Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Első fejezet

2012.12.18

 Dühödt morrantásom megtorpanásra késztette ellenfelemet. A morgásról nyolcszáz év alatt nem sikerült leszoknom. A férfi még egy tétova mozdulatot tett, mint aki nem tudja eldönteni, hogy ugorjon nekem, vagy szaladjon el, majd a visszavonulás mellett döntött. Ebben a pillanatban egy fegyver dördült el a hátam mögött. Éreztem, ahogy a lövedék belém csapódik, egyenesen ott haladva keresztül, ahol a szívemnek kéne lennie. Kicsit ezen fölbosszantottam magam. Sose viseltem jól, ha hátbalőttek. Szokásom szerint összecsuklottam, és amíg a testem kilökte magából a fölös kis fémdarabot nem mozdultam.  A srácok körbe álltak.

- Kár, hogy lelőtted! - mondta az egyik - Még el tudtam volna szórakozni vele!
- Te voltál a legjobban berosálva tőle! - vihogott föl a haverja.
Még mindig a földön heverésztem, és a félhomályban nem vették észre a támadóim, hogy egy koromfekete ködszerű anyag kezdett el gomolyogni körülöttük. Igaz az autóhíd alatt ez amúgy sem lett volna olyan föltűnő. befejeztem a golyó kilökését, így elérkeztettnek láttam az időt, hogy hogy abba hagyjam a pihengetést. Fölpattantam és az elsápadó fiúkra vigyorogtam. Talán a fogaim kissé megnőhettek, erre nem figyeltem olyan vészesen... A stukis fazon rám lőtte a maradék tárát, de a lövedékek belevesztek a körülöttem egyre intenzívebben örvénylő sötétségbe. Artikulátlan üvöltéssel el akartak rohanni, de amint a felhőhöz értek, az némelyikük lábát térdtől, másét deréktől lekapta.  Üvöltve rogytak be az általam kreált körbe. Hangjukat elnyomták az autók és villamosok meg nem szűnő zaja. Neki láttam az önkéntes ebédemnek. Mire végeztem, a srácokból szó szerint semmi nem maradt. Nem hiszem, hogy erre számoltak, amikor tíz perccel ezelőtt lerángattak a hídról ide...
Valahol a távolban fölhangzott egy sziréna, ezért jobbnak láttam lelépni. Jól lakottan tűntem el a színről. Atyám egyik régi lakása jutott eszembe, és úgy döntöttem, hogy megkeresem.
 
 
Egy ritka piszkos WC fülkébe érkeztem. Óvatosan kiléptem az ajtón, egy idősödő wc-s nénire hozva rá a frászt. Elővéve legangyalibb mosolyomat és kisétáltam a helyiségből. Egy metró aluljáróba jutottam. Behúzódtam az egyik sarokba és leültem egy padra emészteni. Senki az égvilágon nem vett rólam tudomást. A fordító férgem elkezdte analizálni a helyi nyelvet. (egy parazita, akivel szimbiózisba élek. Az agyamban lakik, rákapcsolódva az idegpályáimra. A mindenség valamennyi, idegen nyelvfajtát analizálta és lefordította amit eddig hallottam. De nem csak a hallottakat fordítja le, az én mondandómat is visszafordítja) Ez a nyelv nagyon bonyolult lehetett, ugyanis több, mint negyed órába telt, míg a férgecském megtanulta. Mikor végzett, fölpattantam és indultam föl a lépcsőn, hogy a fenti világba is szétnézzek egy kicsit. Már a lépcső alján voltam, mikor egy kéz megérintette a vállamat. Reménykedve, hogy megint egy olyan idiótacsoportot fogok ki, mint amilyen az ebédem volt, mosolyogva visszafordultam. 
- Ezt elejtetted! - szólalt meg egy lány, a kezébe a karkötömmel. 160 centi körüli volt. Rövid, fekete haját összeborzolta a szél. Barna szemei kissé atyáméra emlékeztettek. Óvatosan fölemeltem a tenyeréből az ékszert és fölcsatoltam a csuklómra.
- Nagyon köszönöm! - hajoltam meg egy kicsit.
- Igazán nincs mit! - vágta rá, majd egy kis mosolyt küldve felém, már ment is tovább.
Nem tudom melyik lepett meg jobban. Az, hogy egy ember segített, vagy a hirtelen távozása. Pár percig néztem utánna, majd elkezdtem követni atyám halvány energia nyomát. Ismertem már az öregem, így nem lepett meg, hogy az emberek közt elszórva, többilyen kis "emberi házat" is fönntartott. Pár ugrással meg is találtam a lakást. Magas vaskerítés vette körbe a telket. A kerítés tövébe olajsövény volt telepítve. Mivel apám halála óta nem járt itt senki, a kert csúnyán el volt burjánzva. Végig símítottam a kaput, mire az magától kinyilt. Beléptem az elhanyagolt portára. Ahogy sétáltam a lakásig, a kert arculata úgy nyerte vissza eredeti formáját. A sövény ráncba szedte magát, a gazak elsárgultak, majd elporladtak. A fű kizöldült. A díszcserjék újra levelesedtek, a fák pedig megint virágba borultak. Mire, hasonlóan a kapuhoz, kinyitottam az ajtót is, igazi díszkert tetszelgett a dzsumbuj helyén.
