Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szaké... akarom mondani teadélután... vagy délelőtt?

2014.01.18

 Van az úgy, hogy az ember elfelejtkezik az időről. Valahogy így jártam én is. Az igazat megvallva kalligráfiával kezdődött a dolog. Kissé bele melegedtem a dologba, és mire észbe kaptam, már nem csak én, Suza~chan is éhes volt. Valójában ő "ébresztett fel". A vacsora készítés kissé sokáig tartott. Egy új receptet akartam kipróbálni, és sikerült egyszer szenesre égetnem, de másodjára már ehetőre sikerült. Fellelkesedve a sikeren kipróbáltam harmadszorra is, viszont már reggel volt, mire azzal is kész lettem. Így aztán kissé kifacsarva, de felettébb elégedetten ájultam bele a futonomba. Az idő azonban nem állt meg addig, amíg én kialudtam magam. Kora délelőtt hangoskodásra ébredtem. Az udvar felől jött a hangzavar. 

- Ki az? - kérdeztem félálomban Suza~chant.
- Nem vagyok a bejáró nőd, sem a komornyikod! - válaszolta, de azért kipislogott az ablakon- Három fura alak, és egy négylábú szőrmók fuvarozik az egyikük vállán.
- És mit akar? - erőtlenül felültem a takarom alatt. Gingitsune lelkesen dőlt rá a térdeimre.
- Azt kiabálja, hogy "Chi~chan"... - válaszolt a kis barátom, miközben visszahanyatlottam a lepedőmre. 
- Bármi egyéb, ennyiből még nem jöttem rá, hogy ki lehet, és hogy az a Chi~chan valóban nekem szól-e.
- Van vele egy kis maki... - pár pillanatig majd kiesett az ablakon - Ikichinek  hívják, ha jól értettem. Bár elég távol vannak, és nekem nincs extra jó hallásom, de azért elég jól hallok. Oh ez azt hiszem mégse neked szól! A másikuk valami Misát kezdett el hívni, szóval...
- Misát? - kezdtem megvilágosodni - Akkor azt hiszem ez mégis nekem szól...
- Tudtommal Chiyo vagy... - nézett rám a madaram értetlenül. 
- Én is úgy tudom, de a nővéremet így hívták, és vele szokott Risu~chan keverni. Tényleg, szólnál nekik, a nevemben, hogy mindjárt megyek, addig pedig ne kiabáljanak?- sóhajtva, mivel hirtelen nem találtam más göncöt, felrángattam a lepedőmet. Suza~chan szó szerint átadta az üzenetemet, persze az én hangomat használva, miközben leplezetlen csodálkozással figyelte ténykedésemet. - Ha minden igaz vendégünk kissé vérzékeny, különösen az orra tájékán - magyaráztam gonoszul vigyorogva, miközben magamra tekertem a lepedőmet, és mentem ajtót nyitni. Hiába na, már nem emlékeztem, hogy hol is hagytam a ruhámat tegnap. Így aztán lepedőbe csomagolva elcsoszogtam az ajtóig, kinyitottam, és betessékeltem rajta a három férfit, akik közül kettőt még ismertem is. Persze ők nem látták, hogy Gin~chan, mint mindig, most is a kacsómban leledzett, és épp a fejemet szidta, amiért szerinte ilyen meggondolatlan dolgot műveltem. Persze újfent azzal nyugtattam meg, hogy amennyiben bármi baj lenne, majd ő megvéd. 
Mint kiderült, nem csak Risu~chan volt vörösödős, de mind a három srác orrvérzéssel kezdett küszködni, amint a hajlékomba léptek. Mi az, hogy mind a három srác... még a maki is, bár ő legalább büszkén viselte. Nem tudom, talán a levegőben volt valami, amire így reagáltak... ki érti a férfiakat. Végül Risu~chan törte meg a ránk telepedett csendet. 
- Itto... Misa... Chiyo~chan. Szóval mi csak azért jöttünk, mert... gondoltam megihatnánk közösen valamit. ... Gomen - Risu~chan már-már dadogós zavarban volt, és természetesen pipacs piros volt az arca, miközben beszélt. Folyamatosan a földet fixírozta, és a ruhája ujját húzogatta - Ő itt Samanuske~kun. Újonc az osztagunknál, és amikor kiderült, hogy hova tartok, mindenképp velem akart jönni. Etto... gomene, ha probléma, már itt se vagyunk... itto... - totális zavarát látva, kissé elvigyorodtam, majd összeborzolva a haját, kissé közelebb hajoltam hozzá.
