Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Második fejezet

2012.12.18

 Sóhajtva töröltem le a vért az arcomról. Már esteledett, ideje volt, hogy visszamenjek atyám házába. Ott akartam lenni, mikor a lány fölébred. Kicsit megropogtattam a vállaim, majd  az árnyakat kiengedve föltakarítottam a farkashorda maradékát. Miközben a takarítás folyt, azon gondolkoztam, hogy hogy is nevezte őket Száva. Ezüst farkas? Vagy farkasrém, nem az az én nevem volt rájuk. Vérfarkas... ugrott be nagy nehezen. Szóval egy horda holdmániás, szőrös büdös vérfarkas. Jólakottan és jókedvvel ugrottam haza. A lány még nem ébredt föl amikor megjelentem az ajtó előtt és beléptem a házba. Ellenben a nappaliban a személyzet lelkes üdvözlése fogadott. A testetlen asztrállények hajdanán apámat szolgálták, most pedig az én kényelmemről és szükségleteimről gondoskodnak. Körbelengtek lelkesen, majd hallottam ahogy a fürdőben a kád megtellik vízzel. Hálásan fogadtam ezirányú gondoskodásukat, és jólesően ültem bele a forrásban lévő vízbe. Még javában fürödtem, mikor az egyik lény szólt, hogy a lány ébredezik. Mire teljesen magához tért, már frissen és tisztán ott csücsültem az ágya mellett. Amint kinyitotta a szemeit és megbizonyosodott róla,hogy velünk van, és ha álmodja is, megint ezt álmodja, kiugrott az ágyból, majd azon nyomban esett is vissza bele.

- Készítsetek valami emberi étket - adtam ki a feladatot a mellettem álló, felettébb konyhatündérnek kinéző asztrállénynek.
- Most kihez beszéltél? - kérdezte kissé furán nézve rám.
- A szolgákhoz - válaszoltam, majd mintha hirtelen eszembe jutott volna, gyorsan föltettem az egész nap foglalkoztató kérdést. - ha elkéne nevezned maga, hogy hívnának?
- Mi van? 
- Adj magadnak egy nevet. A név hatalmat jelent, és ha csak nem akarod, hogy minden jött ment irányítani tudja az akaratod, jobb, ha elnevezed magad. Szóval, sok sikert. Ja és csak szólok, hogy ha megvan ettől kezdve életed végéig így fognak ismerni. Szóval hajrá!
Vigyorogva mentem át a saját, helyesebben atyám hálószobájába.
- Milyen ruhát készíthetek a kishölgy számára? - kérdezte az egyik léleklény főhajtás kiséretében.
- Ha az egyik ruhámat megint ráalakítjátok, az megteszi egyelőre. - sóhajtottam, majd rádőltem az ágyra. Hallottam az egyre ismerősebbé válló zajokat, éreztem mindenki mozgását, és lehunyt szemmel láttam is őket. Furcsán ismerős érzés volt. Emlékképek leptek el, nem a saját, de atyám emlékei. Hagyatékai közül, talán ezt tartottam a leghasznosabbnak. Hogy halála előtt az egész életét rám hagyta az emlékeiben. Már több, mint húsz év telt el a halála óta, mégse tudtam, csak egy nagyon kis részét megismerni ennek az ajándéknak. 
- A kishölgy az ajtó előtt ül és várakozik! - riadtam az egyik szolgáló hangjára. Nem volt mit tenni, kiugrottam az ágyból és nagy elánnal kicsörtettem a szobából. Ott ült a kanapén, a háttámlának dőlve, térdeit a mellkasához húzta és egyik karjával átfonta, miközben a másik kezével egy régi könyvet lapozgatott. Leültem vele szemközt a kanapéra, és félmosollyal az arcomon elkezdtem leplezetlenül bámulni. Néhány nagyon hosszúnak tűnő percig próbált nem foglalkozni velem, majd mikor rájött, hogy ez merőben hiába való próbálkozás, kissé rezignált arccal rámnézett.
- Mi van? - kérdezte egy hatalmas sóhajjal.
- Semmi, mintha itt se lennék - vigyorodtam el még szélesebben.
- Tudod erről igazán leszokhatnál. - olyan fejet vágott, mint akit kínoznak egy rakás ricsajozó gyerekemberrel.
- Miről? - kérdeztem ártatlanságom teljes tudatában.
- Erről a vigyorról, kikészít! - közölte.