A lakást, mint at várható volt, körbe lengte apám lénye.  Szinte éreztem a jelenlétét. A sárga tapéta a falakon, az ülőgarnitúrák... Kissé talán elérzékenyülve mentem be a hálószobájába. Minden ugyanúgy volt, ahogy ő itthagyta annak idején. Egy félmosollyan nyugtáztam, hogy bűbájjal tartott rendet, majd beledőltem az ágyába. Már majdnem elszunnyadtam, mikor megéreztem azoknak a mocskoknak a szagát. Nem csak egy-két idiótáét, hanem egy kisebb tömegét. Lelkesen kászálódtam föl, majd egy tökéletes ugrást kiviteleztem. A nyüvek gyűrűjében jelentem meg. Mosolyogva szemléltem meg közelebbről is azt az ocsmány pofájukat. A fejük olyan, mint egy sebtében odafercsantott villanykörte. A szemük, már ha azt a trutyit szemnek lehet nevezni a kis gödröcskékben, mint egy frissiben a hűtőből kikapott takonykocsonnya. Szembogaruk nincs. Az evésre használt szervük, egy  szúnyog vagy légy szipókájára hasonlít annyi különbséggel, hogy méretarányosan rövidebb és az idők folyamán négy felé vált és kiszőrösödött. A végtagjaik olyanok, mint egy levelibéka kis tappancskái, csak nagyobban és rondábbak. És az egész lény úgy ahogy van, nyálkás. A körgyűrű közepén, rajtam kívül egy lányember állt. Halott sápadtan, egész testében reszketve, szinte megbénulva a félelemtől. Pár percnyi bámulás után realizáltam csak, hogy az a lány volt, aki a karkötőmet visszaadta. Mikor erre rájöttem, minden világos lett. Mivel megfogta az ékszerem, ami már magába szívta a lényem illatát, valószínűleg ez az esszencia szerűség rá is halványan rátapadt. Ezért hitték azt ezek az idióták, hogy egy nagyon gyenge lény, és ezért szánták őt vacsorának. Szép, nyugodt léptekkel odasétáltam mögé, hátulról magamhoz öleltem.
- Ugorj! - súgtam a fülébe. Talán a hangom tette, nem tudom, de a suttogásra hátralesett a válla fölött. A fizimiskám láttán végre képes volt megmozdulni. Amint megéreztem, hogy az izmai megrándulnak, az egyik kezemmel lefogtam a szemeit, és ugrottam. Az egyik újdonsült szomszédom árkának a legszélére érkeztünk. Ahogy landoltunk, a lányt elkapta egy heves hányásroham. Mikor abbahagyta, megtörölte a száját, és még úgy ahogy volt, halottsápadtan, reszkető hangon elkezdte szidni a nyüveket, azok több rendbeli felmenőiket, majd úgy alapból az egész napot és helyzetet. Mikor ezt is befejezte, lelkes vigyorral hátbavertem, mire majdnem megint kitessékelte a rókát, és szemmel látható jó kedvvel közöltem vele:
- Hát igen a felejthetetlen első térugrás. Mindenki átesik ezen, aki kipróbálja. Ha időt is ugrunk, el is ájulsz!- nem vártam meg a reakcióját.
Mivel úgy ítéltem meg, hogy nagyon legyengítette a félelem, meg úgy minden, fölkaptam a vállamra és bevittem a lakásba. Az egyik ülőgarnitúrára fektettem.  Jómagam, amint letettem az embert, visszaugrottam a nyüvecskéim gyűrűjébe. Fekete köd lepte be őket, majd amint ez a köd visszatért belém, láthatóvá vált, hogy szó szerint eltűntek. Helyesebben szólva minden eltűnt. Szerves, szervetlen anyag egyaránt.
- Remélem nem fogja nagyon megülni a gyomromat! - motyogtam magamban. Eszembe jutott a lány a lakásomban, ezért visszaugrottam pontosan a fekhelye mellé. Sikoltva ugrott egyet, majd visszaküldött a nénikémbe. Nem sértődtem meg, hisz nem volt nénikém. Amint egy kicsit lenyugodott, nekem szegezte az első kérdését.
- Mi a fene folyik itt?- fakadt ki. - Mik voltak azok az...-itt nem találta hirtelen megfelelő jelzőt. Ezt a kis szünetet kihasználva egész közel hajoltam az arcához.
- Te biztosan ember vagy? - Kicsit megnyúlt az ábrázata, miközben hitetlenkedve bámult rám.
- Miért, minek nézek ki? Szarvas lónak?
Válasza egyszerre mulattatott és hozott zavarba. Kétségeim legyűrése érdekébe jó alaposan körbeszagláztam.
