Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Első találkozás

2014.06.13

 Hisztek a sorsban? Nos én egyre jobban hajlok rá, hogy higgyek. Persze ez nem olyan fajta hit, amikor a saját hibáimért és gyengeségeimért a sorsot okolom. A saját életemet én építem, de úgy gondolom, a sors adja hozzá az építőköveket! Valahogy így tudnám elmagyarázni a legjobban, hogy hogyan is képzelem, de sosem bántam túl jól a szavakkal. És, hogy hirtelen miért kezdett foglalkoztatni a téma? Nagyon egyszerű.  Másképp nem tudom megmagyarázni a dolgokat. Hogy miként, azt pedig főleg nem, hogy miért pont hozzám került. De ne  szaladjunk a dolgok elé. Megpróbálom az elején kezdeni. 
Egy gyönyörű nyári délután volt. lelkesen kalandoztam a nyári fesztiválon, élvezve, hogy senki sem lát. Ámbár, ha látott volna, kivételesen akkor se lettem volna túl feltűnő egyén. Meglepetten láttam, hogy még mindig kimonóba vagyis a meleg miatt yukatába bújtak az emberek. Óvatosan kerülgettem őket, miközben teljesen magával ragadott a hangulat. A rengeteg ember, a halk, vagy épp hangosabb csevegésükből összeálló egyenletes morajlás. Kissé talán rám is átragadt az izgalmuk. Lelkesen sétáltam egyik bódétól a másikig, mikor felhangzott a taiko utánozhatatlan hangja nem is olyan messze. Akaratlanul is oda indultam. Gondolom nem kell elmagyaráznom, hogy miért. A dobok varázslatos hangja, a szinte már babonázó ritmusok. :oops:Mindenesetre pár pillanat múlva, már ott álltam az tömeg szélén, és behunyt szemekkel adtam át magam a csodák eme újabb remekművének. Már nem csak a fülemmel, az egész testemmel hallgattam, vagy inkább talán éreztem a dobokat. Apró, finom rezgésük betöltötte a teret. Szinte alig kezdődött el, már vége is lett, a jó órás számnak. Kissé talán csalódott voltam, hogy máris abba hagyták, de tudtam, hogy a taiko megerőltető fizikai munka. Talán ezért is olyan gyönyörű. Mert ha valaki játszik, akkor csak teljes szívből teheti. Másképp seperc alatt feladja. Elismerően tapsoltam meg én is a zenészeket, bár nem tudtam, hogy ezt hallhatják-e az emberek. Ekkor vettem észre, hogy valami van a kezemben. Egy kis szerencse talizmán csücsült a tenyeremen. Egy apró kis vörös amulett, amit eddig még az életemben, sem azon túl, sosem láttam! Meglepődve pillantottam szét a tömegben, hátha egy meglepett, vagy épp valamit kereső arcot~személyt látok, de nem jártam szerencsével. Szóval nem volt mit tenni. Pár kört még lefutottam, hátha meglátom a talizmán eredeti gazdáját, és becsületes megtaláló halálisten módjára visszaszolgáltassam neki, ha már volt olyan mafla, hogy elhagyta, ráadásképp pont a pici kacsómba helyezve azt, de újfent nem találtam meg. 

Különösen szép darab volt, az biztos. Maga a talizmán anyaga fehér selyemből lett szőve, és ezüst szálakkal virág mintákat szőttek bele. Persze az ezüst és a fehér, már Gingitsune miatt is a gyengéim egyike volt, így kicsit gyönyörködtem benne. A közepén vörössel egy furcsa minta állt. Természetesen én rókát láttam ki belőle, de olyan furcsán volt megalkotva, hogy ki tudja azt manapság... Mindenesetre mivel a talizmánnak nem volt gazdája szemmel láthatóan, viszont szép volt, kár lett volna eldobni. Így a zsebembe süllyesztettem, ám a széle elvágta pici az ujjamat, mikor húztam ki a zsebemből. Nagy ügy, voltak már ennél komolyabb sérüléseim is... Bekaptam az ujjam, hogy lenyaljam a vért, majd indultam tovább a következő bódé felé. Arany halakat lehetett vízből kifogni, ám arra már nem került sor.
A belső világomba kerültem, noha nem voltak eleddig ilyen szándékaim. Aranyhalat akartam fogni, meg vattacukrot enni, meg csokit, meg egyéb édességeket. De mikor magamba szét néztem, tényleg nem ennek volt az ideje. Egy eleddig ismeretlen lány dühöngött bennem, szóval nem volt túl rózsás a helyzet. Kezdve rögtön azzal, hogy hogy került belém? 
