Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kilencedik fejezet

2013.08.05

 Észrevétlenül osontam be az ajtóban tolongó asszonyok közt a viskóba. Egy fiatal nő feküdt néhány vastag szőttesen. Mellette egy férfi, és egy vén banya. A nő haja csomókba összeállt, miközben patakokban folyt róla a víz, de egy hang nem hagyta el a száját. Ellenben barna szemei természetellenes csillogtak. Emberhez képest legalábbis. Megszületett az első gyerek, és ahogy az a nagykönyvben meg van írva a baba felsírt, majd jött a testvére. Itt már nem minden úgy ment, ahogy azt a bába asszony várta, ellentétben velem. A második baba egy gyönyörű oroszlán kölyök lett. Velem ellentétben a banya nem,hogy örült volna neki, felsikoltott. A férfi, noha meg volt rökönyödve, ezt éreztem a szagából, próbálta elhallgattatni a vénasszonyt, de azt sehogy se lehetett.

- Démon! - sikoltozta - Ez az asszony egy démongyereket szült! Rontást hozott a falura! 
Erre persze betódultak a többiek is, és elborzadva nézték a friss szülőket meg a csemetéiket. Pár pillanatnyi néma csöndet követően elszabadultak az indulatok. Nem kellett sok hozzá, hogy egy kés is a kezekbe kerüljön. Ekkor döntöttem úgy, hogy közbe lépek. Oda sétáltam a család és a többiek közé, majd elengedtem kicsit magam. A szemem befeketedett, a vörös szembogaram ide-oda ugrált a hátra hőkölő emberek között. Halk, de erőteljes morgás figyelmeztette a környezetemet, hogy nem vagyok jó kedvembe. 
- Básztet - az anyuka volt talán a legjobban meglepve. 
- Haza jössz Hari? - kérdeztem, miközben felvettem a két apróságot. Időközben az én macska füleim is kikandikáltak a hajam közül, a farkincámról nem is beszélve. Az emberek, valamilyen kis falu lakói lehettek, kitudja, nem érdekeltek annyira, hogy ezt megtudjam, szép lassan kihátráltak halott fehéren a sátorból. Csak a bába maradt bent velünk, aki talán valami sámánnak is képzelhette magát. Az ajtónyílás előtt térdelve, felső testét billegette, és kántált valamit. Talán engem, a gonosz szellemet akart elkergetni. Egy brutális és gonosz vigyorral az arcomon oda sétáltam hozzá. Leguggoltam elé, és "angyali" mosollyal megérdeklődtem.
- Téged faljalak fel először, vagy a kintieket? - nem különösebben voltam éhes, és idő sem volt erre. Csak egy kicsit sokkolnom kellett a vénséget. 
- Básztet, hogy kerültél ide? - kérdezte meg óvatosan újra az asszony.
- Éreztem, hogy bajban vagy természetesen. Mi másért lennék itt? - mosolyogtam rá, majd a friss apukára néztem. - Én elmegyek Harival, és a két gyerekeddel. Hogy döntesz velünk jössz, vagy az emberekkel maradsz? 
- Nohram nem tudta, hogy ki vagyok, amikor elvett - kelt gyorsan a védelmére a férjének Hari, még mielőtt az bármit is mondhatott volna. De úgy tűnt a kislánynak azért volt ízlése, és nem a legalja embert válogatta ki.
- Tudtam, hogy nem vagy átlagos! - tette Nohram Hari vállára a kezét - Senkinek nem csillogott olyan gyönyörűen a szeme, mint neked. Különösen Telihold éjszakáján. Emellett a férfiaknál is jobb vadász vagy... Mindig tudtam, hogy nem átlagos asszony vagy! - hirtelen rám nézett. Bele a koromfekete szemeimbe - Nem hagyom el Harit semmi pénzért! 
- Akkor ez eldőlt. - bólintottam. - Vedd fel Harit, és kapaszkodj belém.!
Amint ezzel meg voltunk, egyszerűen ugrottam. Volt egy kis nép. Anyám hagyta őket még annak idején rám. Ezért is hívtak itt Básztetnek. Ez a törzs egy különös faj volt. Emberekből és nagymacskákból állt. Itt ugyanis mindig ikrek születtek. És az ikrek egyik tagja mindig ember volt, míg a másik mindig macska. Az emberek is magukon viseltek egy-egy vonást a macskáktól, és a macskák is képesek voltak az emberi kommunikációra. Emellett az ikrek között egy nagyon szoros kötelék is volt. Így nem ért senkit sem meglepetésként, amikor egy ikerpárral tértünk haza. Harit a nővére már várta. Amint megjelentünk előtte, körbe járta Nohramot, körbe szimatolta, majd a kicsiket, végül megszólalt.
- Kiváló választás hugicám!