- Ez különös! - motyogtam.
- Micsoda?
- Tényleg ember vagy, de nem érzem azt a szokásos lekűzdhetetlen vágyat, hogy megöljelek. 
Amint ezt kimondtam, elsápadt, mintha nem tudom én milyen szörnyűség hagyta volna el a számat. Keresztül bucskázott a kanapén, és mögötte keresett menedéket, minden bizonnyal előlem.
- Pszichopata vagy, vagy mi?
Először meglepett a reakciója, majd vigyorogni kezdtem. Átugrottam a konyhába, két bögre teát gyártottam és vissza is mentem. A lány még mindig az ülőgarnitúra mögött gubbasztott. Ahogy közelettem felé, hallottam, hogy a veszettül kalapáló szíve néha már ki is hagy. Gyorsan a kezébe nyomtam az egyik bögre italt, még mielőtt elájul vagy szörnyet hal, a másikkal meg visszamentem a fotelig és bele dobtam magam. Hallottam, ahogy óvatosan kortyolni kezdi a teát. Miután befejezte sem igazán mert megszólalni. Én meg nem könnyítettem meg a dolgát, mert kíváncsi voltam, hogy mi lesz a következő lépése. Várt még egy tíz percet- negyed órát, majd mikor realizálta, hogy én ugyan nem fogok megszólalni, de bántani sem bántom, halkan, szinte lehelve a szavakat megkérdezte.
- Haza mehetek?
- Persze, miután eldöntöttük, hogy mi legyen veled! - válaszoltam. Hallottam, hogy megint kezd zakatolni a kicsi szivecskéje. - Két választásod van! Vagy elfelejted ezt az egész napot, vagy nem. De ha nem, akkor kénytelen leszel megesküdni arról, hogy titokban tartod mindenki előtt. Persze ez az eskü véreskü, ugyanis még nem igazán ismerlek. Szóval, hogy döntesz? Ez a mai csak egy kis baleset volt a karkötőm miatt, semmi komoly. Nem valószínű, hogy megismétlődik. Szépen elfelejted ezt az egész kis kalandot, csak rémálom, lesz, amiből holnap reggel fölébredsz. Újra a szép, kis biztonságos világodban... - nem fejeztem be, ugyanis nagyon óvatosan előbújt a biztonságos kanapé háta mögül, és nagyon halkan, de közbe vágott.
- Inkább kihagynám, hogy bárki is a fejembe turkáljon, ha már lehet választásom. Inkább hallgatok, mellesleg ugyan ki hinne nekem, ha ezt elmesélném?
- Vagyis akkor maradsz az eskünél? - egyre jobban meglepett ez az ember.
- Ha nem halok bele, akkor ja! - bementem a szobába és egy ősi gránitkéssel tértem vissza meg egy ezüst serleggel. A serlegbe bort töltöttem, a kést pedig a kezébe nyomtam.
- Csöpögtess bele egy kis vért! - mondtam.
- Arról volt szó, hogy túlélem!
- Azért a te kezedben van a kés, és nem az enyémbe! Ha én vágnálak meg vele, elvéreznél! - itt nyelt egyet, és óvatosan a jobb tenyerére szorította a pengét. Egy aprócska vörös halom nőtt a tenyerébe, majd a halomból folyó lett, majd a folyóból véresés és a kis vércsepp belecsöppent a serleg borba. 
- Hogy hívnak? - eszembe jutott, hogy még a nevét sem tudom.
- Száva - préselte ki a tenyere mellett a száján.
- Esküszöl, hogy senkinek, se önként, se kényszerítés alatt erről a világról nem teszel semmilyen említést, sem utalást?
- Esküszöm! - bólintott rá. Amíg kimondta ezt az egy szót, én megittam a bort. 
- Ezzel akkor meg is volnánk! - mosolyodtam el, mikor leraktam a kegyszereket a dohányzóasztalra. Amint szabad volt az út, haza indult. Titokban követtem. Nem lakott olyan messze. Csak néhány megállót ment egy éjszakai járattal, majd egy kicsit gyalogolt és befordult egy házhoz. Miután bement, nem sokkal később, az egyik utcára néző szoba kivilágosodott és újdonsült ismerősöm lehúzta az ablakon a redőnyt. Elégedetten ugrottam haza, hisz még rengeteg dolgom volt. Először egy monstranciát kellett gyártanom, ami, mivel nem akartam bóvlit csinálni, elég sok időmet elvett. Legalább három órát. Mire végeztem, teljesen beesteledett, de nagyon jó lett. Így aztán kész művemmel, amit mellesleg mesterműnek éreztem, beugrottam újdonsült és egyetlen ember ismerősömhöz. A lány már aludni készült, és kissé meglepte, mikor egyszerre csak ott álltam az ágya mellett. Természetesen a kezembe a neki gyártott monstranciával. Először azért ijedt meg, mert meglátott, majd azért, mert meglátta a munkámat. Pedig télleg büszke voltam rá! 