A bennem élő youkai~k mind körém gyűltek, Gingitsunéval az élen. Egy gondolatomra a kezembe került a nagamakim is. Szükségem is volt rá, lévén, az ismeretlen róka füleket és farkakat növesztett, ami nem volt jó hír! 
- Ki vagy te? - próbálkoztam az először kérdezünk, és csak azután ütönk stratégiával. Azonban a leányzó nem ennek volt a híve, úgy tűnt. Fegyver nélkül, egyszerűen a karmaival ugrott nekem, illetőleg a farkait is bevetette a közdelembe. Yuki-onnát és egy jorogumot elrántottam a támadás elől, miközben magam is elugrottam. - Mögém! - ez már nem kérés volt, hanem utasítás a kedves kis démonjaimnak. Nem akartam, hogy megsérüljenek, holott a lány szemmel láthatóan engem támadt elsősorban. Szó mi szó, megnyugtatóbb volt, mintha céltalanul pusztított volna, persze azért így se voltam túl nyugodt. Elvégre mégis csak az irhámra pályáztak...  Viszont ott volt mögöttem egy csapat bármire elszánt, tüneményes szörny, akikért újfent én feleltem, ha csak magam előtt, akkor is! Így aztán döntöttem.  Első dolgom volt, hogy elcsaljam a közelükből a kissé normálatlannak tűnő nőszemélyt. Lássuk be, már-már olyan volt mint én szoktam. Oda megy egy ismeretlen helyre, és elkezd hirigeskedni! (Suza~chan szótárából a bige megnevezéssel együtt ) Nem tetszett, hogy magamat láttam viszont másban. Csak gondolatban kellet kérnem a Rókámtól, és a kard kellemesen elnehezült, így a következő csapás váltásnál kissé elsodortam a lányt. Szép ívben csapódott a földbe, de ez se tántorítgatta meg nagyon. Felkelt, folytatta. Újabb kör. Feltépte a karmaival az alkarom, én meg újfent a földbe csaptam. Nyekkent ugyan, de csuda szívós volt, úgy tűnt fel se vette. Újfent fölkelt, és míg ő inkább poros, földes, füves volt, én vértől ragadtam. Nem tetszett ez a felállás. Magamhoz vontam a pengém, és szinte gyengéden sutyorogtam neki.

- Bankai! Hyakki yakou! - A cseresznye szirmok fehér függönyében alakult át a lélekölőm, és került rám a miko ruha. Az egyik kezembe a legyezőt vettem, a másikba a katanám került, míg a hüvelyét az övembe tűztem. A maszkot kérdés nélkül húztam az arcom elé. Dühös, ezüst színű szemekkel ugrottam ki a köddé porladó levelek közül, egyenesen ellenfelem felé, aki fegyverként csak a karmait illetve az ujjait használta. Nem ököllel ütött, hanem kinyújtott ujjakkal, ám ha véletlen betalált, főleg ha olyan helyre, amit nem fedett a ruhám, mondhatom, nagyobb pusztítást végzett, mintha az öklével sújtott volna rám. Jó darabig osztottuk egymásnak a pofonokat, helyesebben támadásokat, hisz technikailag egyikünk sem pofozkodott. A lány két kezén egy-egy lánc csörgött, mintha valamikor bilincsbe verték volna, és noha ez előnyt jelentett nekem, egyúttal növelte az ismeretlen titokzatosságát is. És úgy tűnt, nagyon nem volt beszédes hangulatban. Mire idáig értünk, nekem is elszállt a társalgási kedvem. Magamra kellett ügyelnem, hisz nem volt túl gyengéd az ellen. Azt már szerencsére el értem, hogy ne sünizzek állandóan, egész ruhafelülettel, de lássuk be, még nem voltunk a bankaimmal egymásra finomhangolva. Így aztán elsősorban kardforgattam, semhogy a teljes képességét használtam volna. Így is szükségem volt rá, hisz megvédett valamilyen szinten a lány alattomos támadásaitól, amik néha teljesen máshol hatottak, mint ahova beérkeztek! 