- Köszönöm. - mosolyodott el a még mindig kicsit sápadt anyuka. Szép lassan mindenki körénk gyűlt. Sorba szaglászták a jövevényeket. Engem nem kellett, hisz pontosan tudta mindenki, hogy ki is vagyok. Az ember, kissé döbbenten pislogott körbe. Hiába na, az embereknek mindig is lassú volt az adaptív képességük. Mindenen meglepődtek, mindenen fennakadtak. Csak hogy ne említsem nem is olyan régről az úgynevezett boszorkány üldözéseket. Nem egy inkvizítort felfaltam, mert engem is boszorkánynak nézett. Majd halála előtti pillanatban rájött, hogy nem vagyok az, de akkor meg démonnak hívott. Most komolyan, teljesen fantáziátlanok...
- Hé ember! - szólaltam meg, miután mindenki kiörömködte magát. - Ez a hely itt nem a fajtádnak való! - éreztem, ahogy mindenki megfeszült a mondandómra, viszont nem igazán mertek ellent mondani nekem. - Félre ne érts, nem személyeskedés. Már azt is nagyra értékelem, hogy a feleségedet választottad a többi ember helyett. De a kölykeidet nem tudod egyszerű emberként megtanítani vadászni, meg úgy alapból az életre.
-Basztet. Én meg tudom tanítani őket! - szólalt meg Hari kicsit félénken, a két picivel egyetemben az emberhez bújva. 
- Mint mondtam, azt értékelem, hogy velük maradtál, de az az ára az itt létednek, hogy el kell nyerned egy egyedülálló bizalmát.- A macskák egyöntetűen felmordultak. - az egyedülállók olyanok, akiknek meghalt az ikertestvérük. Ha össze tudsz barátkozni az egyikükkel, akkor maradhatsz. 
Csendesen sétáltam közelebb az emberhez, majd a vállára tettem a kezem, és elindultam. Engedelmesen jött utánam. Volt egy elszigetelt sziget, ahol a  gyászolók éltek. Ezt nem én találtam ki, hanem még anyám, de mikor megkérdeztem őket, hogy hogyan szeretnék, azt kérték, hogy hagy maradjon. Így nem erőltettem a visszatelepítést.
- Itt laknak az egyedülállók. Nyerd el egyikőjük bizalmát. Nem könnyű feladat. Az ikrek közötti kötelék sokkal szorosabb, mint ahogy azt el tudod képzelni. Őket leginkább az egy testben két lélek módon lehet leírni. És amikor az egyikük meghal, a másik is vele hal. De  vannak olyan esetek, amikor megölik az egyik felet. A másik lélekben vele hal, de testben nem. Vagy valami ilyesmi... - húztam el a szám. Sosem voltam jó a magyarázásban. Most is csak Hari kedvéért próbálkoztam meg vele. - Szóval próbáld meg feléleszteni az egyikük lelkét. Próbáld meg elfelejteni azt, hogy ember vagy. Valamikor ti is a természet gyermekei voltatok. Próbálj meg oda visszatalálni. És talán az egyikükhöz is eltalálsz. - Nem is tudom miért adtam neki tanácsot. Inkább elindultam a szigetre. A helyiek könnyedén át tudtak jutni a vízen, de mint kiderült, az emberek nem ennyire ügyesek. Pedig indákból, meg sziklákból kényelmes út volt építve. Szóval egy szájhúzás kíséretében húztam el a kezem, mire sziklákból egy összefüggő járda emelkedett a víz fölé. 
- Tessék! - sóhajtottam egyet halkan. Hiába, az emberek közül egyedül Woland volt az, akit kedveltem. Talán már szerettem is. De a többiek... Hangtalanul mentem utána. Észre se vettem, de út közben macska fülekre meg farokra váltottam, a szemeimet nem is említve. Maga a sziget leginkább valami kies parkra hasonlított. Nem volt olyan sűrű, mint az őserdők, de a szavannánál sűrűbb volt. Egy édesvizű patak folyt a közepén keresztül. Nem is tudom. Valami ilyesmit hívnak az emberek Paradicsomnak? Apám emlékei szerint legalábbis. Az árnyékban nagymacskák hevertek magányosan. Ahogy elhaladtunk köztük, legtöbbjük meg se mozdult. A legaktívabbak is kicsit megmozdították a farkuk végét, esetleg horkantottak egyet. A legtöbbjük tekintete a távolba meredt, szinte már üvegesen. Elkeserítő látvány volt. 
- Még valamit. - szólaltam meg kicsit körül nézve - Azt, hogy válj eggyé a természettel, nem úgy értettem, hogy zabáltasd fel magad a drágáimmal. Próbálj meg valami más módot találni rá. Sok sikert. - paskoltam meg a buksiját, majd eltűntem mellőle. Innentől kezdve már nem az én dolgom volt. 
Anyám szikláján jelentem meg. Pár pillanatig még az engem figyelő alakokat néztem, majd szép kényelmesen átalakultam. Egy feketepárduc alakját vettem fel, és leheveredtem a sziklára. Behunytam a szemem. Egy felületes emberi szemlélő talán azt hihette volna, hogy alszom, de valójában nagyon komoly, és megerőltető munkát végeztem. Az embert figyeltem. 
