Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Harmadik fejezet

2012.12.18

  - Már mondtam, nem lehet! - vigyorogtam egyenesen bele az elkeseredett képükbe - Azt nem állítom, hogy sajnálom, hisz most kivételesen őszinte hangulatomban vagyok, de ezt akkor sem lehet.

- Segíts! - nyögte az egyik szerzet miközben bénultan bámult a körülötte tomboló lángokba.
- Már mért tenném? - kérdeztem odaguggolva mellé. - Először belém kötsz, sőt megfenyegettek, hogy megöltök, most meg hirtelen azt várjátok el, hogy megmentsem a seggeteket egy olyan tűzből, amit saját magatoknak okoztatok, miközben engem, akartatok hidegre tenni? Sose értettem a magatokfajta logikáját! Mindig odáig vagytok, hogy milyen felsőbb rendű faj a tietek, de még arra se vagytok képesek, hogy kivakarjátok a beletek a szarból!- oda toltam a bakancsomat a pofája elé - ha megnyalod, talán kiviszlek kishaver - vigyorogtam, miközben figyeltem, hogy még egy ilyen szituációban is hogy elzöldült a feje a haragjában - Szóval akkor megnyalod, ó felsé... - hirtelen a tudatomba félelem érzése lopta be magát, ami nem hozzám tartozott. - A francba! - jöttem rá az okára. Mivel csak egy élőlény volt, aki életben maradt azután, hogy ittam a véréből, nem volt nehéz kitalálni, hogy ez tőle származik. Sóhajtva hagytam ott az épp ügyeletes szórakozásomat, hogy kiderítsem a leányzó félelmének forrását. Bemértem nagyjából a távot, majd láthatatlanná váltam és ugrottam. (Ez a "láthatatlanná" vállás inkább jelentette azt, hogy észrevehetetlen lettem. Nem ment nekem senki és semmi, de nem és figyeltek föl rám) Nem messze érkeztem meg, ezt onnan tudtam, hogy a félelem egyre erősödött. Meggyorsítottam a lépteimet. Két utcával arrébb, amint befordultam a sarkon megláttam őket. Ott állt a sikátorban Száva, mellette egy ködszerű lény imbolygott. Ronda halloweeni figurának is rossz pofáját közvetlenül a lány arca előtt tartotta, miközben gyomorforgató lötty csöpögött a pofája valamennyi nyílásából. Minél jobban rá akart ijeszteni a lányra, hisz a félelemből fölszabaduló energiáját akarta fölzabálni. Amint megpillantottam őket, kinyilvánítottam a nem tetszésemet. Mélyről jövő morrantásomba néhol beleremegtek az üvegek. Főleg, hogy közbe elindultam feléjük. A rémpofa felém kapta a képét. 
- Sicc - suttogtam, intve egyet a fejemmel. Nem kellett kétszer mondanom. Mire odaértem, a lény már seholse volt. Fölemeltem a lányt, mert úgy nézett ki, hogy már nem bír sokáig a lábán megállni. De amint rám nézett, még jobban elsápadt.
- A szemed! - suttogta rémülten. 
- Örüljünk, hogy nekem legalább még van szemem! - vigyorogtam rá, miközben visszaváltoztattam az általa megszokott emberi formára. - Viszont te csukd be a tiedet! Ugrani fogunk és nem tesz jót az embernek, ha belepillog a tér-idő örvénybe!
A lakásba kötöttünk ki. Bevittem a szobájába, de ott a másik teste aludt, így megkapta a kanapét a nappaliban. Lefektettem és hozattam neki halkan valami olyasmit, amit ilyenkor az emberek szoktak kapni. Az egyik asztrállény hozott is egy pohár vizet, amit azon nyomba a kezébe is pakoltam.
- Mi a franc volt ez? - kérdezte.
- Neve ennek sincs, ha csak az emberek el nem nevezték eddig. A félelemnél felszabadult energiából táplálkozik.  Minél jobban fél valaki, annál jobban lakik ez a szörnypofa. Szóval nem egy veszélyes alak, ne aggódj.