- Nézd milyen jól sikerült! - vigyorogtam ezerrel.
- Nem érdekel milyen király, öreg innen vidd a bánatos francba és ne is hozz ilyeneket a közelembe, főleg nem éjnek évadján! És leszel szíves hagyni végre, hogy végigaludjak egyetlen nyomorult éjszakát!!!! Köszönöm!
Megint csak meglepett a reakciójával. Mivel egyre érdekesebb személyiségnek találtam, úgy döntöttem, hogy adok a dolognak még egy esélyt.
- Nem halott. - mutattam a testre, amit szorongattam.
- Hát nem is él! - válaszolta Száva.
- Azt reméltem, hogy ebben fogsz segíteni! - odatartottam a test fejét a lány orra elé. - na, hogy tetszik?
- Hála az égnek, nem látom olyan tisztán, csak a körvonalakat, de szépen kérlek, vidd el innen!
Megint csak világosság gyúlt az agyamba. Még mielőtt tiltakozhatott volna, megfogtam a kezét, hogy úgy lásson, mint ahogy jó magam. Ahogy meglátta a saját arcát, először egy rémült sikoly szakadt ki belőle, majd elkezdett velem kiabálni. Olyasmiket vert a fejemhez, amiket a fordító féreg ezen a nyelven még nem ismert, így én sem értettem, de a hangsúlya biztosított arról, hogy nem voltak túl pozitív dolgok. Ígyekezett az ágy legsarkába húzódni, és abban a percben, hogy visszanyerte egy kicsit az önuralmát, visszaváltott suttogásra, amit ugyanolyan hangsúllyal művelt, mint pár pillanattal korábban a kiabálást. 
- Oké, csak egyszer mondom el, szóval próbálj meg egy kicsit figyelni! - vágtam közbe, kissé talán határozottan, hogy végre engem hallgasson - Ez itt, egy monstrancia. Egy amolyan bábu szerűség, amit azután készítettem, hogy elmentél, szóval nyugi, nem egy halott. - Itt azért kaptam, hogy mi a halálért ijesztgetem őt éjjel, ahelyett, hogy hagynám aludni. - Mert ehhez te is kellesz! Arra kérlek, hogy tedd a kezed a fejére! Semmi több. Elvégre ez csak egy bábu, amit nem rég készítettem.
Vonakodva bár, és rengeteg rábeszélésre, de eleget tett a kérésemnek. Nekem csak ennyi kellett, hogy meglegyek a pszichés kapcsolattal. Amint visszahúzta a kezét, én kissé megráztam a monstranciát, mire az kinyitotta a szemét, Száva pedig az ágyra rogyott. Mind a ketten utána kaptunk. Én is, meg a nemrég még a karjaim közt heverő test is. 
- Mi a fene folyik itt? - kérdezte a lány reszkető hangon. - Nem tudom mi a francos fenét csináltál, de csináld vissza azonnal!
- Sikerült! - vágtam rá. - Azon kevés emberek közé tartozol mostmár, akiknek két testük van. Ne aggódj, nem esett baja az igazi testednek sem. Csak amíg az alszik, addig ezt a monstanciát birtokolja a tudatod, amikor pedig ez alszik, az eredeti tested ébred föl. Mind a két testben olyan, mintha a másikhoz tartozó élet, csak álom lenne. Ja és ha az egyik meghal, a tudatod autómatikusan a másikba költözik. Régen ezt használták a harcosok a harcmezőn, bár ez most lényegtelen. Hagyjuk az igazi testedet pihenni rendesen, gyere! Gondoltam, bemutatok egy szép, új világot! - Egy bizonytalan pillantás még az alvó teste felé, majd egy még bizonytalanabb bólintás és már ugrottunk is. Az egyik kedvenc helyemre vittem, a "Kék madár" hoz címzett fogadószerűségbe, francia földre. Amint beakartunk lépni, egy kétajtónyi izomagyú állat elénk lépett a sötétből.
- Heló Rosche! - köszöntem neki, tőlem szokatlanul udvariasan.
- Nocsak te egy emberrel? Ez nem lehet igaz! Ki a kicsike? A mai vacsi, vagy még csak puhítod egyelőre, cicus? - hallottam, hogy a lánynak megint kezd megnövekedni a pulzusszáma, és hogy egyre idegesebb lesz. Tehetetlenségemben, egy villámgyors mozdulattal, nyitott kézfejjel az izomagyú orrára legyintettem, mire az apró homokká tört és lefolyt a tenyerébe meg a földre.- felkiáltott meglepettségében és fájdalmában, miközben a földre csúszott és megpróbálta összekaparni az elszórt homokszemeket.