A szerencsétlenje elkezdett igazán tesze-tosza módon kóricálni a szigeten. Mint aki nem tud magával mit kezdeni. Tipikus ember volt a szentem, olyan zabálni való. Csak Hari kedvéért nem faltam még fel. Meghagyom neki, bár ő nem egészen úgy műveli, ahogy én tenném.
- Hé ember! - szólaltam meg a fejében. Tehetek én arról, hogy az emberek ennyire mindenen fennakadnak? Ő is meglepődve pislogott körbe. - Ha nem érted meg őket, nem is fogsz tudni egyiküket sem semmire rábírni. - Értelmes fejet vágott felettébb, mit ne mondjak. De ez már nem az én problémám volt. Ellentétben egy sebhelyes, mogorva öreg tigrissel, aki úgy döntött, vadászni megy, és az emberpalánta lett a célpontja. Simán odamenni már nem volt időm. Viszont az esélyt Harinak meg akartam adni, így egy úgyszintén morcos horkantás kíséretében ugrottam. Pont a férfi és a tigris között jelentem meg. Biztos szép látvány lehetett egy méretes fekete párduc, koromfekete szemekkel, és vörös, hasított szembogarakkal, lelkesen acsarkodva. Nos ez voltam én. Nem csak morcosságban, testméretben is jóval a tigris fölé magasodtam. Lehet az átlag emberi szemnek ez már kezdte meghaladni a felfoghatót, de ha már elvett egyet a fajtánk közül, szokjon hozzá a gondolathoz. Legalábbis így logikáztam, miközben parancsolóan ráfújtam az öregre, ahogy azt minden valamire való cica tette volna a helyembe. A tigris amint megjelentem, megtorpant, pár lépést még jött felém egyre lassabban, majd mire elém ért, lekusshadt a földre.
- Azt hittem nekünk hoztad - morogta.
- Mióta szokásom etetni ilyen meglett kölyköket, akik már rég elszakadtak az anyjuktól? - horkantottam vissza. 
Pár pillanatig még hagytam, had alázkodja magát a porba, majd megfordultam, és az orrommal elkezdtem lökdösni, a nem kicsit halálra vállt alakot. Igyekeztem elnavigálni a körülöttünk keringő porból, ugyanis elég érzékeny volt az orrom ebben a formámban. Az ember, hirtelen a neve valamiért nem maradt meg, szóval az ember ott állt, ahogy leraktam, és szemmel láthatóan kikapcsolt az agya. Komolyan, és én még vettem a fáradtságot, hogy segítsek neki. Hangtalanul bámult maga elé. csendben visszaalakultam az emberi formámba.
- Így jobb? - érdeklődtem egy morrantás kíséretében. Azt hiszem, úgy együttvéve ez már lehet kicsit túl sok volt neki. Megakart szólalni, de nem jött hang ki a torkán. Nem is volt rá szükség, hallottam a gondolatait. Egy nagy, rendezetlen hangzavar volt az egész, ráadásul hangos is. Hagytam neki egy kis időt, hogy próbáljon meg egy kicsit magához térni, majd amikor elegem lett a várakozásból, felkaptam, és megint ugrottam. Természetesen megint a gyászolók szigetére. Csendben leraktam a földre, és vártam egy kicsit, de mivel úgy tűnt, még mindig nincs magánál, végül segítséghez folyamodtam.
- Valamiért az embereken még mindig nem tudok kiigazodni. - szólaltam meg fejben. 
- Mutasd Drága, mi akasztott meg. - jött Aaron hangja válaszul. Lehunytam a szemeim. A jól ismert érzés végig szaladt a gerincemen, miközben az érzékeim összekapcsolódtak a férfiéval. Amikor felpillantottam, a szemem fekete helyett szürke volt, és valószínűleg Aaron meg megkapta a vörös szembogaramat. - Mit műveltél vele? - jött a következő kérdés. Becsuktam megint a szemeim, és gondolatban végig pörgettem az elmúlt idő eseményeit. Egy lemondó sóhajt kaptam válaszul.
- Elrontottam valamit? - érdeklődte, meg, kissé zavartan. Fogalmam sem volt, hogy mivel értem el nála ezt a megmagyarázhatatlan, bár kissé hízelkedő eredményt.
- Hát úgy nagyjából mindent. - A férfi basszusa ott rezonált a fejemben.
-  Kisegítenél? - kezdtem el dorombolni. Erre már ő is elnevette magát.
- Hogy szeretnéd, hogy megjelenjek?
- Valami macska alakjában, ha kérhetlek - bólogattam dorombolva, mímelt komolysággal.
A következő pillanatban egy arany tigris landolt mellettem.
- Szolgálatára hölgyem - hajolt meg felém, ami macska alakban kissé komikusan hatott. Megvizsgálta a férfit, majd se szó, se beszéd, az általam is jól ismert emberré alakult. Mind a két keze felfénylett, és a  még mindig sokkolt alak halántékára tette a kezeit. Pár pillanat után a férfi használható állapotba került. Kissé meglepődött, nem csak a megnövekedett társaságon. Én félig macska voltam, akár csak Aaron, akiről ráadásként azt se tudta, hogy honnan pottyant oda, vagy ki fia, ki macskája. 
