Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nisihara Shuko

2014.02.05

 Risu~chan megfogta a ruhám ujjának a szélét, és csendben, feltűnés nélkül arrébb vont, hogy más ne halljon, lásson minket.

- Itto Chiyo~san - kezdte, és mivel elsőre eltalálta a nevem, tudtam, hogy komoly a mondandója, szóval bátorítólag néztem a szemébe. - Shuko~sannal kell küldetésre menned, ez igaz? - Hangtalanul bólintottam. Nem mertem megszólalni, nehogy megtörjem őszinteségi és mindenképp bátorsági rohamát. - Ez esetben tudnod kell, hogy az elmúlt időben nem egyszer feküdt bent nálunk...
- Várj, ha nem egészséges, miért van szolgálatban? - kérdeztem, magamról megfeledkezve.
- Mert fiziológiai elváltozás nincs. Hiába panaszkodott tünetekre, minden vizsgálat azt mutatta ki, hogy fiziológiailag rendben van.
- Most úgy, hogy én is megértsem... - húztam kissé el a számat.
- A teste makk egészséges. Nincs baja.
- De mégis panaszkodik, hogy fáj valamije... 
- Igen. Ezért is szóltam neked. Figyelj rá jó? És ha bármi baja is lenne, próbálj segíteni a helyzeten.
- És azt mégis hogy? Rontani szoktam, nem javítani az ilyen alkalmakkor... - mormogtam az orrom alá. 
Persze Shuko~sannak nem mondtam el, hogy tudok a rosszul léteiről. Inkább megborzoltam Risu~chan haját, egy köszönömöt suttogtam, és már mentem is a társam után. Az kellett volna még, hogy ott hagyjon, tuti soha az életben nem találtam volna többet meg...
A küldetés elvileg semmi újdonságot nem tartalmazott. Néhány lidérc randalírozott az élők világába. Igazából egy shinigami is elég lett volna a feladatra, ám úgy gyanítottam, hogy a sorozatos rosszul létek miatt lettem én is küldve, amolyan felügyelet gyanánt. Felütötte bennem az a sanda gyanú a fejét, hogy ezek itt nagyon le akartak szoktatni a parancstagadásról vagy valami ilyesmi... Gonoszkodásukra morcosan szusszantottam egyet. Juszt se fogok leszokni róla! Akkor is csak azt fogom megtenni, amit olyan valaki mond, akit el is ismerek! Ezek itt az alap életfilozófiámba akarnak belemocskolni, vagy mi a szösz! Kissé elmerülhettem a gondolataimba, ugyanis mire eszméltem, már ott is voltunk, a nevezetes lidércek által kísértett helyen. Voltak jó páran. Különböző fajták, ám abban közösek, hogy emberi lelkekre vadásztak.  Persze emellett volt mindnek lába, némelyiknek több is, mint kellett volna. Volt mindnek maszkja, néhol szárnyak is tanyáztak. Lakomát ültek a mocskok. Tömegbaleset volt, és nekik ez ünnepnapnak számított. Csak arra nem számítottak, hogy köztük is tömegszerencsétlenség lesz úrrá, az én személyemben. 
- Picit tűnj el Kicsim! - súgtam Suza~channak, majd ugrottam.
 Shunpóval, szinte láthatatlanul teremtem köztük, és újfent szinte láthatatlan mozdulattal szeltem ketté az első maszkját. Nem teketóriáztam sokat, éljen a meglepetés ereje, körbe fordultam, miközben újabb három jómadárral végeztem. Gingitsune olyan engedelmesen simult a tenyerembe, hogy nem is éreztem a jelenlétét. Egyszerűen a részemmé vállt. Szinte kérés nélkül váltott szalag formába, miközben a kezdeti riadalmat épp legyűrő lidércek sűrűjébe vetettem magam. Amit a pengém ért, ott maszkok törtek, de így is akadt folyamatosan utánpótlás. Némelyik lélek a szemem láttára alakult át lidérccé, hát őket is levágtam, még ott frissen melegébe. A kardom, mint egy szalag, vagy ostor, tette a dolgát. Nem hagytam nekik sok időt az eszmélésre, megjelentem köztük, és már mentem is tovább. Mire pánikolni kezdhettek volna, már meg is haltak. A munkába kissé talán belefeledkeztem. A vér tömény szaga körbelengett, a halál szagával karöltve. Nem pont Shuko~sanra koncentráltam lássuk be. Főleg, mivel létszám hátrányba voltunk, és egy vagy ölsz, vagy megölnek szituációt kreáltam. Az első kiáltására kaptam észbe, és figyeltem felé. A fejét fogva tekergett a földön, miközben két lidérc is szemet vetett rá. A kardomat felé lendítettem. A szalag penge centikre fölötte suhant el a levegőben, elkaszálva az ármány csontipofák lábait. Közben a másik kezemmel kiügyeskedtem a másik lélekölőt a táskámból. A hüvely a földre pottyant, és a rám támadó alak maszkjába szúrtam ezt a pengét. A fogaimmal tartottam a táskát, hisz szabad kezem épp nem volt. Vissza rántottam Gin~chan pengéjét, miközben a túl közel jövő bestiákat igyekeztem a magamhoz vett karddal lebeszélni, ez irányú igen csak rossz ötletéről. Közben elindultam a társam felé, aki még mindig ordítva fetrengett. 