- Mi a fenét akart tőlem?
- Na ez már ad egy kis aggódásra okot! - közöltem kis mosoly kíséretében. - Mivel az emberektől eltérően elkezdted használni az energiádat, így elkerülhetetlen volt, hogy az erősödjön. Vagyis hogy te erősödjél. Egy ember és egy nagyon gyenge szörny között van valahol az energiaszinted! És ezt érzékelte. Bár csak hogy megnyugodj, minél ijesztőbb egy lény, annál gyengébb. Az igazán erős fazonok úgy néznek ki mint az emberek, csak annyi különbséggel, hogy elmegy az ember mellett és az becsinál, szimplán a semmitől. De amíg ilyen hibbant fószerok háborgatnak csak, addig nincs baj!
- Tudott volna ártani az az izé?
- Ha sikerül kellőképp rádijesztenie és leszívja az energiád, akkor van rá valamennyi esély, hogy nem jössz ki mosolyogva a dologból. Ha túl sok energiától szabadít meg meghalsz. De előbb zabálom én meg őt, mint hogy ő megtudna téged, szóval ne aggódj!
- Mi a halálért nem nyugodtam meg? - kérdezte kissé izgatott hangon.
- Ha megtanulnád megvédeni magad, akkor nyugodtabb lennél? - vigyorodtam el hirtelen. Na nem mintha választ vártam volna. - Ma éjjel elmegyünk hozzám! Csomagoljatok, egy időre haza költözünk. Neki is csomagoljatok be! - mondtam az asztrállényeknek, akik el is tűntek a különböző falakban. - Tényleg - fordultam vissza a kissé értetlenül pislogó lányhoz - ihatok a véredből?
- Mi van?
- A véredből. Inni szeretnék egy kicsit.
- NEM! - jelentette ki olyan határozottan, hogy még én is meglepődtem.
- Miért nem? Ha nem akarod, akkor kihagyjuk a harapós részt. Elég ha megvágod magad és ami kicsorog azt megiszom!
- Minek nézek ki, vérbanknak?
- Csak pár csöppet! - erőlködtem, de tántoríthatatlannak tűnt.
- Nem! Ha majd megyek vért adni, és megszerzed azt a kis zacskót, amibe a vérem van, akkor max abból, de amúgy felejtsd el!
- Egy abba már mittudom én miket pakoltak és amúgy is műanyag íze lenne, kettő, nem kajálásra kéne. Ahhoz az összes véred is kevés lenne, hogy jól lakjak!
- Akkor meg főleg nem! - közölte! - Talán ha megvágom magam, azt lenyalogathatod, de amúgy semmiképp!
- Írigy! - dünnyögtem kissé csalódottan. Nem hatódott meg különösebben ettől sem. - Beszélni szeretnék a szüleiddel! - váltottam témát, nem mintha lemondtam volna a dologról teljesen. De nem volt értelme tovább erőlködni.
- A szüleimmel?
- Igen! Ma éjjel ez a tested se megy haza! - mondtam teljes természetességgel.
- Mi van? És ezt mikor döntötted el?
- Az előbb. Haza megyünk, ami dimenzió, sőt időörvény ugrással is jár. Vagyis ha nem visszük mind a két testet magunkkal, megszakad a pszichikus kapcsolat, és a hátramaradt test bomlásnak indulna. Amit hát gondolom a saját testednél nem szeretnéd, a másikkal meg baromi sokat dolgoztam, szóval én nem szeretném! Vagyis visszük mind a kettőt! 
- Nem akarlak kiábrándítani, de esélytelen, hogy a Fater elengedjen, főleg egy idegennel!
- Egy próbát azért megér nem? - kérdeztem egy kis kacsintás kíséretében, majd az egyik szolgálót magamhoz intettem, és elindultunk. Helyesebben szólva elugrottunk. Egy saroknyira a házuktól jelentünk meg. Innen már ő vezetett minket. Beengedett  a lakásba, ahol rögtön szembe találtuk magunkat az apjával. Egyet villant dühösen a szeme, amint meglátta a lányát, az pedig, hogy megpillantott mögötte engem is, mit sem javított a helyzeten.