- Úgy hallottam, hogy az emberek először összebarátkoznak, hogy megértsék egymást, kölcsönösen! - mondta Aaron, kissé vakargatva a fejét. - Hogy szoktak az emberek barátkozni?
Átható tekintetét az ember szemébe mélyesztette.
- Talán kezdésnek... bemutatkoznak.
- Aaron vagyok, ez a macsek itt mellettem Elena, bár itt csak Basztetként emlegetik.
- Nohram - motyogta a férfi, mire a drágám arca felvidult, és a semmiből egy üveg pia jelent meg a kezébe. Körülöttünk pedig poharak. szinte biztos vagyok benne, hogy ismerkedni is a piálás öröméért szokott, de ezt jobb nála nem firtatni. Szavak nélkül vettem fel az egyik poharat, míg Aaron a másikat Nohram kezébe nyomta, és töltött mind a hármunknak. Ösztönösen húztuk meg mindannyian, és amíg mi élveztük az ízeket, az ember eszméletlenül eldőlt. Meglepve pislogtunk rá, bár Aaron mozdult hamarabb. Fénylő kacsóit a férfi teste fölött elhúzta, majd hitetlenkedve nézett rám.
- Alkohol mérgezés! - mondta halkan, homlokra szaladt szemöldökökkel.
- Ez volt az egyik leggyengébb italod nem?
- De ez az én italom volt. Úgy tűnik, hogy az embereknek még mindig túl erős... - vont vállat, miközben a földön fekvő alak halkan felnyögött, majd kinyitotta a szemeit. - A közös ivászat azt hiszem törölve - ott bujkált Aaron hangjában a lemondás, de nem volt mit tenni...
Újabb ötlet fogant meg piciny buksimban. Apám mindig azt mondta, hogy a nevetés közelebb hozza az embereket egymáshoz. Ebből kiindulva a jól bevált módszerhez folyamodtam, és elkezdett az arcom változni. Mintha egy koponya került volna a fejem helyére, a koponya nyílásaiból pedig a legkülönbözőbb féregszörnyek kandikáltak ki, valamennyiük fogakkal és csurgó nyállal. Amint ezt fellebbentettem, az ember újra kifeküdt. Jó helyre esett, bele Aaron kezei közé. Csodálkozva, visszamacskásodó fejjel pislogtam a férfire. 
- Azt hiszem szívrohamot kapott... - válaszolt az alkalmi nővérke a ki sem mondott kérdésemre, lehelet finoman, bár a "nővérke" gondolatomnál kissé mintha megrándult volna az arca...  
- Pedig csak meg akartam nevettetni.- kezdtem el majdnem durcáskodni, de a neveletlen alak, aki nem nevetett a viccemen, épp vagy halott volt, vagy csak nagyon eszméletlen, mindenesetre nem értékelte volna durcázásom aranyos vonásait. - Atyám is mindig így altatott el, amikor rossz kedvű voltam... - tettem hozzá motyorászva. - Úgy tűnik, nincs az embereknek humorérzékük.
- Egyéb ötlet? Vissza tudom hozni, de ez nem hinném, hogy jót tenne neki.- közölte rezzenéstelen arccal Aaron. Persze én alapból egy kreatív lény vagyok, így a felszólításra az egyik kezemre jég fagyott, míg a másik fellobbant. Ám még mielőtt elmagyarázhattam fantasztikus tervem részleteit, le is lettem szavazva. 
- Végleg ki akarod vonni a forgalomból? - érdeklődte le a férfi.
- Dehogy is! De ezekkel nagyon vicces dolgokat lehet csinálni. - kezdtek a szikrák a két kezem, majd úgy alapból körülöttem táncolni.
- Szerintem ennyi elég is volt... - szólalt meg egy ismeretlen hang mellettünk. Persze pontosan éreztük, amikor mellénk sétált, de nem akartuk a meglepetés örömét elvenni. Egy pici hiúz volt a tettes. - Ti nem igazán tudjátok, hogy mit cselekesztek!
- Ebből  ne csinálj gondot, ugyanis mi ebből élünk! - bólogattam a lehető legártatlanabb fizimiskával, amire csak képes voltam. A hiúz kissé nyugtalanul pislogott ránk, de az én ártatlan buksim mellé, odakerült Aaron igazán meggyőzően kedves arca is. 
- Miből, hogy halálra rémítgetitek az embereket?
- Én általában meg is eszem őket, Aaron már ritkábban... - bólintottam, még mindig teljesen tüneményes pofázmánnyal. Egy koppanás jelezte, hogy Nohram újfent bedobta a törülközőt. Eddig is tudtam, hogy az emberek gyengék, de hogy ennyire, azt még én se gondoltam volna. Hozzá se értem és kifeküdt. Hát legalább mind a ketten gazdagodtunk  tapasztalattal. Ő is, meg én is. Innentől pedig ráhagytam a hiúzkára, hogy alkosson. Ha már közbe szólt, csinálja csak ő. Csendesen tovább álltam, és  miután Aaron életbe pofozgatta az embert, őt is magammal húztam. Mármint Aaront. Behunytam a szemem, miközben a fejemben hallgattam a macska bemutatkozását, majd magyarázatát. 
