Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hetedik fejezet

2012.12.18

  - Nem is igazán tudom, hogy hogy is kezdjem - stíröltem a padlót zavaromba - Még igazából ezt senkinek se mondtam el, szóval bocsi, ha akadozni fog a dolog, de nem vagyok túl jó az ilyesmiben. Mármint a mesélésben. Szóval a történetünk úgy majdnem 1000 évvel ezelőtt kezdődött. Basthet, az anyám szerelmes lett, ráadásul nem is akárkibe. A szörnyek, akármilyen kaotikusan is élnek, van  egy faj, akit tisztelnek. A legnagyobbaktól, a legkisebbekig. Azt tartják, hogy ez a faj a legősibb és a legerősebb faj ami valaha is létezett. Olyan ősi, hogy már csak hatan élnek. Nos anyám elég nagyban játszott, és ezek egyikének lett a szeretője. Minden csodásan zajlott, egészen addig, míg Basthet teherbe nem esett.

- Egy egyiptomi istennőt is így hívtak. Ő volt a macska... - szólt közbe Woland. Becsületére legyen mondva, már egy kicsit közelebb merészkedett, vagyis nem esett le félig az ágyáról.
- Róla beszélünk! - bólintottam egyet mosolyogva - Ő az anyám, bár meglep, hogy az emberek még emlékeznek a nevére. Már egy jó ideje nem ebben a világban lakik. Igaz ez most nem olyan lényeges. Hol is tartottam? - próbáltam visszakanyarodni a történetemhez kissé zavartan. Éreztem, hogy Aaron időközben leült a szobaajtóhoz, hátával támasztva azt. Nem akart zavarni, a jelenlétével mégis biztatott, hogy el tudjam mondani a lánynak amit akarok. Nagyon is hálás voltam neki ezért. - Szóval annak a hat szörnynek nem kell betartaniuk a szabályokat, kivéve egyet. Ez az egy azonban kifejezetten és kizárólagosan rájuk vonatkozik. Nem keveredhetnek más fajokkal. Így aztán nem sokkal azután, hogy megfogantam, apám kiadta a parancsot anyámnak, hogy öljön meg abban a pillanatban, hogy a világra jövök. Persze az öreg csak azt az egyet nem kalkulálta bele, hogy kit is kér meg erre. Ha egy kicsit is használta volna a fejét, fölfogta volna, hogy lehetetlenség, hogy Basthet a saját gyermekét megölje. Talán túlságosan bízott a teljhatalmában, vagy csak a szeretőjében? Ki tudja, nem is különösebben érdekel. Mindenesetre miután világra jöttem az anyám ahelyett, hogy megölt volna, a nővérem gondjaira bízott. Sekhmet aztán ellátott, és ő volt az első, aki ennem adott. A mai napig tisztán emlékszem a vérének az illatára és az ízére. Azonban apámnak hála nem maradhattam velük. A nővérem elvitt a sivatagból a szavannákra, és kirakott egy hatalmas fa tövébe. Hála neki, hogy ennem adott, eléggé oroszlánkölyök formám volt. Így aztán egy oroszlánfalka fogadott magához. Egy igazi családot kaptam. - a két nővérem előbújt a kristályából, és az egyikük közvetlenül mellém feküdt, a másikuk Wolandhoz bújt. - Hihetetlenül csodás élet volt. Az oroszlánanyám és a nagynénéim vadásztak, az oroszlánapám, meg a bátyáink védték meg a falkát, és nekünk csak annyi volt a dolgunk, hogy játszunk, együnk és aludjunk. Nem igazán tudom meddig tarthatott ez az állapot. A nővéreim ekkorára nőttek, rólam nem is beszélve. Ha akartuk, csak mi hároman képesek voltunk vadászni az egész családnak. Aztán emberek jöttek, és levadászták a családom. Épp vadászni voltunk oda a tesóimmal, mikor meglepték a többieket. Mire visszaértünk, már halottak voltak. A szemünk láttára kezdték el nyúzni őket. Persze azt nem tudák, hogy az egyikük az anyám volt. Amikor megláttak minket, ránk is ránklőttek. Őket - símítottam végig a két oroszlán gyönyörű bundáját - halálosan megsebesítették. Engem is megöltek volna, ha lenne szívem. Így azonban, életemben először elszabadult belőlem a szörnyeteg. Nem emlékszem igazából a történtekre. Mintha vörös köd ereszkedett volna az agyamra. A következő emlékem az az volt, hogy teljesen vér borít. Az emberi vér szaga keveredett az oroszlán vér szagával, és mind belőlem áradt. Tébolyomban felfaltam a vadászokat és a lemészárolt családomat egyaránt. Csak a két testvérem teste volt érintettlen.  