- Mi a fenéért kell beteg shinigamit küldeni ilyen küldetésre? - ordítottam dühömbe. Lássuk be, az egész szerencsétlen helyzet elkerülhető lett volna, ha most Shuko otthon pihengélne a negyedik osztag berkein belül, és csak engem küldtek volna. Vagyis kissé előrébb lettem volna, ha nem kellett volna más hátsó fertályára is vigyáznom a magamé mellett. Persze ha most a grabancánál megragadom, és elvonszolom haza a gyereket, akkor parancsot tagadok meg, és ami még rosszabb, Zaraki~san parancsát. Ha meg itt maradunk, akkor őt is meg kell védenem a lidércektől. Bár végül is tizenegyedik osztagos lennék, szóval a megfutamodás nem lehet választás! 
Közben shunpóval landoltam az egyik alak pofáján, ami ettől megrepedt, hát rásegítettem a pengémmel, hogy biztos legyen a siker, majd egy szaltóval ugrottam le róla, egyúttal lendületet is adva ezzel a szalagomnak. Gin~sanra nem lehetett panasz. Derekasan állta a sarat, és tette a dolgát, vagyis tömegmészárolt. De úgy tűnt, a mocskok csak nem akartak elfogyni. 
Végül csak oda értem a társam mellé. Dühösen, két karddal hadakoztam a tömeggel. Egyszeribe Gingitsune szólalt meg. 
~ Azt hiszem most nincs időnk szórakozni feladványokkal. Képzeld el, hogy sokkal hosszabb vagyok, mint most, és közben mondd utánam! ~ Mondani könnyű volt, ám mivel épp le akarták szó szerint harapni a buksimat, amihez én viszont felettébb ragaszkodtam, így pár pillanatra a figyelmemet a harapós lidércnek szenteltem, minek eredményeképp megszabadult a maszkjától.
- Mondhatot! - nem érdekelt, hogy fenn hangon társalogtam a Rókával.
~ Szóval képzeld el, hogy most nem a súlyomat irányított, hanem a méretemet, hogy milyen hosszú legyek, majd mondd: "Kitsune no naga-sa" !
Úgy tettem ahogy mondta, és közben hangosan kimondtam, hogy "Róka-hossz". A nagamaki pengéje elkezdett nőni, és az útjába kerülő lidércek se állíthatták meg. Valamennyinek átszúrta a maszkját. Mikor más jó ötméteres volt, csak a penge, ám a kard még mindig a megszokott súlyát éreztem, egy kicsit jobbra mozdítottam. Sorba fejezte a pengesugarába kerülő ellent. 