A hiúz hangja megnyugtató baritonként duruzsolt a fejemben. Sokkal magasabban szólt, mint Aaron hangja, de szép csengése volt. 
"-A nevem Bron. Mint látod hiúz vagyok, és mint látod egyedülálló. Nem tudom, elmondták~e már, hogy kik is azok az egyedülállók, de ha Basztet volt, akkor inkább elmondom még egyszer."
- A kis hálátlan. - húztam a szám. A kedvemen Aaron vigyora se javított. 
" -Mi mindig ketten jövünk egyszerre a világra, ikrekként. Olyan ez, mintha valójában egy személy lennél, két testbe zárva. Hihetetlen erős kötelék. Ha az egyikük meghal, vele hal a másik. Nézz körül, mit látsz?" - tette fel azt a kérdést, ami a legalapja volt mindennek. Szinte láttam, ahogy a srác körbe pislogott, és az értetlenkedést is az arcán, miközben elkezdte sorolni a fát, a folyót, a sziklákat... Bron ekkor egy ugrással a földre terítette  Nohramot, majd megnyalta mind a két szemét. Jó érzés lehetett, amint az érdes nyelvével az ember szemgolyóit nyalogatta, de hát mindennek ára van! Ennek ez volt. Mikor befejezte, a cica is a szemmosdatást, és az ember is a visítást, kimosta a szemét, kikáromkodta magát a maga nyelvén, majd körbe nézett, úgy tűnt, kissé meglepődött. Mondhatni más szemmel látta a világot, bár Aaron szerint le kell szokjak a gyenge szóvicceimről. 
"-Szóval mit látsz magad körül?" - tette fel a cica újra a kérdést.
"- Fényeket, meg életet." - mondta önkéntelenül az ember. Be se akarta csukni a szemét. 
" Hát igen. Azért ilyen fényes most itt, mert itt járt Basztet, és az a másik alak. De nézz végig a bagázson, mit látsz? Nézd meg jól az itt élőket!" 
Tudtam mit akar neki megmutatni. A szigeten élők szép lassan elfogytak. Azok az energiák, amikből éltek, csak egyensúlyban táplálta őket. Együtt a testvérükkel. Ezt kellett az embernek megértenie. Ezt a szimbiózis szerű létet, hogy ha sok ezer kilométer és több család is elválasztja őket, egyek. Egy fél mosollyal engedtem el a hangjukat a fejemből. Így is tudtam mi fog következni. A hosszú, és igen fárasztó magyarázata annak, hogy minden energiával létezik, miként alakul ki az energia-egyensúly, és megismerkedés olyan lényekkel, amiket még álmában sem látott, most viszont ébren, betintázás nélkül is láthat. És ismerve emberünk felettébb gyenge idegrendszerét, inkább nem is akartam tudni, hogy közben vajon hányszor fog megszabadulni a tudatától, és az eszméletlenségbe menekülni. Inkább én is végeztem a munkámat. Kérésemre pár oroszlán ikerpár hozott két korsót. Különös ital volt bennük, aranyló mézédes érlelt víz. A természet valamennyi szépsége és különlegessége benne volt ezekben a korsókban. Mikor a tavasz először felengedett, a befagyott forrás első pár cseppjével kezdték a gyártását. A tavasz első virágai, a nyár első terméseinek a leve. Mind ezt eddig elzárva tartották, amit csak akkor nyitottak fel nagyon kicsi ideig, amíg bele rakták az épp aktuális hozzátevőt. Semmi mesterséges nem volt benne. Fa korsókba pihent hónapokig. Egész addig, míg vissza nem tértem. A tavasz és a nyár valamennyi zamatát frissen őrizte. Apró, laposabb csészékbe öntöttük az italt.  Amint kiöntötték, a folyadékot a homlokomhoz emeltem a csészéket, és a folyadék  felfénylett bennük. Szépen sorba raktam őket, míg egy kört nem alkottak körülöttem a teli, fénylő csészék. Ekkor valahonnan, talán a levegőből halk dobok hangjai csendültek fel. Egyáltalán nem volt zavaró, inkább megnyugtatott, ahogy a ritmus lüktetett a levegőben. Az kérdés volt, hogy vajon hallottuk, vagy inkább csak éreztük~e őket. Igazából nem is foglalkoztatott akkor ott, ez a kérdés eszembe sem jutott. Leültem középre. Néhány fűcsomó szolgált párnának, bár az emberekkel ellentétben én a kőkemény sziklán is kényelmesen tudtam nem csak ülni, de aludni is. A földből, mint  amikor a kígyóbűvölő próbálja meg előcsalni a kígyót a korsóból, a dobok ritmusára vékony, koromfekete indák nőttek ki. Hol tétován, hol magabiztosan, az ütemet követve. Behunytam a szememet, miközben a lehelet puha kis végei ezeknek az "indáknak" először végig tapogatták a bőrömet, majd körém tekeredtek. Aranyló, ízekből álló szára a látszattal ellentétben hajlékony volt, a végükön a fekete tapogató kis pamacs szerű valami pedig olyan érzés volt, mintha egy rózsaszirommal cirógatták volna a bőrömet. Pár pillanatig élveztem a körülölelő sötétséget, majd kinyitottam a szememet, ami aranysárgát csillant meg.  