- Hol voltál? - kérdezte indulatoktól reszkető hangon.
- Velem! - válaszoltam Száva helyett egyenesen a szemébe nézve.  
- Nem téged kérdeztelek! - már látszott hogy tajtékzik.
- Tudom! - mosolyogtam rá. Engesztelésnek szántam a vigyort, de nagyon nem jött át neki. - Velem volt, és hozzánk jön éjszakára. Amolyan ottalvós buli! - tettem hozzá, hála a számukra láthatatlan segítőm súgásának. 
- Nem tudom, hogy ki a... - nem hagytam, hogy befejezze. Egy apró energiahullám félbeszakította a mondandóját. Döbbenten nézett ránk, én meg egy aprócska kis utazásra indultam az elméjében. Semmi védelme nem volt ilyen téren. Sóhajtva mondtam le a betörés izgalmairól, majd munkához láttam. Először alig észrevehetően a hangulatán kezdtem el változtatni. A fusztráltságot csökkentettem, majd apróbb pozitív érzéseket pakoltam össze, hogy mire végeztem egész jó kedve lett. Ezután az akaratát vettem a kezembe. Óvatosan hajlítgattam, formáltam, míg el nem értem a kívánt hatást.
- Száva ma éjjel nálam alszik! - közöltem, majd hozzátettem - sose lesz abból baj, ha hozzám akar jönni! Sose ellenkezel vele emiatt! Ugyanis nem ez lesz az egyetlen alkalom! 
Bólintott, miközben kissé ködös pillantása vándorolt rólam, Szávára, majd vissza rám. 
- Most mit csináltál? - kérdezte a lány halkan.
- Jobb belátásra bírtam, a lehető legfinomabb módszereim egyikével. Ennél szinte mindig durvább vagyok! - súgtam vissza. - Menj, csomagold össze, ami szerinted kellhet. Ruhák ilyesmi már van!
A lány berobogott a szobájába, füzeteket, tolltartót, egy kis dobozt, meg egy fura ketyerét pakolt egy táskába, majd előbűvészkedett egy plüss delfint a párnája környékéről, és miután azt is belegyömöszölte a tatyójáb, lelkesen rám nézett
- Mehetünk! - jelentette ki tüneményes mosollyal. 
Nagy, döbbent szemekkel pislogtam rá egy darabig, majd elkezdtem pukkadozni.
- Azt látom! - bólogattam, miközben elindultam - jössz?
Ott volt a nyomomba.
- Hát hogy a viharba ne mennék? - kérdezte ő is vigyorogva.
Kiszambáztunk a házukból, egyre lelkesebben. 
- Utazni szeretnél még egy utolsót ebben a hónapban, vagy ugorhatunk? - kérdeztem, nagyon remélve, hogy már ő is megszerette az ugrálást.
- Ugorjunk! - közölte határozottan. Megkönnyebülve sóhajtottam, majd mögé léptem és már ott se voltunk.
Épp hogy csak megálltunk a háznál a másik testéért a lánynak, majd mikor teljes kéttestes valójában ott állt mellettem, már mehettünk is. Tiszta energiával néhány ősi rúnát rajzoltam a legnagyobb falterületre a nappaliban. Amikor végeztem művelettel, megharaptam az ujjam és a kicsöppenő fekete vércseppet ráfröcsköltem az egyik ilyen rúnára. Fölfénylett a fal, majd egy kapu nyílt téren, időn, dimenzión keresztül. Vállamra kaptam az alvó monstranciát, és a kissé megszeppent társnőmet magam előtt terelgetve, átsétáltam az átjárón. 
 
Száva pár pillanatig pislogott, hogy hozzászokjon a szeme a fényviszonyokhoz. A Földhöz képest, már szinte félhomálynak lehetett mondani az otthoni körülményeket. Ez a félhomály azonban állandó volt. Nem váltogatták egymást az éjjelek és a nappalok. Az időt az égitest színével mértük. Mikor megérkeztünk, épp egy halványnarancssárga és egy vörös Krnov ontották jótékony fényüket. A srácok már ott vártak minket a kapuban, így amikor átléptünk a kapun, lelkes fogadóbizottságba futottunk. 