Pár percig még élveztem, hogy zavarba van, majd egy villámgyors mozdulattal mögé kerültem és a válla fölött a könyvbe pislogtam. Miután szemmel láthatóan majd összecsinálta magát, majd meg is nyugodott kissé, összeszedte magát, és bár remegett a hangja, a szemebe nézett, úgy közölt
- Erről is leszokhatnál! Ezt meg egyenesen utálom, és baromira kikészít!
Muszáj volt fölnevetnem, miközben fölkaptam, és kiemeltem a foteljából.
- Kezdetnek nem is rossz! - állítottam le a földre, majd óvatosan a konyha fele vezettem. Az asztal már roskadozott a rápakolt emberi ételek súlya alatt. - Nem vagy éhes? - kérdeztem, miközben egy széket húztam ki neki.
- Tudod! - szólalt meg, de csak miután beleharapott az első izéjébe.
- Erről is szokjak le? - kérdeztem teljes jókedvvel. Nem sokan tudtak fölvidítani, de ennek a kis emberlánynak elsőre sikerült. Jó pár percig ültünk megint néma csöndben. Ő falatozott, én meg megint csak vigyorogva figyeltem.
- Te nem eszel? - kérdezte hirtelen. Megráztam a fejem, és bámultam tovább. Megint jó néhány perc telt el némán, majd amikor úgy tűnt, hogy jól lakott, kissé oldalról rámnézett.
- Mi az? - kérdeztem.
- Te figyi - itt egy aprócska hatásszünetet tartott, miközben az arcomat tanulmányozta. Egy arcizmom se rándult - már második napja együtt lógunk, nem akarod véletlenül elárulni a neved?
- Adj egyet nekem. - válaszoltam gondolkodás nélkül, rendületlen jókedvvel.
- Miért? Nem jó a sajátod? - kérdezte kicsit meghökkenve.
- Nincs sajátom! - jót bazsalyogtam az arckifejezésén ennek hallatán.
- Ö..., és milyet szeretnél?
- Amit te adsz! - válaszoltam, teljes természetességgel és ártatlansággal(!)
- Akkor a Maris jó lesz? - nézett rám.
- Ez jut rólam az eszedbe? - kérdeztem egyre gonoszabbul kuncogva rajta.
- Ne nézz így rám! Akkor legyen - itt megáll egy kicsit gondolkozni - Legyen Elena. 
- Elena! - ízlelgettem - mit jelent?
- Nem tudom, de utána nézhetek!
- Ha szabadna megjegyeznem, az emberek nyelvén ez a név fényt vagy világosságot jelől. Egész pontosan görögül van! - mondta az egyik asztrállény melletem előbukkanva a falból. Hálát adtam magamban, hogy ennek Száva nem volt a szem-vagy fültanuja. 
- Görögül fény vagy világosság? Egyik sem jellemző rám. Inkább az elentéte. - itt ránéztem - Saját nevet találtál már?
- Most azonnal kell?
- Nem, de óvakodj a bemutatkozástól, amíg meg nincs! Most pedig indulás, mert jól áll a rucim neked, de könnyen féltékeny leszek! Hogy rád, vagy a ruháimra, azt majd később eldöntöm.
- Hova megyünk?
- Azt hittem nyilvánvaló. Bevásárolunk neked, hogy ne az én ruhatáramat nyüstöld! 
Magamhoz öleltem és már ugrottam is. Ekkora ugrást még sose csináltam utassal, szóval felettébb megkönnyebbültem, mikor a Nílus deltájában, a Meditterán tenger partján lyukadtunk ki.
- Hol vagyunk? - kérdezte Száva hunyorgatva a szemeit.
- Hihetetlen milyen kevéssé láttok! - közöltem vele kuncogva, majd megfogtam a kezét, hogy olyan legyen a kép neki is, mint ahogy én látok. Döbbenten nézett szét.
- Ez... - nem fejezte be a mondatot. Nem zavart különösebben, befejeztem én helyette.
- ... Egyiptom, Nílus és a tenger. Tetszik?
-  Hát hogy a búsba ne tetszene? - kérdezett vissza.
- Ezt örömmel hallom! - kaptam föl, amin nem kicsit lepődött meg. - Akkor, ha tetszik, szépen lemegyünk a legaljára.-elkezdett kapálózni, amint ez elhangzott, mint akit nyúzni visznek.
- Neked teljesen elment az eszed. Nem tudok úszni, de ha tudnék is, a legaljára? 