Pontosan láttam mindent, és mindenkit, és még pontosabban éreztem. Minden egyes kis bogár, minden falevél, vagy fűszál, kavics abban a pillanatban a részemmé vállt, én pedig az ő részükké. Megszűntem létezni, ahogy megszűnt minden más is. Az ember a kis hiúzzal is oda keveredett valahogy az engem körbe vevő alakok közé. A körülöttem lévő csészékből cseppek kezdett felfelé szállni. Pár pillanatig szivárvány színű függönyt alkotva körülöttem, majd hirtelen az aranyló szálak felfénylettek. De nem csak azok, amik a testemet ölelték körbe. Folytatódtak a földben is. Most azok is felfénylettek. Egy hatalmas világító érhálózatot vonva ezzel a föld felszíne alatt. Most mégis kilátszott. Az indák ebben a percben elengedtek, visszahúzódtak a földbe, majd még mindig fényesen összekapcsolódtak egymással. Hangtalanul felkeltem. A felszállt cseppek vették át ekkor az indák helyét. Szorosan a testemre telepedtek, mint egy átlátszó második bőrréteg. Majd elkezdtek kavarogni, mindenféle szín formát öltve. Mivel nem voltam ember, így nem kellett a fulladástól tartanom. Ehelyett a vízzel éltem át ugyanazt, amit korábban a földdel. A vizek, a bennük élő élőlények. Valamennyiük gondolatait, érzéseit megértettem, megéreztem, miközben a szemeim tengerkékek lettek. A csészék ezalatt egyenként lángra kaptak. Mintha a bennük lévő alkohol meggyulladt volna, kis fáklyákként lobogtak. Az persze már másodlagos, hogy nem volt bennük igazán alkohol, de ezen senki nem akadt fent. A víz a testemről hirtelen újra felszállt. Amint a víz fölém szállt, a dobok elhallgattak. Helyettük egy furcsa, lassú melódia hangzott fel, beazonosíthatatlan hangszeren. Bár az is lehet, hogy ének hang volt. A tűz a dobok ritmusát megtartva, hol fellobbant, hol majdnem kialudt. A körülöttem állók tapsolással követték a tűz táncát. Mint megannyi szentjános bogár, apró szikrák szakadtak el a tűztől, és elejében óvatosan körülöttem kezdtek el körözni, majd egyesülve, körülöttem keringő tűzorkánná dagadtak. A tűzorkán megnyalta a ruhámat, bőrömet, mégse égetett meg. Ahol én álltam, a tűz valamennyi színe különvált, és csodás táncba egyesültek újra. Elfogott a kettősség érzése. A visszafoghatatlan tomboló erő, és a segítő, szelíd társ egyszerre. Nem lehetett mit tenni ezekkel a furcsa visszásságokkal, mégis különös harmóniát tükrözött. Egy hirtelen jött fuvallat azonban elfújta a tűzörvényt, ám a csészékben táncoló lángokat nem bántotta. A tűz helyét átvette a levegő. Tisztán, és simogatóan incselkedett velem, táncra invitált. Lehetetlen volt nemet mondani neki. Amit ő elhatározott, az ellen nem lehetett fellebbezni. Nem volt ellentmondás. Körbejárt, majd óvatosan felemet, magához vont. El is felejtkeztem a környezetemről. Csak az elemek voltak és én. Kicsit még kisajátított a szél magának, de alapvetően nem volt önző teremtés. Magához engedte testvéreit. A különös indák hirtelen újra előtörtek a földből, és az egyik kezemet körbetekerték. A víz cseppenként lebegett a másik felett. A tűz az egyik lábamnál kezdett el táncolni, míg a szél tartott, hogy a levegőben maradjak. Magamtól is ott tudtam volna maradni, de teljesen rábíztam magam az elemekre. Immáron az én testem fénylett fel, majd hirtelen korom sötétség borult a tájra. Senki nem látott az orra hegyéig sem. Jobb is volt így, ugyanis a most következő rész nem volt épp szép látvány. A testem szép lassan hasonult a vele érintkező elemmel, de a mindent elnyelő jótékony sötét ápolt és eltakart. Így a cicáim meg lettek kímélve egy életre való rémálomtól, én meg hasonló mennyiségű magyarázkodástól. Ugyanis ez a része hivatalosan nem lett volna a ceremónia menetében, de én sosem voltam a szabályok betartója. A változó testem szép lassan elkezdett többlet energiát termelni, amit a körbe vevő elemek magukhoz vehettek. Valójában ezért kellett annak idején Anyámnak, és most nekem velük lennem, hogy ezt a szertartást elvégezhessem, és nem kirívó "vezetői képességeim" miatt. Az erők egyensúlyát így lehetett fenntartani macska áldozat nélkül. 