Végül, jó pár perces adok-kapok küzdelem után, elkövetett egy hibát, amit nem hagytam annyiba. Elcsúszott az ujja, pont a legyezőmre, mire azt abban a pillanatban összecsaptam, rá az ujjára, majd a katanámmal, illetőleg az egész ruhámmal fenyegetően rámeredeztem, és kigáncsoltam. Mind a kettőnkről kissé talán folyt a víz, hisz elég aktívak voltunk, de végre előnyös pozícióba éreztem magam. Ekkor jött a következő meglepetés. A lány egy villanás alatt átalakult, és mily meglepő, magammal kezdtem farkasszemet nézni... vagy inkább róka szemet.

 - Fiúk, nem segítenétek? - kérdezte, az én arcommal, az én hangomon, könyörgő hangnemben, miközben én, lévén, hogy tudtam, hogy én én vagyok, akkor ő nem lehetek, rendületlenül pengéket szegeztem a torkának, meg egyéb testrészeinek. Már csak az volt a kérdés, a többiek erre mit reagálnak. Hangtalanul gyűltek körénk, pontosabban mögém. Gin~chan mellettem állt, már-már fenyegetően mögém, ám a fenyegetés nem nekem, hanem az ismeretlennek szólt, ezt tisztán éreztük. 
~ Elég gyér utánzata az eredetinek ~tette a vállamra a kezét, miközben a szemeit le nem vette a földön fekvő hasonmásomról. ~ felesleges is így kinézned, szóval egyszerűbb, ha abba hagyod! ~ olyan hangnemben beszélt, mintha egy engedetlen gyereket nevelne épp meg. 
- Te is kitsune vagy... ti is szörnyek vagytok... miért? ... Egy embert... miért pártoltok egy embert? - néztem a saját arcomat, ahogy a sírás eltorzította. Igazából nem voltam egy sírós alkat sosem, látni meg főleg nem láttam még magam sírás közben, így kifejezetten érdekes látvány volt, az biztos. Elengedtem az ujját, és a legyezőm a kardommal egyetembe az övembe tűztem. 
- Hogy hívnak? - guggoltam le mellé kíváncsian. Gin~chan rosszallóan szisszent erre a mozzanatomra fel, és láttam, hogy ugrásra készen, áll, hogy az ismeretlen legelső gyanús mozdulatára rá vethesse magát. De nem csak ő... valamennyi szörnyem hasonlóképp. 
- Cseszd meg! - jött a nem túl kedves válasz... még úgy is, hogy a pontos jelentésével nem voltam tisztában, éreztem, hogy akarattal nem kedveskedésből lett mondva - Csak azért meg én vagyok a földön, azt hiszed, hogy játszhatod itt a kegyes megmentőt? Fordulj inkább fel! 
Gingitsune tőle szokatlanul felmordult, de még mielőtt a tettlegesség talajára tévedt volna, egy gondolattal leintettem. 
- Az én nevem Chiyo... Aikawa Chiyo. Shinigami vagyok, ami azt jelenti, hogy már nem pont ember. Téged, hogy szólíthatlak? 
- Mondtam már nem? Fordulj fel, és fogd is be közbe! - szinte már vártam, hogy rám fúj, mint egy kis cica... :oops:Harag helyett, inkább majdnem elnevettem magam, de uralkodtam magamon, és nem hagytam, hogy bármi is kiüljön az arcomra. 
- Ha nem árulod el a neved, majd én elnevezlek! - erre már gonoszul elvigyorodtam, hisz névadási képességeim nem voltak túl magas röptűek, ez köztudott tény volt nálunk. Hikaru~chan ilyen téren kiemelkedő teljesítmény volt a részemről.

~Jobban jársz, ha elmondod neki, mert én ismerem... és nekem elhiheted, ha egyszer elkezd neveket adni, az maga a vég... ~ Gin~chan megérezte a bennem kavargó érzelmeket, elsősorban nevetési ingert, így nála is alább hagyott a morgási inger.
- Keiko... - motyogta erre. 
- Keiko~chan, hogy kerültél ide? - pislogtam rá mosolyogva. 
- Miért véditek ezt az embert? - kérdezett vissza, bár nem tőlem.
~ Mindannyiunk nevébe mondhatom, hogy azért, mert hozzá tartozunk! ~ válaszolt Ezüstke gondolkozás nélkül. ~ Nézz ránk. Főleg rájuk! ~ mutatott maga mögé, ahol némelyik lény igen csak egyedi testfelépítéssel bírt ~ Furák vagyunk, és ő mégis egyenként elfogadott mindannyiunkat. Ahogy vagyunk. 