- Nagyon kevesen hívhatnak cicusnak, és te nem vagy köztük!-mondtam, miközben átlépve rajta, beléptem a terembe. Közvetlenül a sarkamba lépdelt Száva is. A kocsma semmiben nem tért el az átlagos kocsmák szabványától. Talán csak annyiban, hogy a vendégek egytől egyig szörnyek voltak, akik ezt nem is palástolták. Sültüskés egyénektől elkezdve mindenféle és fajta lény megfordult itt. A földszinten asztalsorok és boxok váltogatták egymást. a díszítése  régi vitorláshajók tatját idézte. Az asztalok hatalmas hordókra erősített falemezek voltak, régimódi padokkal, vagy épp fából készült bárszékekkel. Volt ott még régi rozsdás vasmacska, halászháló, vitorlavászon és még sorolhatnám. Egy régi hajóágyút is beszereztek valahonnan. Az egyik üres box fele vettem az irányt, a nyomomba a lánnyal. Nagyon ideges volt ezt tisztán éreztem.
- Nem bántanak! - próbáltam megnyugtatni teljes sikertelenséggel. Elfoglaltuk az asztalunkat és jött a felszolgáló, egy polipfejjel megáldott egyed, aki minden csápján tálcákat egyensúlyozott.
- Hozhatok valamit? - kérdezte kissé bugyborékoló hangon, egy kis biccentés kíséretében.
- Még nem sikerült eldöntenünk, hogy mit, szóval egy kicsivel később. - vágtam rá, hisz Száva halott sápadtan, dermedten ült velem szembe.
- Ha eldöntötték, hogy mit kérnek, csak szóljon. - ezzel elment a következő asztalhoz.
- Nos, mit kérjek neked? Van sör, bor, pálinka, nektár. A mézpálinka itt nagyon finom szokott lenni. 
- Egy sör jól esne. - motyogta, hitetlenkedve tekingetve körbe a helyiségen. Intettem egyet, mire a polipfejű visszasietett hozzák.
- Egy sör és egy mézpálinka lesz! - adtam le a rendelést. Hihetetlenül élveztem a lány borzongó csodálkozását. - Ez egy elég felkapott hely köreinkbe. - próbáltam beszélgetést kezdeményezni. - Ennek a világnak valamennyi pontjáról jönnek ide szörnyek, ha egy kis társaságra vágynak. Amolyan kis béke szige... - nem tudtam befejezni a mondatot. 
Két kölyök, az egyik sültüskés, a másik meg egy pikkelyes, odajöttek az asztalunkhoz, és kissé már becsiccsentett állapotban lelkesen vihorászva nézték körbe Szávát.
- Egy... egy... egy ember, nézd már! - röhögve könyökölgették egymást, mintha valami nagyon mókásat látnának. - Ez valami külön szolgáltatás? - kiáltottak oda a csaposnak, aki csak egy elnéző mosollyal válaszolt. Hirtelen eltűntem a székről, amit észre se vettek a srácok, és pontosan mögöttük jelentem meg.
- Pontosítanék - hajoltam közéjük, hogy közvetlenül mind a kettő fülébe súghassam a mondandómat - Egy ember, velem! 
Mind a kettő a szemesarkából rám pillantott, és amint megláttak, láttam rajtuk, hogy kijózanodtak. De addigra már a kezem a nyakukon volt, és egy laza csuklómozdulattal hátrarántottam őket. Igazán visszafogott volta, hisz nem akartam a lányt mégjobban halálra rémiszteni, így csak pár métert repültek hátra és csak egy-egy asztalt törtek össze a landolásuknál. A csapos elismerően vigyorodott el, majd a fiókákat fölrántotta a padlóról, és ugyanazon lendülettel hajította is őket ki az ajtón.
- Rosche, takarítsd el őket innen! - szólt még utánuk, majd kissé összepaskolva a kacsóit, mint aki jól végezte a dolgát, oda jött az asztalunkhoz. - Le vagyok nyűgözve! - közölte, szégyentelenül vigyorogva - Már azt se hittem volna, hogy egy emberrel jössz ide, azt meg hogy meg is véded, de ilyen finoman, főleg nem képzeltem volna. Féltél, hogy megijed a kishölgy? - itt Szávára pillantott és meghajolva neki folytatta- Tudja ha ő verekedni kezd, annak finoman szólva is  mindig halál a vége. Szóval nagyon nem akarja kiskegyedet megijeszteni!
- Nem mondta még senki, hogy néha túl sokat fecsegsz? - kérdeztem a fogaim között szűrve a szavakat, halkan morogva közbe.
- De, apád, de neki se hittem már el! - vágta rá. Karvaly szemei jókedvűen villogtak. Mind a ketten elnevettük magunkat. Nagyon óvatosan, de Száva is elmosolyodott. Ettől kezdve kissé talán oldottabb volt a hangulat köztünk. Mivel öreg barátom is odaül közénk, szép lassan, szinte már baráti csevejt folytattunk mi hároman.
- Szóval, mikor sikerült megszelídítenie az oroszlánunkat? - fordult a lány felé, majd mint akinek most jut eszébe, hogy nem egy régi cimborával beszélget, kissé zavartan lekapta a kendőt (vagy konyharuhát?) a fejéről - Elnézést kérek modortalanságomért, Ep'vier-nek hívnak. Kegyedet?