Amikor minden elem felvette a szükséges energiát, átvették az árnyak a vezetést. Visszakövetelték a testem, pontosabban magam is azzá váltam. Újfent hálát adtam a sötétnek, hogy ezt a többiek nem láthatták. Inkább igyekeztem újra emberi formát ölteni, ami megerőltető volt, hisz a halált hordtam magamban, most mégis éltető erőt adtam némelyeknek. Ezek a visszásságok pedig felborították a bennem lévő egyensúlyt. Már szédültem, és potyogtam volna le, de két erős kar megtartott. Aaron pislogott rám, egy óvatos mosollyal. Szégyen ide vagy oda belekapaszkodtam. Mire kivilágosodott, én már ott pislogtam Aaron karjaiba, és egy nem oda illő, de igencsak ismerős arcot pislogtam a tömegben. Kyo és Sieg integettek nekem. Aaron kérdés nélkül vitt oda hozzájuk, lábra állni ugyanis még nem voltam képes.
- Mit kerestek ti meg itt? - érdeklődtem le kedvesen köszönés helyett. Sieg óvatosan, kissé talán bűnbánóan pislogott rám, mintha leszidtam volna, Kyo ellenben kicsit sem zavartatta magát. Szó nélkül nyomott a kezembe egy kristály táblát, majd idegesen a hajamba túrt. Ez a tábla talán a tiszta hegyikristályra hasonlított a legjobban, annyi különbséggel, hogy a legfelsők főnökétől jöttek erre az utasítások. Ott elküldték, ezen a táblán pedig képpel együtt megjelentek az adatok. Amint rápillantottam, már tudtam mi a probléma. Ugyanis baj az volt, nem is kicsi. A hat névtelen bizonyos időközönként áldozatokat kértek, és valamiért most is rájuk jött ez az inger. Természetesen köztük a biológiai apámra is, és mivel Aaron is közéjük tartozott, így az ő nevében is áldozatot követeltek. Ez nem is különösebben zaklatott volna fel, de a megnevezettek közt ott volt Woland képe is, ami valamiért nem töltött el boldogsággal. Az épp engem cipelő férfi szemeibe néztem. A pillantása újra meggyőzött, hogy nem szeretnék az ellensége lenni. Igaz, hogy én hordtam magamban a halált, de valamiért jelen pillanatban lehet még én is meghunyászkodtam volna előtte... 
Talán az új gondolkodni valók miatt meg is felejtkeztem volna az emberről, de Hari hangja eszembe juttatta.
- Basztet, mi az ítéleted? - kérdezte, nem kis izgalommal, a két kölykét a karjaiba tartva.
Aaron kérdés nélkül tett le a földre. Mosolyt erőltetett magára, de a szememben ez csak olyan volt, mint egy maszk. Tudtam, hogy nem akar senkit sem megijeszteni a jelen lévők közül. Kissé megroggyantam, ugyanis elég sok erőt kiszívott belőlem a szertartás. Sieg és Aaron is utánam kaptam, és persze Aaron volt a gyorsabb. 
- Pihenned kell! - mondta halkan, mégis határozottan. Sieg buzgón bólogatott rá. 
- Nem hittem, hogy ezt mondom valaha is, de nincs rá időm - vigyorodtam el. Az agyam magasabb sebesség fokon járt, mint általában.  - ugrani teret sincs erőm, nem hogy időt... - tettem hozzá. Erre a férfi szó nélkül újra felkapott, és még hátra szólt, mielőtt elindult volna velem. 
- Ha bárki utánunk jön, az meghal! Szóval senki, SENKI ne merjen se leskelődni, se utánunk oldalogni - nem kellett erőlködnie, hogy egy vérfagylaló pillantással adományozza meg szegény cicáimat, és a rókát. Majd elvonult, engem is magával víve, hiába tiltakoztam, és kapálóztam, ahogy az erőmből kitelt. Na jó, annyira nem erőltettem meg magam... Kérdés nélkül a nekem fenntartott épületbe vitt, és alig hogy beértünk, lehajított az ágyra, majd teljes lelki nyugalommal szabadult meg a felsőjétől.
- Még a végén félre értem - vigyorogtam gonoszul, remélve, hogy legalább kicsit zavarba hozom ezzel, de nem jött be. 
Hirtelen ő is elvigyorodott, és egész közel hajolt hozzám.
- Félre? Nem hinném! - mondta, miközben az öngól és a visszafelé elsülő puskák jártak az agyamba, és sikeresen elvörösödtem. Kellett nekem ilyen emberekhez közeli formában császkálnom. Ahogy figyelte egyre inkább paprikába hajló arcszínemet, egyre szélesebb lett a koránt sem ártatlan mosolya. - Igazából arra gondoltam, hogy enned kell, de jobb ötletem támadt... - szólalt meg, miközben már egész közel volt az arca az enyémhez. 