-Az eszetekbe se jut, hogy csak átver titeket?-  noha nem velem társalgott, kiéreztem a hangjából a keserűséget.  - Elfogad? Mindenkit egyenkétn?- a kétely és az undorgás csak úgy fröcsögött a hangjából, miközben egy villámgyors mozdulattal a két tenyere közé fogta az arcom. A többiek már ugrottak volna, de leintettem őket. A lány kezei felragyogtak, és furcsa emlékképek villantak fel előttem. 
"Egy kis róka életét néztem végig, hogy miként tanult meg vadászni, majd mikor felnőtt, miként tanította meg a saját kölykeit a túlélésre. Majd változott a kép. A róka elpusztult, és valaki a közeli templom udvarába temette el a testét. Így lett belőle az inari templom őrzője. Folyamatosan közben járt az emberekért, vigyázta őket, szerette őket, miközben a korok változtak, és az emberek egyre kevesebbszer jártak a templomhoz, egyre kevesebb áldozatot hoztak, míg végül elékezett az a nap, hogy megfeledkeztek róla.  Szomorúan ugyan, de várta az embereket. Nem hagyta el a templomot, hisz emlékezett még arra az illetőre, aki ide temette őt el, és reménykedett, hogy egyszer valaki majd újra ide téved. Ámbár nem pont úgy képzelte el a dolgot, ahogy végül történt. A reggelen, mikor hosszú, nagyon hosszú ideje újra embereket látott, és lelkesen hozzájuk sietett, ahelyett, hogy imádkozni jöttek volna, vagy áldozatot hoztak volna, hatalmas gépeket hoztak, és elkezdték letarolni a vidéket, bele értve a templomot is. A templom őre éktelen haragra gerjedt, és elkezdett dühöngeni. A gépeket megrongálta, az embereket elijesztette arról a helyről, melyen oly sok ideig járt értük közbe. Az inari templom védője egy róka démonná alakult át. A szeretet, melyet az emberek iránt érzett átcsapott keserű gyűlöletté, és aki a lerombolt templom környékére tévedt, jajj volt annak. Keiko~san a legrosszabb rémálmait váltotta valóra. Pletykák kaptak szárnyra, hogy az a hely el van átkozva, és addig-addig, hogy egy cég, aki oda akart építkezni több papot és démonűzőt is felfogadott, hogy a közvéleményt megnyugtassa. A papok azonban tették a dolguk, hisz jól megfizették őket, és a lányt elzárták, hosszú-hosszú időre." 
Kissé talán megrendülve-döbbenten néztem a tiszta kék szemeibe a lánynak. Már a saját formájában volt, és könnyes szemmel pislogott ő is rám. 
- A családod... - motyogta.
- Vagyis te meg az én emlékeimbe kukkantottál bele...-  mosolyogtam rá, majd csendesen magamhoz öleltem. Nem tiltakozott, nem küldött el meghalni, egyszerűen, és szép csendben visszaölelt. 
Kicsivel később, mikor mindenki részéről lecsillapodtak a kedélyek, megmutatta a helyet is, ahol bejutott a belső világomba. Egy vörösre festett Torii állt bennem, noha eleddig még egyszer se láttam, pedig azt hittem, már keresztül-kasul bejártam a belső világomat. Vagy talán most került csak ide... Ez utóbbira gyanakodtam jobban! 
Hasogató fejfájással ébredtem. Fogalmam sem volt, hogy merre vagyok arccal, azt meg főleg nem tudtam, hogy hol... Sötét volt, és a fa illetve a füstölők illatát éreztem kis étel meg szaké illattal keveredve.  Felültem, mire jó nagy koppanással vertem be a fejem. Körbe tapogattam magam körül, négy falba ütközött a két kezem. Kintről tűzijáték hangjait hozta be a lágy szellő. Az egyik fal megmozdult, majd kinyílt. Egy apró shinto szentélyben gubbasztottam. Az egész testem el vol gémberedve, és ahogy potyogtam kifele a szentélyből, mintha ezernyi kis hangya rohangálta volna be az egész testem egyszerre. A talizmán, amit a taiko után találtam a kezembe, most a mellkasomon pihent, és noha tisztán emlékeztem, hogy én azt összevéreztem, egy fia vércsepp nem volt rajta. Fogtam, és a katanám markolatához erősítettem, de úgy, hogy az az ítéletnapján se jöjjön le, majd kitántorogtam, elejébe még kissé rogyadozó lábakkal a szabadba. A tűzijáték  villanásai vakító gyönyörrel kápráztatták el a szemeket a sötét éjszakában.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.