- Engem kicsit se zavar, hogy jöttetek, sőt. Kellemesebb társaságban inni, mint egyedül, ám egy szabályt bevezetek rád nézve itt a lakásba. Amíg itt vagyunk, ne kérj bocsánatot! És most csüccsenjetek le, én meg kapok magamra valamit. Addig Suza~chan marad itt veletek. Mindenesetre érezzétek otthon magatokat! - libbentem be a szobámba, és kissé rendbe szedtem a fizimiskámat, vagyis ruhába bújtam, a lepedőt az őt megillető helyre raktam, az oldalamra felkötöttem Gingitsunét, majd shunpóval kint teremtem köztük. Samanuske~sanként bemutatott alak épp az ujját szopogatta. A makija meg a fülét csócsálta. Előtte pár szem mag hevert az asztalon, és a többiek épp kimosolyogták. Nem volt nehéz rájönni, hogy megpróbált beleenni Suza~chan ételébe, és ezért meg lett csípve. Megmosolyogva a kis barátomat, kisétáltam a konyhába, és kis süteményt, meg csészéket vittem ki, egy szakés korsóval egyetemben. Hangtalanul tettem le eléjük, majd magam is közéjük ültem. El is felejtkeztem róla, hogy netalán nekik nehezek lehetnek majd az eszközeim. Annak idején, még Akadémista koromban azt ötlöttem ki, hogy a mindennapi élettel is lehet edzeni. Így tettem szert extra nehéz mindennapi kellékekre. Mint például a papucsaim, vagy a csészéim, korsóim, evőpálcikáim és sorolhatnám. Én már nem is éreztem a súlyukat, szóval megfeledkeztem róla. Nem úgy a vendégeim. Mindenki fel akarta venni az elé rakott csészét, és kissé ledöbbentek. Ám mikor látták, hogy én milyen könnyeden pakolgatom a dolgokat, mégis felemelték, és még azon is igyekeztek, hogy ne látszódjon az arcukon se a megdöbbenés, se az erőlködés. Töltöttem nekik szakét, ahogy azt az illem is előírja, majd Risu~chan úgy döntött, ő is tölt nekem, hisz magunknak soha nem töltünk, az nagy fokú udvariatlanságnak minősülne. Lelkesen vette volna át a korsócskát, egy kézzel, ahogy én is fogtam, majd el is ejtette volna, minden bizonnyal ugyanilyen lelkesedéssel, ha el nem kapom még idejébe. Közben az ismeretlen fiú kezdett el társalogni, hogy elterelje az osztagtársáról a figyelmet. 
- Airisu~senpainak ma van a születésnapja, ezért akart minden áron ma találkozni veled - csacsogott, miközben nyugodtan ivott. Negyedik osztagos létére nagy termete volt. Úgy egyedül neki nem esett nehezére természetesen viselkednie az eszközeimmel. - Tényleg Chiyo~chan, neked mikor van a születésnapod?
- Nem tudom... - kortyoltam végre én is bele az italomba, ugyanis ha nem is túl elegánsan, de Risu~chan csak töltött nekem is szakét.
- Hogyhogy nem tudod? - kérdezte Shuko~san is, nem kicsit csodálkozva.
- Hát még olyan kicsi voltam amikor megszülettem, hogy nem emlékszem. - néztem rájuk a csészém felett, elnyomva egy mosolyt.- Aki pedig felnevelt, ő nos... ő ott se volt, így ő sem tudhatta. 
Risu~chan ennek hallatán újfent vörösödő dadogásba kezdett, és közben sarokkal taposott a társa lábujjaira. Kénytelen voltam hangosan felnevetni azon, amilyen arcot vágtak. Erre mintha ők is kissé megkönnyebbültek volna.
- Tényleg Chiyo~san, mikor van a szülinapod? - próbálta meg Samanuske~san újra.
- Tényleg nem tudom. - mosolyogtam - De fontos ez egyáltalán? Mármint eddig is kiválóan megvoltam ilyesmik nélkül, ezután is szerintem meg leszek.
- Akkor mit szólnál, ha ma lenne neked is, meg Airisu~sanpainak is? - lelkesedett a negyedik osztagos.
- Nincs rá szükségem! - vágtam rá teketóriázás nélkül.
- De hát Airisu~senpai a vőlegényed nem? - jött az újabb kérdés, mire ketten nyeltek félre az asztaltársaságból. Shuko~san és Risu~chan.
- Risu~chan az öcsém - vigyorodtam el, a fejüket látva. És hát megboldogult nevelőapám mindig azt mondta, hogy családon belül nincs házasság! - a mosolyom már-már szinte kedves volt - szóval Risu~chantól is elnézést kérve, gondolom megérted, hogy a saját öcsém nem lesz a férjem minden valószínűség szerint. 
- M...Mi...Misa - könnyezett valamiért az emlegetett, miközben a kezemet szorongatta. 