- Azt hittük, hogy már sose jössz vissza, mit keresel itt? - kérdezte egy aprócska, emberlányra hasonlító alak, de úgy, hogy már a vállamon csücsült.
- Nem látod, hogy tele a kezem? - mordultam rá, kicsit megemelve a monstranciát.
- De, azért ide ültem. Így kivagy legalább súlyozva! - ekkor látta meg Szávát, aki kissé félszegen álldogált mögöttem. Még én se vettem észre, hogy mikor került mögém. - Hát ő meg ki? - ugrott le rólam, egyenesen a lány elé. Kicsit megszaglászta, majd döbenten visszanézett rám.
- De bizony! - előztem meg, még mielőtt bármit is elkottyanthatott volna. Kicsit félre álltam, hogy a többiek is lássák, akik sorba meghajoltak a láttán - Ő itt Kekyra Woland! - mutattam be. Félszegsége mit sem hagyott alább.
- Heló - a jónevelésről itt se feledkezett meg, de úgy tűnt, mögöttem érzi a legjobban magát. - Bakker, már megint mibe másztál bele, te elmeroggyant? - szidta magát magába.
Kollektív nevetés volt a jutalma. Fölkapta a fejét, és tapasztalnia kellett, hogy bizony az ő monológján vidulnak a többiek.
- Megmutatjátok az emberi alakotokat? - próbáltam velük burkoltan közölni, hogy nem akarom szörnyalakba látni őket, amíg a lány hozzánk nem szokik. Szerencsére leesett nekik, így mire a másik testét fölráztuk, már nem volt egy lény sem a környéken. Még azok is emberi alakba gyömöszölték magukat, akik eddigi életükben soha. Érte megtették. Fölkaptam az épp elborulni szándékozó testét, miközben egy elég kicsavarodott mozdulattal tettem le a fölébredő felét, majd elindultam. Ebben az alakban jobban lehetősége nyílt szétnézni.
- Váó! - körülbelül ennyit hallatott, de amint hátralestem, láttam, hogy minden energiáját lekötötte a bámészkodás. Megcsodálta az ezüst erdőt, ami a narancsszínű fényt olyan ragyogóan verte vissza, hogy még egy ember is látott volna a fényénél. 
- Láttál már kristálypatakot?
- Mit?
- Kristálypatak.
- Az milyen?
- A meder. Mintha ezernyi kis gyémánttal lenne kirakva. Ezernyi, sokszínű kristály... - álmatagnak tűnhetett a hangom, miközben ezekről beszéltem. - Talán Kworik majd megmutatja. - itt kaptam észbe - majd ha lepakoltunk, bemutatkoznak a többiek is. 
- Ők is  - itt keresgélte egy kicsit a szavakat - olyanok, mint te?
- Itt csak szörnyek élnek, de ne aggódj, inkább harapnák le a mancsukat, semhogy neked ártanának. Nem vagyunk egy meghunyászkodó fajta, neked mégis meghajoltak! Ezt sose feledd! 
- Rendben! - hallottam kissé bizonytalan hangját. Amint hátranéztem, láttam, hogy csöndben, magában elpirulgat, bár még ez se akadályozta meg , hogy a tájban gyönyörködjön.
- Látod ott azt a fura ködszerű izét előttünk? - kerültem hirtelen mellé, és mutattam magunk elé. Kissé megijedt, de a mutatott irányba nézett.
- Mi van vele?
- Sétálj bele!
- Mi lesz, ha bele megyek? - bizalmatlankodott.
- Nem esik bajod! Szóval, próbáld csak ki!
Bizonytalanul indult el a jelenség fele, majd óvatosan belelépett és eltűnt. Jókedvűen mentem utánna. Egy hatalmas hegy lábainál jöttünk ki a "ködből". Nyoma sem volt a korábbi tájnak. A meredek sziklák merészen  nyújtozkodtak az ég felé. A rátelepedett moha a zöld és a kék valamennyi árnyalatát fölvonultatta rajta. Furcsa harmóniát alkotva a futó növényekkel, vagy akár a cserjékkel. Fák nem igazán tudtak megtelepedni a sziklákon. Félrevontam egy lila, vadszőlőszerűség leomló indáit, szabaddá téve egy ezzel egy ajtót. 