Ha nem épp mellettem tekergett volna Shuko~kun, valószínűleg hangosan viháncoltam volna a kardomat éltetve, de most sajnos ez nem volt idő szerű. Azért így is megdicsértem a Rókát, aki csak egy furcsa mosollyal válaszolt, éreztem. Más se hallatszott, mint a lidércek üvöltése, amit néha majdhogynem túl üvöltött Shuko~san. Néha nekem is egy-egy kedveskedő megjegyzés elhagyta ajkaim, mikor kissé elkeseredtem de ezek már igazán nem nyomtak túl nagy súlyt a latba. Gingitsune mellett a másik két kard is derekasan csak kivették a részüket a küzdelemből. Én pedig ahogy csak tudtam, irtottam a lidérceket. Végül úgy tűnt, csak ritkulni kezdtek. Ideje is volt, hisz mintha nem csak két kezem lett volna, térdeltem, könyököltem a mocskokat, miközben a kardokkal magunk körül kitartóan suhintgattam minden fele. A hajam már ragadt a rengeteg vértől, ahogy a ruhám is, úgy teljes egészébe. A számban a saját vérem fémesen sós íze terjengett, körülöttem pedig a csata utánozhatatlan bűze. vér, halál izzadság egyvelege, a kiomlott belsőségek és egy kis ürülék szagával fűszerezve. Fél szemmel lepislantottam, mert furcsa hangokat produkált Shuko~san. Hangosan öklendezve hányta épp el magát. Csodás, tovább színesült a körülöttünk terjengő bűz... De nem volt idő ilyeneket elmélkedni. Shuko~sant az egyik kezemmel félre rántottam, ugyanis az ellentétes lábammal épp elrúgtam felőle egy delikvenst, majd állóspárgába rántottam a lábam, egy kis lélekenergiát vezettem bele, és lesújtottam. A lidérc maszkja ripityára tört, főleg, mivel kénytelen volt arra a lábamra helyeznem a súlyom, és hátra rúgni. Sikerült kicsit eltávolítani a hátulról támadót, majd az egyik karddal hátra döfni. Eközben már a másik kezembe is fölkaptam a kardot, amit eleddig a földbe szúrva tároltam, hogy alkalmasint kéznél legyen. Előre látásomnak hála, újabb csontipofa távozott az élők sorából.
És egyszer csak megtörtént a számomra hihetetlennek tűnő csoda, elfogytak a lidércek. Csak a bűz és a fáradtság maradt utánuk. Összeszedtem a kardjaim elhagyott részeit, nevezetesen a hüvelyeket,  majd szinte lerogytam Shuko~san mellé. Akkor még fel se tűnt, hogy idő közben elhallgatott. Ám egy hirtelen rám törő energia újfent felborzolta a fáradt kedélyemet. Az energia tömény volt, és úgy éreztem, hogy egy lidérctől származik. Megragadtam a kardom markolatát, ám a bökkenővel is szembesülnöm kellett. Az energia a társamból jött. Hirtelen fehér maszk kezdett az arca előtt megjelenni, miközben újra felordított, ám ez az üvöltés már olyan volt, mintha egy lidérc üvöltését keverték volna egy emberével. 
- Nincs baja mi? - mordultam, miközben az egyik kardom hegyével elkezdtem lepiszkálni a maszkot az arcáról - Végülis tényleg nincs semmi baja, csak épp lidérc készül lenni. - kínomban felmordultam, ugyanis a srác karjai kicsavarodtak, mire újra felordított. - Shuko! Nézz rám! - emeltem fel annyira a fejét, hogy a szemeimbe nézhessen. - Az nem lesz elég, ha csak én melózok itt, szóval kapd össze a segged, és ne hagyd ennek az izének, hogy lidércet gyártson belőled, hallod?
- Menekülj! - motyogta erre válaszképp. Nos, az igazat megvallva, itt szakadt el az a bizonyos cérna.
- Na ide figyelj! Eddig azon güriztem, és én mondom neked, nem volt könnyű, szóval eddig azon szerencsétlenkedtem, hogy téged életbe tartsalak! Megöltem egy rakás lidércet, folyamatosan pöckölöm le a maszkodat, nekem ne gyere itt a gyengusz feladom dumával! - kivételesen ököllel törtem be és egyben le a maszkját, nem pedig pengével. - Tessék most már neked is melózni! 
Erre egy gyenge vigyort eresztett el, majd újra összetekeredett. A karjai furcsa szögbe mozdultak, majd a lábai is hasonló pózt vettek fel. Ezt még meg is emésztettem volna, de mintha új végtagjai kezdtek volna nőni, és a maszk is egyre gyorsabban nőtt. Eközben eregette magából a jól ismert, és kissé undorító lélenenergiát. Aztán  már nem csak az arcát akarta az a fura anyag bevonni, de a teste többi részét is. Én kitartóan szedegettem le az arcáról, közben pedig ebből az anyagból  két pár végtagja nőtt ki a meglévők mellé, ugyancsak furcsa szögbe. A következő pillanatban egy méreteset üvöltött, ellökött magától minden mancsával, és mielőtt bármit tehettem volna, maszk nőtt az arcára. Kezdett egy lyuk is a  mellkasára lyukadni, de nem olyan fából faragtak, hogy csak hagyjam, és Gin~chan segítségével újfent levágtam a maszkot róla. 
- Most már tényleg menekülj, mert elvesztem önmagam... - hörögte. 