- Száva - válaszolt a lány - Oroszlán? szelídítés?
- Erről a lókötőről beszélek itt! - mutatott úgy rám, mintha nem lennék ott, és nem hallanám minden szavát.
- Ma találkoztunk. Voltak azok az izék, aztán egyszer csak ott volt ő, aztán egyszer csak nem ott voltunk, kissé zavaros...
- Nyüvek. - segítettem ki, mert láttam, hogy kezd belegabalyodni a mondandójába - Utánam hozta a karkötőmet, amikor elejtettem. A nyüvek pedig megérezték ezt rajta.
- Ez tényleg furcsa. - itt mélyen a szemembe nézett- Megváltoztál- jelentette ki.
- Csak szeretnéd! - közöltem közvetlen közelről az arcába, miközben hagytam, hogy a szemeim az eredeti formájukat vegyék föl.  A szemem fehérje, és a szivárványhártyám is befeketedett, csak a szembogaram nem, de az meg vérvörös lett, és hasított formájúvá vált. Néztem a szemébe, de nem kellett sokáig farkasszemeznünk. Ep'vier másodperceken belül elnézett, miközben megborzongott.
- Meggyőztél! - mondta, kissé fehéren, de azért próbált mosolyogni. Újdonsült barátnőmre, már a szokásos emberi szemmel pislogtam, nagy lelkesen vigyorogva.
- Oroszlán? - kérdezte. Láttam, hogy nem igazán tudja, mi zajlott le a szeme láttára, de nem éreztem ingerenciát, hogy felvilágosítsam. Szinte biztosra vettem, hogy hogyha megtudná, világgá szaladna. Inkább, mint hogy velem iszogasson tovább. Halk léptek zavartak föl szívmelengető nyugalmamból. Ep'vier követte a pillantásomat és egy halk sóhaj kíséretében föltápászkodott.
- Ez azt hiszem, hogy munka! - jelentette ki, majd meghajolva barátnénk fele, lesétált a jövevényekhez. Három, középmagas alak állt az ajtótól nem messze, egy kissé rongyos csuhával talpig beburkolva. Amint beléptek, tudtam, hogy kicsodák. A leghátul álló egy siheder árnyharcos, a másik kettő, meg egy madár- és egy farkasszörny.
- Hogy is hívjátok ti a farkas rémeket? - kérdeztem partneremet, aki kis gondolkozás után válaszolt.
- Talán vérfarkas, vagy farkasszörny. 
- Vérfarkas? - egy alig hallhatót horkantam erre a kifejezésre- és a macskaszörny? Ugye őket nem vérmacskázzátok?
- Vérmacskáról még nem hallottam! - elnevett magát a gondolatra- de van egy barátnőm, aki ismeri az ilyen kifejezéseket. Ha szeretnéd, majd megkérdezem tőle!
- Ha rólam nem beszélsz, akkor érdekelne! - bólintottam rá, majd mintegy mellékesen megjegyeztem - a jobb első srác, ott lent egy vérfarkas!
Azonnal oda kapta a tekintetét.
- Ez komoly? Honnan tudod?
Már nem volt időm válaszolni. Lent a hangulat ugyanis egy kissé kezdett forrósodni, míg elszabadultak az indulatok. Ugranom kellett, hogy odaérjek, hát ugrottam. A gazdáját védő Rosche előtt jelentem meg, épp időben, hogy a hiányzó orra előtt elkapjam az ordas öklét.
- Benned semmi együttérzés nincsen? - korholtam az idegen kölyköt, miközben egy csuklómozdulattal visszalöktem. Becsületére. legyen mondva, talpon maradt, bár egy fél métert csúszott hátra. Fölmordult, mire muszály volt elvigyorodnom. Nem javított a kedélyállapotán a vihogásom. Kieresztette a karmait, és nekem ugrott, de sajnos nem ő volt a legérdekesebb háromójuk közül. Amint elég közel ért, a mutatóujjam a homlokához érintettem, mormoltam néhány ősi szót, és a kissé talán holdkóros farkaskölyök ájultan vágódott el a padlón. A társa, a madárka ledobta magáról a köpenyt, és szélesre tárva a szárnyait, egy vijjogással felém vetette magát. Hozzá hozzá se kellett érnem. csak a pár szó elég volt, hogy ő is a földre hulljon. A harmadik srácra néztem. a csuhálya alól a gomolygó sötétséggel néztem farkasszemet. A rám váró élvezetek örömétől, el is felejtkeztem, hogy hívatalosan félnem kéne. A kölyök nem volt olyan meggondolatlan, mint a társai. Szép komótosan odasétált, elém, pimaszul belemászva személyes terembe. Néztünk egymás szemébe. Én az ő koromfekete szémgolyóját bámultam, remélve, hogy ő is a csodás zöldesbarna szemeimet tanulmányozza. 
- Mi vagy? - kérdezte kissé folytott hangon.