- Ez?
- A valóságban itt lakom. Lépj beljebb. Egy kicsit várni kell, míg a te lakhelyed is elkészül, addig remélem ez is megteszi. - mosolyogtam.
Óvatosan jött utánam. Az előszobába értünk, ahol a megmunkálatlan durva fal, és a fa padlózat láthatóan nem ijesztették el nagyon. A bejárattal szemben egy ajtó, balra csak egy ajtónyílás volt, ami egy csigalépcsőre és egy kicsit az összes szobára rálátást engedett. 
- Ezt kívülről nem gondoltam volna! Nagyon király!
- Köszönöm kedves! - hallatszott egy nagyon mély, halk hang. A lány megtorpant és kissé zavartan nézett rám.
- Más is van itt?
- Heló édes!- mondtam jókedvűen - Már hiányoztál!
- Ti is nekem! - vágta rá a titokzatos hang. Időközben föltereltem a lányt az emeletre, és az ágyamra fektettem és ültettem. 
- Most kihez beszélsz? - kérdezte hallkan, miután meggyőződhetett róla, hogy fönt sem tartózkodik senki. 
- Pakuhoz. - mivel nem láttam a megvilágosodás villanását a szemében hozzátettem - Paku a ház.
- Aha. - bólintott.
- Paku-Woland, Woland-Paku. 
- Örülök, hogy újra itt vagy! - tette hozzá drága lakhelyem.
- Paku olyan szikla szörny. Sziklából van, és mozogni is tud, ha akar, csak lusta, mint a ház. Hát ház lett belőle! - tereltem gyorsan a szót. Hatalmas szerencsémre, és megkönnyebbülésemre a lányon nem látszott, hogy kényes kérdéseket akarna hirtelenjébe feszegetni. Csöndesen, kissé talán magába zárkózva ült az ágyon, és a látottakat, hallottakat emésztgette talán, nem tudom. Ez idő alatt lepakoltam a cuccainkat. Egyelőre az ő dolgai is a szoba közepére kerültek egy halomba, keveredve az enyémekkel.
- Hát akkor - kaptam el a kezét - ideje bemutatkozni az eljövendő lakótársaidnak.
Bizonytalanul követett, de meglepődve vettem észre, hogy nem csak én szorongattam a kacsóját, hanem ő is fogta az enyémet.
- Gondolom nagyon örültek a többiek is! - mondta szinte már dorombolás szerű hangon Paku.
- Eddig csak meglepődtek, de még nem találkoztunk igazán velük.  Időt akartam adni mindenkinek, hogy a dolgokat emésztgesse.
- Biztos vagyok benne, hogy kimondhatatlanul boldogok! - biztosított a sziklatömeg.
- Azt ajánlom is! - bólintottam - Woland, hogy hívjátok a mozgó sziklaszörnyeket?
- Nem is tudom. Talán gólem.- mondta elgondolkodva. 
- Paku, akkor jegyezd meg, mert ez vagy te! - mosolyogtam. Kilétünk az ajtón, és lelkesen egy ilyen ködös részhez navigáltam a lányt. - Emlékszel? Hunyd be a szemed!
Beléptünk a kapuba, és egy pillanat alatt szinte majdnem az ellenkező oldalán kötöttünk ki a kis világunknak. Egy erdő kellős közepén voltunk. Itt a fák többnyire úgy néztek ki, mint a földön, csak sokkal nagyobb volt minden. A gombák és a mohák olyan méretűek voltak, mint egy átlag ember. Egy frissen levágott, hatalmas, puha levéllen ültek a többiek. Elengedtem a társam kezét, és elindultam feléjük. Ám a lány megtorpant.
- Elena! - szólt utánam. A többiek csodálkozó tekintetétől kísérve visszaléptem mellé és a vállára tettem a kezem.