Mikor magamhoz tértem, ott álltam mellettük, és hol ordítottam, hol pedig a lövés nyomát nyalogattam. A tudatlanság és a véletlen, hogy ők most itt vannak velem. Az örjöngésem során valahogy fölsértettem a számat. Igazából elég csúnyán, több helyen is hatalmas seb volt a számba. Talán lándzsával döftek bele, nem tudom. Miközben a sebüket nyalogattam, a vérem beléjük került. Nem ismertem a rituálét, amivel valakit hűbéressé lehet tenni, de úgy tűnik akkor ott a hihetetlenül erős vágyam, hogy éljenek, és a vérem elég volt. Így került a hátamra az oroszlán, a két tigrisszemmel. Magára az eseményre nem igazán emlékszem. Talán a fájdalomtól, vagy csak az örjöngéstől, de ájulás szerű mély álomba zuhantam. Lehet el is ájultam. Öntudatlanul talált rám Atyám, aki elsőre azt hitte, hogy én is meghaltam. Ha nem nyöszörgök álmomban is, talán tényleg ott pusztulok. Így azonban magával vitt. Ketut hogy is hívjátok?
- Sárkány.
- Azaz. Szóval az Atyám egy gyönyörű, hatalmas, koromfekete sárkány volt. Láttam már egyet s mást, de olyan hatalmas és erős sárkányt azóta se. Ha lehet ezt mondani, akkor ő volt a sárkányok közt a főnökök főnökje. Közvetlenül annak a hat alaknak dolgozott, ami tényleg nagy rangot jelent. Az öntudatlanságomból nála tértem magamhoz. Egészen pontosan Pakuban. Egy hatalmas ágyban feküdtem, tisztára mosdatva, és úgy égett a hátam, mintha izzó vasat döftek volna bele a két kristály helyén. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Csak a fájdalmat és a bezártságot éreztem. Kiugrottam az ágyból, majd egy hangos mordulással el is vágódtam a padlón. Miután sikerült föltápászkodnom, megláttam, hogy bevagyok zárva. Csapdában éreztem magam. Az, hogy páni félelem vett rajtam erőt, nos elég enyhe kifejezés arra, amit valójában éreztem. Ordítva mentem újra és újra neki a falaknak. Igaz, hogy a végén már folyt a fejemből a vér, de már akkor is elég keményfejű voltam. Paku, mikor megsajnált, kinyitotta az ajtót nekem. Mint egy elmebajos rohantam ki rajta, de egy újabb ketrecbe érkeztem, alias másik szobába jutottam. Újra kezdődött a kétségbeesett nyílás keresés. Mindenképp ki akartam szabadulni onnan. Azonban a nagy elkeseredésemben is meghalottam egy aprócska zajt. Ahogyan az ajtó megfordult a sarokvasán. Korábban, mikor Paku kiengedett is volt ez a zaj, és az én kis kobakomban összekapcsolódott ez a hang a szabadulás reményével. Ösztönösen, gondolkodás nélkül vetettem magam a hang irányába. (Az ösztönösen, gondolkodás nélküli rész Kyo szerint mit sem változott az évszázadok alatt... - hallottam Aaron hangját a fejemben, négédesen duruzsolva. Inkább figyelmen kívül hagytam a megjegyzését) át akartam rontani az ajtón, ám Atyám állt az ajtónyílásban. Igaz csak emberi alakban, de róla tudni kell, hogy emberi alakban is egy impozáns jelenségnek bizonyult.Korábban nem vettem észre, hisz az egész házat körbelengte az illata. Amikor azonban megláttam, megtorpantam, és azon nyomban rávicsorítottam, és morogni kezdtem. A lehető legfenyegetőbben, ahogy csak tudtam, de nem különösebben hatotta meg. Csak állt ott, hanyagul az ajtófélfának támaszkodva, és mélybarna szemeit az enyéimbe mélyesztette. Hosszú, hátközépig érő haját copfba kötve vette előre a vállán. Hófehér ruha volt rajta. Valami olyasmi, mint amilyenben itt keleten jártak régen az emberek. (Kínában - segített titkon Aaron) Igen igen, Kínában. Nem sokan képesek pusztán a nézésükkel betörni egy oroszlán szörnyet, de ez az idióta megcsinálta. Mikor a szemembe nézett, az olyan volt, mint amikor a családom körében, még kölyökként játszottam a testvéreimmel. Akaratlanul is lenyugodtam tőle. Mintha nem is az én testem lett volna, engedelmesen lekushadtam a földre, és úgy kúsztam közelebb hozzá. Fogalmam sem volt hogy miért, de azt éreztem, hogy ebben az alakban jobban bízok, mint bárki másban az egész mindenségben. Mint később kiderült ugyanazt a trükköt használta, mint amit én az apudnál - tettem hozzá húzva a számat. - De mire erre rájöttem, már saját magáért tiszteltem, minden trükk nélkül, szóval kissé elkéstem a fölfedezéssel. Ő kezdett el tanítani. Mikor először emberi formát vettem föl, az jó öt évvel azután volt, hogy hozzá kerültem. Majd majd százévvel később, először vitt el otthonról, és akkor mutatott be a következő tanáromnak, akit már te is ismersz, pontosabban Aaronnak. Aaron az egyike annak a hat szörnynek, és Aaron mondjuk úgy, hogy neki dolgozott, bár ő nem munkának hívta. Barátok voltak inkább, mint főnök meg beosztott. Szóval úgy körülbelül száz éves lehettem, mikor először bemutatott Aaronnak. Ennyi időre volt szükségem, hogy képes legyek elhagyni a mi kis dimenziónk biztonságát. Miután Aaron átvette az oktatásomat, elképesztően fájdalmas időszak következett. Az edzések alatt és után a testem minden porcikája fájt, miközben egyre jobban önmagamra találtam. Elkezdtem az Atyámon kívül másokat is megkedvelni, másokban is megbízni. Csodás időszak következett. Amikor Atyámhoz kerültem, akkor csak Paku, Gau és Ruby éltek még Atyámon kívül abban a világban. Aztán Kworik is oda került, majd Kyo. Sieg-et már én rángattam magammal. Ő anyám egyik szolgálója volt, és hát elcsórtam Basthet-től. Majd jött Castor és így tovább. Ep'vier érkezett a legkésőbb. Már nem csak én gondoltam az apámként arra a vén flótásra, hanem szép lassan mindannyian. Aztán egy nap mint derült égből a villámcsapás, hozzánk is beütött a ménkű. Olyan nyolcszáz éve lakhattunk együtt, mikor elkaptak minket. A biológiai apám, meg a pribékjei. Atyám, hogy mentsen engem, nekem adta az árnyait, mind a kettőt a bolondja, pedig egy is bőven elég lett volna, ő pedig hagyta megöletni magát. Amikor egy ... sárkány meghal, főleg ha egy olyan kaliberű, mint amilyen ő volt, az elemek megsiratják a halálát. A föld rengett, az eső úgy zuhogott, mint még tán soha. A teste lángolt, miközben elviselhetetlen szél kavargott körülötte. Az égből folyamatosan csapkodtak a villámok... Igazi ítélet idő volt. Senki nem ment a közelébe. A biológigai idiótám ugyan oda ment, parancsolni akart az elemeknek, hogy nyugodjanak le, de ez egy ősi rituálé, ami még náluk is ősibb, így nem hallgattak rá. Ezt használta ki az Apám, hogy elrejtsen engem. A hat szörny egyike sem ölhet. Ha elvesznek egy életet, a sajátjukéval fizetnek érte. Bármi mást megtehetnek, de nem olthatnak ki egy életet sem. Épp ezért aztán mindig mással  gyilkoltatnak. Atyámat is megkínozta annyira, hogy már alig maradt benne élet, majd az egyik ... idióta követője megölte őt. Ez a nagyon vadbarom ezzel a tettével kiérdemelte a Mad Dog nevet. Az ő szagát éreztem meg ma délután, és hát kissé elpattant az agyam. Megrohantak az emlékek, és amúgy is kicsinyesen haragtartó vagyok, szóval utána mentem, és megöltem. Sajnálom, ha a délután, vagy most megijesztettelek. - ránéztem a lányra, aki teljes koncentrációval figyelt.  Ahogy bele néztem a barna szemeibe, kellemes emlékként szaladt végig egy ismerős bizsergés a gerincemen. 