- Ennyi ideje itt vagyok előtted és nem sikerült még rájönnöd? - kérdeztem talán kissé lesajnálón, de igazán kedvesen, főleg magamhoz képest.
- Követelem, hogy...
- Egy harcos már rájött volna - húztam el a számat. Télleg tejfelszájú volt még, ugyanis gyönyörűen hagyta magát hergelni.
- Mit képzelsz magadról? - a köpeny alól fekete köd kezdett el előgomolyogni, elpusztítva a padlót és konkrétan mindent, ami az útjába került. 
- Hát semmi kreativitás nem szorult beléd? - sóhajtottam - semmi jóérzés, vagy stílus? Igazán sajnálatos. Pedig reméltem, hogy jól elszórakozunk, mi ketten!
Úgy tűnt, nem érintették túl jól a szavaim. Biztos már más is megemlítette neki. Be akart húzni egyet, ám megszólítottam a körülötte terjengő ködöt, ami kesztyűként simult az öklére. Ilyenkor lelkesen áldottam a kicsiny férget az agyamba, hogy olyan kiművelt, hogy még az árnyak nyelvét is ismeri. 
- Légy üdvözölve. Mond mióta a társad ez a kis lény? - kérdeztem őszinte tisztelettel. Az árnyak azon kevés létforma egyike, mellyeket becsülök, és tisztelek.- Mit látsz benne, hogy vele vagy?
- Nagy jövő, és nagy lehetőségek. Nagy harcos lehet belőle!-a hangja olyan volt, mint a levegő surrogás. Amíg beszélgettünk, az ököle a kölyöknek rendületlenül ott időzött az orromtól pár centire.
- Komolyan hiszel benne? Semmi tiszteletet, semmi önismeretet nem látok benne. El van szállva magától és nem törődik senki mással. Emellett téged is éheztet, ha szabad ezt megjegyeznem! A jövő mindenki előtt nyitva áll, mint ahogy a lehetőség is, de csak nagyon kevesen élnek vele. Bízol a srácban, de kénytelen vagy szép lassan belülről fölemészteni, hisz nem képes vadászni nektek. - meghajtottam a fejem, úgy folytattam - egy élvezetes harcra számoltam, mikor megéreztem, a jelenléted, de rá kellett döbbenjek, hogy túl sok vagy a kölyöknek, ő pedig túl kevés neked. 
A fiú ijedten pislogott szét, mikor a keze, akaratától függetlenül visszahullott a törzse mellé, és a szanaszét gomolygó köd visszahúzódott a testébe.
- Mi a fenét csináltál? - esett nekem kissé könnyes szemmel. 
A homloka közepéhez tartottam az ujjam, és behúnytam a szemem. Az árnyat kerestem. Nem kellett sokáig kutatnom utána. 
- Miért zavarsz itt?
- Mert szenvedsz! - válaszoltam - becsülöd annyira, hogy elhagyd? Megmentve ezzel az életét? 
Válasz helyett, külső szemlélő számára észrevétlenül, az ujjamon át, belém folyt. Pár pillanatig lehunytam a szemem, hisz ekkora nézőközönség előtt nem akartam a fekete szememmel, sem a vörös pupillámmal fölvágni. Inkább csukott szemmel elkaptam az ájult fiút.
Ekkor éreztem meg.  Egy illat, vagy még inkább egy eszencia, ami kellemesen bizsergette az érzékeimet. Körbenéztem, a forrást keresve. Rá is bukkantam. Egy távolabbi asztalnál, két bőrszerkós fazon ült egymással szemben. Mind a kettő engem figyelt, ahogy az egész fogadó. 
- Hagyjátok lepihenni, nemsokára jobban lesz! - mondtam a csaposnak, majd Szávához sétáltam. Örültem, hogy a lábamon álltam, nem igazán bírtam ugrálni is. - Induljunk! - mondtam a lánynak. Látszott, hogy fogalma sincs, hogy minek is volt szemtanuja, de kézségesen elindult. Visszanéztem még az ismeretlenekre, rájuk vigyorogtam, talán kacsintottam is egyet, majd a lány után mentem. Ahogy kimentünk a fogadóból, pár métert talán sikerült gyalogolnom, de nem jutottam messzire, gyötört az éhség. Óvatosan körbe kémleltem, majd sóhajtva utitársamra pillantottam. Nem akartam a még ki sem alakult bizalmát eljátszani, de ennem kellett. Az árny, akit magamba fogadtam, már régóta éhezett. Leültem az egyik közeli virágtartó betongyűrű szélére. Leginkább csak erre futotta az erőmből. A szemeimből elkezdett a vér folyni. Egyszó mint száz, nagyon ramaty állapotban voltam. Ezt Száva is láthatta, ugyanis odaült mellém és egy zsebkendőt nyomott a kezembe. 
- Egészpontosan mi is volt ez a végén. Próbáltam követni, de már a vérfarkasnál, meg a hárpiánál leragadtam.
- Hárpia? - ízlelgettem a nevet - tetszik. Illik rájuk. 
- És a harmadik?