- Kiértünk, mostmár körbenézhetsz! - hat alak ült a zöld "szőnyegen". Valamennyien minket figyeltek. 
- Heló! - köszönt a lány nekik, majd kissé óvatosan lépkedve elindult maga is feléjük. Ott mentem mellette.
- Elena? - kérdezte egy ezüst hajú srác. Nem csak a haja volt ezüst színű, a szemei is.
- Igen! Most ez a nevem! - bólintottam. A lányra mutattam - gondolom nem kell különösebben bemutatnom. Kekyra Woland. Ők pedig itt a legkezesebb szörnyecskék. Vannak még többen is, akik itt élnek, de vagy helyhez vannak kötve, vagy nem túl szociális alakok - kezdtem a másik oldal bemutatásához. - Az a nagydarab fickó, meg az a kislány vele Gau és Ruby - Az említett férfi valóban több mint két méteres volt. Furcsa utazó köpeny volt rajta. Világos, már-már szőke haja rövidre volt nyírva. Fekete szemei pont olyan színűek voltak, mint a kislányé. A lánynak rövid fekete haja volt, a homlokánál néhány tincs azonban vérvörösen csillogott a félhomályban. Hófehér ruhácskában volt, mint mindig. Alig 150 centis magasságával hihetetlenül kicsinek és törékenynek tűnt a társa mellett, akinek a vállán csücsült. - Ő itt Sieg!- tértem át a következő alakra. Fekete, rövid hajú, zöldes-barnás szemű srác volt. Egyszerű fekete inget és farmert viselt. Magasságilag legalább olyan magas volt, mint én. Talán pár centivel magasabb is. Ült nagy komolyan, és minket figyelt. Amikor meghallotta a nevét, egy aprót biccentett a lánynak. - Mellette az az idióta Kyo!- folytattam a fölsorolást az ezüst gyerekkel. Hosszú haja gyönyörűen fénylett a félhomályban. Egyszerű, hófehér kimonót viselt. Mosolyogva integetett a neve hallatán sőt, fölkelt, oda sétált és egy cukorkát nyomott a lány markába.
- Nagyon örülök Woland! - közölte mosolyogva. Száva a válláig se ért. Én is max csak az állát tudtam volna ugrás nélkül lefejelni. Beletúrt előbb Száva, majd az én hajamba, és mint aki jól végezte a dolgát, visszasétált Sieg mellé, és az ő buksiját kezdte simogatni, aki dorombolva dőlt neki.
- Oké - folytattam immár felettébb széles vigyorral - Ep'vier-t már ismered. Mellette Kworik, aki majd megmutatja a kristálypatakot, meg úgy alapból a helyet. - a férfi hátraigazította hihetetlenül hosszú fekete haját, majd fölkelt és meghajolt. Sárga szemei megállapodtak a lányon, miközben visszaült. Finom metszésű arcát valami furcsa melankólia felhőzte el.
- Nos ha már ilyen szépen itt vagyunk, miért nem mulatunk egy jót? - érdeklődött Ep'vier vigyorogva, miközben a választ meg se várva, előráncigált egy hatalmas táskát az egyik méghatalmasabb fűszál mögül, és már kezdte is kipakolni. Amint kikerült az étel, és ami még fontosabb az ital a társaság elé, a hangulat abban a percben föloldódott. A srácok úgy vedelték a szakét, mint én a mézpálinkát. Száva inkább a pezsgőt preferálta. Úgy tűnt kellemesen érinti, hogy legalább Ep'vi-t ismerte még rajtam kívül. Gau és Ruby maradtak a jól bevállt vérnél, de tekintettel voltak a lányra, így olyan üvegpohárból fogyasztották, ami kicsit se látszódott át. 