- Vagyis a ma délutáni nem nekem szólt, hanem ennek a Mad Dognak igaz? - kérdezte kicsit hallkan.
- Igaz, de azért igyekezni fogok nem elveszíteni az önkontrolomat - mosolyogtam rá. 
- Kérdezhetek? - pislantott fel rám, miközben kissé oldalra biccentette pár másodpercig a fejét. Válaszként bólintottam, így folytatta - Azt odáig értem, hogy az Apukád, Mad Dog, meg minden, de hogy kerülök én a képbe? Mármint az emberek nem tudnak rólatok! Akkor én miért? 
- Elsősorban segítettél nekem - köszörültem meg a torkom kissé zavartan. Voltak dolgok, amiket nem akartam neki elmondani. Egyelőre legalábbis semmiképp. - Ketu nélkül is láttál, pedig ha úgy akarom, az emberek nem vesznek észre. Mintha láthatatlan lennék, de rád nem volt ez a kis trükköm hatással. Emelett hasonlítasz egy régi barát szerűségemre. - Itt megint zavartan túrtam bele a hajamba - Ezért döntöttem úgy, hogy nem feledtetem el veled a történteket, és nem is öllek meg. Majd kiderült, hogy ember léttedre különleges alak vagy, szóval megkedveltelek és ennyi. 
~ "Nem akarod neki elmondani?" - szólalt meg Aaron hangja a fejemben.
~ "Még nem hiszem, hogy ennek lenne itt az ideje!" - válaszoltam gondolatban a férfinak, aki erre csak egy mosolyt eresztett el az ajtó mögött, ezt tisztán éreztem.
- Mostanra pedig már nem csak én kedveltelek meg "szörnykörökben" - tettem hozzá magam is gonoszul elvigyorodva. Látszott az arcán a drágának, hogy nem pont ilyen válaszra várt, de még mielőtt nem tetszését fejezhette volna ki, fölkaptam és kiléptem vele az ajtón. A hirtelen mozdulatot egy éles sikkantással jutalmazta. Aaron addigra már a nappaliban ült a Báró társaságában teázva. - Kiruccanunk! -jelentettem ki fülig érő vigyorral - És most Woland mondja meg, hogy merre!
Pár percig valamennyien kíváncsian figyeltük, hogy a lány zavarba jön, gondolkodik.
- Hova menjünk? - kérdezte.
- Rajtad áll. - mosolyogtam, ha lehet még szélesebben - vedd úgy, hogy nincs határ!
Újabb gondolkodási idő után kissé zavartan mosolyogva végre megszólalt.
- Valami barlangos-földalatti titkos népes helyre ,amit nem ismerek? 
Aaronnal összenéztünk, egy közös mosolyt összevillantottunk, és egyszerre ugrottunk. Persze a lányt a karomban felejtettem.
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.