahogy megtántorodott a fájdalomtól, én is kissé pihegve arrébb vánszorogtam. Hiába no, nem voltam túl jó bőrbe. De ahogy elnéztem, játszó pajtásom se. Egyszer majdnem kifordítottam a belsőségeit, eltörtem pár bordáját, és megrepesztettem valamennyi ujjpercét... talán a két hüvelyket nem. Ámbár magam se festhettem jobban. A bal felem, szinte egy az egybe vér volt, arról nem is beszélve, hogy a hátamról leégett a ruha, és felhólyagosodott a bőröm is a ruhahiány helyén. Legalább az nem irritálta...
Ahogy kicsit megálltam, és az adrenalin szintem csökkent, úgy tőrt rám a brutális fájdalom. Hirtelen dugót nyeltem, ugyanis attól féltem, ha kinyitom a szám, szavak helyett csak üvöltés jönne ki rajta, azt pedig a világért se akartam. Ahogy az első fájdalomhullám átviharzott a testemen, és átvette a helyét, egy nem épp szolidabb, ám annál folytonosabb fájdalom, végre meg mertem szólalni. Igaz könnyes szemekkel sikerült csak, de már elég este volt hozzá, hogy reménykedhettem, játszótársam nem látta. 
- Bocsánat, nem tudod, hogy véletlen merre lehet eljutni a negyedik osztaghoz? Vagy egyszerűbb lenne, ha egyből mind a ketten eltrappolnánk! - ajánlottam fel neki, tekintve, hogy egyedül valószínűleg reggelre se találtam volna oda. 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.