- Szeretnél lidérccé válni? - érdeklődtem le, természetesen igen csak munka közben. Egyik kezemmel a maszkjával foglalkoztam, másik kezemmel a két lélekölőjét tartottam az orra elé - Ez vagy te, szóval légy oly kedves és dolgozz egy kicsit magad is meg érte!
Beszélhettem én rojtosra a számat, erőlködhettem, de úgy tűnt, hogy Shuko~san feladta. A végén egyre csak azt magyarázta, hogy meneküljek, mert ártani fog csak nekem. Mikor megnyugtattam, hogy ha megpróbálná, hát megölném, csak elvigyorodott. Ekkor kaptuk az első adagot. Vörös robbanó göbök, egy másik, elég távoli lidérctől. Magas volt, vékony, és ember szerű. A maszkján szarvak, ám szájat, vagy szemeket nem láttam. A szarvai közül lövöldözte ránk a lövedékei. Már csak ez hiányzott. Az egyik eltalált minket. Engem nem kicsit megégetett, Shuko~san pedig még gyorsabban kezdett átváltozni. Már nem tudtam az ütemével lépést tartani. A szemei befeketedtek, és pont, mikor visszavonhatatlanul befedte az egész testét a maszk fura anyaga, villant a kardom. 
- A fene essen beléd! - hirtelen nagyot nyeltem, másképp elcsuklott volna a hangom - Mégis miért kellett a megölős részt szó szerint venned? 
Már nem volt aki válaszolhatott volna. Csak Shuko~san két lélekölője maradt meg belőle. A három kardom a kezembe volt, és a másik kezembe vettem a két elgazdátlanodott fegyvert. Én öltem meg a gazdájukat. El tudtam képzelni, hogy mennyire gyűlölhettek ezért, de nem akartam őket ott hagyni. Ahogy néztem őket, úgy igazán rám tört a fáradtság.  fél szemmel láttam, a távoli lidérc közben egész közel jött és egy újabb vörös gömb repült felém. 
- Azt hiszem ennyi elég is lesz! - hallatszott egy ismerős hang, miközben valaki elkapott, mielőtt eldőltem volna. Az egyik kezével engem ölelt, hogy állva bírjak maradni, a másik kezével pedig elkapta a gömböt, ami egyszerűen megsemmisült a markában. - Még jó, hogy idejében ide értem! - Ahogy felnéztem, Shinjirou~san állát csodálhattam meg, egész közelről. A karjaim alá fűzte a kezét, mert a lábaim úgy döntöttek, hogy felmondják a szolgálatot.
- Él még a mocsok? - nyögtem inkább, mint kérdeztem, a szarvacskás halpofára célozgatva, és megpróbáltam kihúzni Gingitsunét. 
- Él még, de már nem sokáig, ne aggódj. Ellenben te kicsi hirig bige, most azt hiszem nagyon rászolgáltál a nevedre! - mondta, miközben a kezéből neki is egy golyóbis röppent el, telibe kapva a lidércet, ám nem vörös, hanem korom fekete lángok borították be annak a testét. 
- A nevem Aikawa Chiyo, és  nem szökött el egy se ugye? - kérdeztem újra, holott, elsősorban az érdekelt volna, hogy ő mit is keres itt és mióta játszik nézőközönséget...
- Minddel végeztél! - kérdezés nélkül felemelt, mint valami kisgyereket, és elindult velem. 
- Mit kerestél itt? - nyögtem még ki. A táska közben a hasamra pottyant, a férfi jóvoltából, és én szorítottam a kardokat magamhoz, mintha az életem múlt volna rajta. 
- Téged. Mei~san aggódott érted, ezért utánad küldött. Egész pontosan egy fura kölyök robogott a fogadóba, és dadogva elmagyarázta, hogy mi is a helyzet. Valami vizsgálati lapokat vagy miket lobogtatva közben. Erre Mei~san ugrasztott, hogy keresselek meg, és vigyázzak rá... - a mondat végét már nem hallottam. Egy furcsa kép villant fel előttem, mielőtt teljesen sötét lett. Gingitsune, két másik, eleddig ismeretlen alakkal. Az egyikük, egy sötét hajú alacsony fiú, a másikuk pedig egy fekete hajó, macska fülekkel megáldott lány. Mind a hárman aggódó fejjel néztek rám, majd teljesen elsötétült minden...

erza_scarlet___i_m_sorry_by_ricardo9tomate-d5r6msx.png

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.