- Chiyo még mindig, és mi az? - kérdeztem, kissé meglepődve ezen a nagy érzelem kitörésen, bár Risu~santól ezek nem voltak olyan idegen dolgok. Mint ahogy az se, hogy lemisázzon... - Ha nem tanulod meg a nevem, még a végén csokit fogok veled etetni! - fenyegettem meg, tudva, hogy ki nem állhatja a csokoládét. Persze közben kiszabadítottam a kezem, és jól összekócoltam a haját.
- Gome...
-Risu~chan, mi volt az első szabály? - emeltem fel az ujjamat figyelmeztetőleg, mire Airisu~kun újfent bocsánatot rebegett. 
Erre már nem tudtam mit, hát kinevettem, mire újra elpirult, de már velem mosolygott. Kasai~chan ekkor látta elérkezettnek a pillanatot, hogy az ismerősnek tűnő idegent felderítse. Nem kis bátorságról téve tanúbizonyságot, merészen a vállamról az öcsém vállára ugrott, majd amint hozzá ért elfehéredett, és vissza is libbent az én vállamra. Nevetve tartottam neki oda az ujjamat, amihez hozzádörgölőzött, égőpirosra váltva. Picit talán belefeledkeztem Kasai~chan lobogásába, ugyanis amint felpillantottam, kissé meglepődve kellett tapasztalnom, hogy mindenki döbbenten engem figyelt... helyesebben minket. 
- Hopsz... - bólintottam, majd egy apró mozdulattal Kasai~chan újfent eltűnt a hajam között, lelkesen vörösödve. 
- Ez meg mi volt??? - érdeklődte le Shuko~san kissé elsápadva.
-... hát ő volna... Risu~chan mellett a háziorvosom!
- Az egy láng volt! - jegyezte meg Samanuske~san, felettébb briliáns megfigyelőkészségről téve tanúbizonyságot. 
- Pontosítok. Csak úgy nézett ki. Igazából az egyik álmomból született, és ha bárkinek el akarjátok mondani, elrejtem és letagadom, arról nem is beszélve, hogy meg is haragszom! - jelentettem ki, amire nem hogy megijedtek volna, de elkezdtek vigyorogni... Ki érti ezt? Igaz vérszomjat nem adtam a mondandómhoz, de attól még komolyan gondoltam. 
Talán folytattuk volna még a társalgást, ám hirtelen nyílt az ajtó, és a hadnagy jelent meg a szobába. Megtorpant, amint meglátta a megnövekedett társaságot. Pár pillanatig valamennyiünket végig mért, majd felnevetett, és az asztalon lévő süteményre vetette magát, végül az egyik csészét felkapva, felém tartotta. Nekem nem volt meglepő a jelenet, hisz majd mindennapos volt, hogy bejárt hozzánk játszani a hadnagy, ami hát a korát látva, lévén kislány még, teljesen érthető volt. Az se okozott különösebb megrökönyödést számomra hogy nem okozott neki gondod az üresen is kilós pohár könnyed használata, míg a vendégek ezen is épp ledöbögtek. Holott mindenki tudja, hogy Yachiru~chan mindig a kapitány hátán lógva utazik... De hát a férfiak nehezebben fogják fel a dolgokat... Gyümölcs teát töltöttem a hadnagynak, hisz nem akartam, hogy úgy járjon, mint annak idején én. Suza~chan igencsak gyorsan a fejem tetejére menekült, hisz már ismerte felettesem "játékos" szokásait, ami hát nála általában tollvesztéssel járt együtt. Samanuske~san makija azonban nem volt ilyen elővigyázatos. Kikerekedett szemekkel bámulta a nála alig nagyobb lánykát, majd még azt a meggondolatlanságot is megejtette, hogy felé nyúlt. A hadnagy abban a pillanatban egy újabb nevetés mellet elkapta a kisállatot, és már ki is szaladt vele. A többiek még rökönyödkedtek egy darabig, én shunpóval mentem utána. Persze öt-öt kilós zórikkal és lefojtott lélekenergiával nem volt nehéz gyorsabbnak lenni nálam. A fiúk is hamar beértek. 
- Risu~chan te mellettem maradsz, rajtad nagyon látszik az osztagod. Sa~chan, te balra mész, Shu~chan te jobbra! - adtam ki az utasításokat.Közben észre se vettem, hogy a hadnagytól eltanul becenév adás rám is rám ragadt. Jó félórás szaladgálás után, miközben persze le nem vettem volna túlterhelt papucsomat, végül csak becserkésztük a lányt, és bekerítettük, aki épp a maki fülét próbálta csócsálni. 
- Látod Ikichi, ilyen érzés, amikor az én fülemet bántod! - hallottam Sa~chan magáról megfeledkezett kárörvendő hangját. Erre Yachiru~chan felhajította a makit, majd eltűnt. Következőnek a vállamon jelent meg, lelkesen tapsikolva.
- Én győztem!

chiyo-shini.png

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.