- És hogyan ezek után? - tette föl a valószínüleg mindannyiukat foglalkoztaó kérdést Sieg. Elvigyorodtam, miközben néztem, ahogy Woland Kworik és Kyo között ülve, próbálta tartani a tempót, amit a fiúk diktáltak neki. A srácok persze baromira élvezték a helyzetet, és versenyezve töltötték belé és egymásba az italt. Nem kellett olyan vészesen sok idő, és Kyo a lányt szépen a térdére fektette(kissé talán határozottan) és elkezdte a haját babrálni. Úgy tűnt, hogy Száva vagy rájött, hogy ez Ezüstöske szokása, vagy csak nem volt elég ereje ellenkezni. Mindenesetre nyugodtan tűrte, hogy Kyo szakavatott ujjai a hajába mozogjanak, fejbőrét masszírozzák. Egyszer csak azt vettük észre, hogy egyenletesen szuszogott, elnyomta az álom. Itt volt az ideje, hogy a másik testéért induljak. Ültömből elugrottam (ezt a trükköm mindig írigyelték a többiek). Pont az ágy mellett jelentem meg.
- Jó reggelt álomszuszék! - kaptam föl a vállamra a bágyadtan tiltakozó lányt. Feltűnt, hogy mennyire lagymatagon ellenkezik, ezért kissé aggódva megkérdeztem - jól vagy?
-Nem mondhatnám. Hasogat a fejem, és ... úgy érzem mindjárt ide hányok!
- Ha lehet, azt inkább kint intézd édes! - hallattszott Paku bizsergetően mély hangja - Mégis mit csináltatok vele? És rögtön az első nap! Ha így folytatjátok, elijesztitek szegényt!
- Semmi vész! - nyugtattam mindenkit, bele értve magam is - csak kissé sok pezsgőt töltöttek bele a fiúk. Majd ha idejönnek megbünteted őket érte és ennyi.- Visszaugrottam a többiekhez. A lány az alvó testét kedvesen áthelyezte a karjaimba, maga pedig a helyére feküdt, Kyo térdére rakta a fejét, és mosolyogva nézte a kissé meglepett arcokat.
- Nem folytatnád?
Nem tehettem róla, elő tört belőlem a nevetés.
- Azt hiszem ezzel eldőlt a dolog. Még nekem is nehezebb dolgom volt! Kyo, ezennel megkaptad a tanári kinevezésedet. Holnap kezdünk - itt fölpillantottam az égre - vagyis helyesebben ma.Egy kicsit kijózanodik, és hajrá. 
- Mennyit mondtál el neki rólunk? - kérdezte a frissibe kinevezett pedellus. 
- Ne aggódj, konkrétan semmit! - veregettem a vállon - meghagytam neked ezt a nemes feladatod! De ha nem zavar "tanító bácsi", akkor én is beülnék az órákra, hátha tanulok valamit.
- Szó sem lehet róla! - vágta rá mosolyogva, gondolkodás nélkül.
- Talán... - itt gonoszkodva elgondolkodó fejet vágtam - talán nem vagy biztos a tudásodba?
- Menj a fenébe élet! - a mosolya mit sem lankadt - Gyere be ha akarsz, de ha meg mersz szólalni, megöllek!
- Ne kísérts! - nevettem föl. Vissza indultam Pakuhoz. Az asztrál lények már átpakolták Száva holmiját apám régi lakhelyébe. Sóhajtva huppantam le az ágyra. Tudtam, hogy milyen kemény hetek várnak ujdonsült társunkra, de ezt nem lehetett kikerülni. 
- Ki fogja tanítani? - furcsa mód Paku mindig ráérzett, hogy épp mi nyomaszt. És nem is hagyta sose szó nélkül.
- Kyo - feleltem - ő választotta! - tettem hozzá, még mielőtt végig kellett volna hallgatnom egy sor aggályt a sajátoméi mellé.
- Tudja, hogy micsoda? Mármint Woland. Hogy ki is valójában Kyo?
- Nem. - végig nyúltam a fekhelyemen - Egyikünkről sem tudja. Azért ott leszek mellette.
- Most se vagy ott! - morrantott egy gyengédet a ház, mire minden remegni kezdett. Mint egy kisebb földrengés...
- Ne aggódj, a nővéreim ott maradtak - tettem a kezem a falra nyugtatóan - semmi baja nem lesz!
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.