Nem szerettem belőle enni. Kicsit mindig úgy éreztem, hogy kihasználom, hisz ő annyit veszített az erejéből, amennyit én magamhoz vettem, arról inkább nem is szólva, hogy az energia nem csak szimplán erő, de gondolatok és érzések továbbítója is volt. De most seperc alatt félre söpörte az ellenkezésemet.
- Eszek! - közöltem vele, kissé talán kétségbe esve, és nagyon vörösen. Innentől kezdve minden forgatókönyv szerint ment. Az árnyak kivonultak a testemből, és körbe ölelve minket, körülöttünk kezdtek el örvényleni. Én pedig zavartan haraptam bele a férfi csupasz nyakába. Nem vére volt, hanem színtelen, cseppfolyós energia áramlott át a nyakából a testembe. Pillanatok alatt laktam jól a tömény tápláléktól, ám amikor az evés végeztével vissza akartam hívni az árnyakat, gyengéden, mégis parancsolóan vissza nyomta a fejem a nyakára, kinyilvánítva ezzel, hogy nem csak nekem, de az árnyaimnak is van elegendő energiája, és még csak meg se kottyan neki ennyi. És az egészben a legbosszantóbb az volt, hogy igaza is lett. Miután jól laktam én, és a "kis házam népe" mintha mi sem történt volna, sétált ki velem, vissza a főtérre. A cicusaim még mindig ott ácsingóztak, és ránk vártak. Pontosabban rám, de ezzel főleg kaja után nem bántottam volna meg Aaront. Amint a térre értünk, rájuk mosolyogtam, majd szólítottam a két kiszemeltemet. 
- Bron, Nohram - a hangom végig csattant az egész téren. A két szólított óvatosan elém lépkedtek. A társaik egy kis teret csináltak nekik. - Nohram, az volt a feladatod, hogy értsd meg a népemet. Mit értettél meg belőlünk? - gonosz kérdés volt, ugyanis nem igazán volt rá jó válasz. 
- Szegény még semmit nem érthetett meg ennyi idő alatt! - vágta rá Bron, kissé felháborodva. Pont, ahogy reméltem. Válaszul macska füleim nőttek, és haragosan rámordultam a kis hiúzra. Erre Nohram ugrott a macska elé. 
- Itt most az én sorsomról, és nem az övéről van szó! Bár úgy látszik, te már... - nem hagytam, hogy befejezze. Aaron csendben a vállaimra tette a kezét, és mind a ketten behunytuk a szemünket. Apró fénygömbök jelentek meg  furcsa páros körül, és elkezdtek keringeni. Egyre vadabbul táncolták körbe őket, majd egybe olvadtak. Pár pillanatig elvakított mindenkit a fény, mikor egyesültek a kis fénygombócok. Mikor újra kezdett kitisztulni a kép, Nohram és Bron fénylettek kicsit, majd szép lassan az is alább hagyott. 
-Nohram, viseld jól gondját a kölykeidnek, és becsüld meg a testvéredet, ahogy az előbb megbecsülted! Bron, te már tudod, mi ilyenkor a teendő, légyszi tanítsd meg rendesen a cicust... - vigyorodtam el a sok megkönnyebbült arc láttán. 
Ideje volt haza indulnunk. A két vendéget fülön csíptem, majd haza ugrottunk. Atyám házába érkeztünk. Wolnad a szobájába csücsült, és Gau, bár inkább Ruby fecsegését hallgatta mosolyogva. Kissé megnyugodva torpantam meg az ajtóban, és csak csendben figyeltem őket. Gau nézett ránk elsőként. Nem mintha nem vettek volna észre ők ketten a megérkezésem pillanatában, de talán ők sem akarták megtörni az idilli képet. Az férfi tekintetét Ruby és Wolnad is követte. Míg Woland csak a pillantásával, Ruby a nyakamba is ugrott.
- Hol voltatok? - érdeklődte le azon nyomban.
- Azt a fényes-sötétes szertartást művelte épp - kotyogott fölöslegesen Kyo.
- Akkor jobb, ha mész onnan - morrantotta Gau, miközben közém és Woland közé lépett. 
- Nyugalom, nem vagyok veszélyes - sóhajtottam, kikerülve a nagydarab, bizalmatlan alakot. Kissé feszengett a drága, de nem tudott megmozdulni, nem engedtem. Inkább Szávához léptem, és egy félmosollyal csak ennyit mondtam.
- Megjöttem! - villám gyors mozdulattal pakoltam a fejem az ölébe, csak ezután engedtem el Ruby és Gau elméjét. - Remélem nem volt semmi baj, amíg oda voltam. - hunytam le a szemeimet is. Még éreztem, ahogy Aaron is odaült mellénk, illetve valaki beletúrt a hajamba. Eldöntöttem, hogy nem hagyom ezt a kellemes érzést szétrombolni, senkinek!
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.