- A harmadik... - görcsbe rándultam, mintha a bensőmet égették volna. Összeszorított fogakkal tekeregtem némán a muskátlik tövében. Emberek közeledtek, éreztem a szagukat. legalább tizenöten. Nem épp a jószándék vezette őket, ezt is éreztem. Pár percen belül elértek bennünket. Szépen, ügyesen, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, közre fogtak minket.
- Mond csak Száva, szereted a horrort? - kérdeztem riadt társnőmet.
- Ha lehet, inkább kihagyom. Mint ahogy ezt is! - nyögte. A suhancok kezeibe vasrúd, bicska és hasonló célszerszámok díszelegtek. Egy újabb görcs miatt csak préselni tudtam a szavakat ki a fogaim között.
- Akkor most jobban jársz, ha becsukod a szemed, és nem lesel, amíg nem szólok! - nem vártam meg, hogy biztos megtette e, kiengedtem magamból az árnyakat. Hatalmas, fekete ködfelhő szabadult el, felemésztve a kölyköket, a növényeket, mindent. Alig kellett pár másodperc, hogy végezzek a vacsorával. Egy vércsep sem maradt utánuk. Megfogtam Száva vállát, persze csak miután az árnyak jóllakottan visszavonulót fújtak. 
- Azt hiszem vége van. Kinyithatod a szemed!
Meglepte a pusztítás amit látott, mint ahogy az is, hogy kivirulva, lelkesen, indulásra készen vigyorogtam mellette.
- Mi a fene történt?
- Nem akarod te azt tudni! - jóllakottan a jókedvem is visszatért. Az égre pillantottam - Lassan indulnunk kell vissza. Nem sokára hajnalodik.
- Hogy engem mi fog otthon várni...
- Mi várna? - kérdeztem kíváncsian.
- Hát nem is tudom. Amikor bejöttél kissé eglepődtem és ennek hangot is adtam.
- Oh igen. Az egy legalább nyolc pontos visítás volt! - bólogattam - És mi a baj vele?
- A Fater nem valószínű, hogy túl lelkes lesz emiatt amikor visszaérünk.
- Nem valószínű, hogy meghallotta.
- De biztos, hogy meghallotta! És az is biztos, hogy ő nem lesz ilyen lelkes.
- Átaludta, mint egy mormota! - bizonygattam - Mielőtt hozzád mentem, oda is bekukkantottam és...
- Leütötted? - kérdezte döbbenten.
- Csak egy kis altató port füstölögtettem be hozzájuk. Szagtalan, ízetlen, alig észrevehető, ellenben nagyon hatásos. - Büszke voltam magamra és az előrelátásomra. - Szóval, - tettem föl a nagy kérdést - van kedved így éjjelenként randalírozni a világban? Bárhová elmehetünk, bármit megtehetünk, és olyanokat láthatsz, amiket ember nem láthat, még álmaiban sem! Mit mondasz? - Ez volt az utolsó dolog, ami eldöntötte, hogy kitöröljem e az emlékeit, vagy vezessem bele egy olyan világba, ahova csak nagyon kevés ember nyer bebocsátást.
- Én benne vagyok! - mosolyodott el, kissé talán szégyenlősen.
- Akkor még rengeteg dolgunk van, lesz! - lelkesedtem - Először is saját ruhákat kell szereznünk, mert az még elmegy, hogy ma az én ruhámba voltál, de nem fog ez így hosszú távon menni!- Kinevette művi felháborodásomat. - Hajnalodik! - mutattam az égaljára. Láttad már a francia napfelkeltét? Ugyanolyan, mint a többi! - Megnyugtatott, hogy egy kicsit oldottabb lett a hangulat. Már talán ő sem tartott tőlem annyira. Végig néztük, ahogy a Nap előmerészkedik a horizont alsó peremén, de arra már nem volt időnk, hogy azt is megszemléljük, ahogy fölkúszik az égre. Száva összerogyott. 
- Szép! - sóhajtottam. Visszaugrottam Atyám házába, és a diványra fektettem a lányt, majd az igazi testéhez ugrottam. Úgy ijedt meg, mintha nem pár perce váltunk volna el. Igaz a visítást tűrtőztette.
- Jó reggelt! - vigyorogtam kajánul. - Hogy aludtál?
- Soha jobban! - nyújtóztatta ki a tagjait. - tényleg kipihentem magam, pedig egy szemhunyásnit nem aludtam. 
Suttogtunk, nehogy tényleg fölébredjenek a többiek. 
- Hát akkor, este találkozunk lefekvés után! Ha valami furát látsz, érzel, vagy hallasz, csak szólj! Ja, és ez legyen rajtad! - egy fülbevaló volt a kezembe, egy mini fordítógépezet. Egy aprócska vörös kő.
- Ez, miez? - kérdezte.
- Lefordítja az ismeretlen nyelveket. Majdnem minden földi nyelv bele van táplálva. - Mozgolódást hallottam a folyosón, így haza ugrottam. Rám is rám fért a pihenés.
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.