- Kapaszkodj, mert szaladni fogok! - kicsit szorosabban fogtam, hogy ne tudjon kiugrani a karjaimból - hunyd le a szemed! Nem szeretném, ha lehánynál! - mondtam még neki az utolsó jótanácsom, majd megindultam. A hüvös levegő kellemesen simogatta az arcunkat. Majdnem tízperc futásomba került, hogy leérjek a tenger fenekére. Egy elég vékony, rejtett alagút vezetett le. Átlátszó energiafal védte a járatot a hatalmas víztömegtől. Amint a kapukhoz értem, letettem a drága terhem, aki bizonytalanul nyitotta ki a szemeit.
- Üdvözöllek Alexandria kapuiba! - mosolyogtam, majd magam előtt vezetve, beléptünk a hatalmas kő boltozat alatt. Az utitársam pár pillanatig megállt,mint akinek fölbegyökerezett a lába. Megint egy olyan rövid ám annál érzelemteljesebb szó hagyta el az ajkait, amit a férgecském még nem ismert, de erősen próbált megfejteni, majd felém fordult. A szemeiből a hitetlenkedés és a csodálat különös egyvelege sugárzott.
A város egy energia burok szerűsé alatt volt, a tenger legmélyén. A házak mit sem változtak az ókori Egyiptomhoz képest, mint ahogy a nyelv sem. A hatalmas vízfalon keresztül látszott, ahogy a halrajok, és nagyobb élőlények tovasuhantak, vagy épp megálltak a vízben és hatalmas szemeikkel bebámultak. A burok belülről varázslattal volt kivilágítva. Fénygömbök tarkították az "eget" olyan sűrűn, mintha csillagok lettek volna. Parókás, egyiptomi emberek jártak-keltek az utcákon. Templomok emelkedtek a magasba, régi, ma már használatlan kikötők csipkézték a város szélét. Száva szinte szájtátva nézett körbe-körbe, miközben próbáltam úgy irányítani, hogy ne menjen neki senkinek és ne botoljon el semmibe. 
- A világító torony! - suttogta már szinte majdhogynem áhítattal a hangjában.
- Ez valamiért különleges? - kérdeztem.
- Viccelsz? Senki nem tudja, hogy hogy nézett ki valójában, de az ókori világ hét csodájának egyikeként tartják számon!
- Az ókori világ hét csodája? - kérdeztem kissé fölhúzott szemöldökkel, kaján vigyorral a képemen. - Az ókorban még nem kellett így titkolóznia a fajtánknak. Vagyis ezek voltak a legkisebb csodák. Óriások, küklopszok hatalmas építményeket vontak föl. Voltak olyan lények, akik tanították az embert. Mások még keveredtek is velük! Nem voltak ezek olyan nagy csodák! Ezt itt személy szerint egy Óriás négy nap alatt húzta föl úgy, hogy még lustult is közbe! Amint óvatosan irányítottam a leányt az uticélunk fele, pajzsba öltözött, kardos katonák álltak elénk.
- Kicsodák vagytok, és mi célból jöttetek? - kérdezték óegyiptomiul.
- Sekhmetként ismernek errefele, ő pedig itt a barátom! - amint meghallották a nevem, még az esti félhomály ellenére is jól látható volt mind a kettőnk részére, hogy lesápadtak. 
- Velünk kell jönnötök! - közölték reszkető hangon. Egy templomba vezettek minket. Azt várták, hogy ekkora káromlásért, majd hirtelen elragad a halál. Ehelyett azonba beljebb sétáltam kicsit, és úgy helyezkedtem, hogy Száva lehetőleg ne lásson, majd egyszerűen elkezdtem az átalakulást, de megálltam még a legelején. Az oroszlán fejem, meg a nem túl kedves szemeim úgy tűnt, meggyőzte őket. Halálra váltan várták a büntetésük, ehelyett visszalakultam, és kilépve az oszlop jótékony takarásából, kézen fogtam a társam és elindultam.
- Ez mi volt? - kérdezte halkan, miután már egy kicsit elhaladtunk.
- Egy kis félreértéd adódott a személyazonosságom körül. Rá se ránts. Már megbeszéltük a dolgot! - vigyorogtam leplezetlen kárörömmel, miközben az őrökre gondoltam. A félelmük szaga még sok méterre a templomtól is érződött. Jónéhány kanyar után bekopogtam egy kapun. Kívülről leginkább az irnokok lakhelyére hasonlított. Zörgetésemre válaszul, először résnyire nyílt ki az kapu, majd egy kicsit lábbal rásegítettem. Sarokvasastól, ajtófélfástól engedett az aprócska nyomásnak. Végig vezettem a lányt az ajtón, (alatta az alászorult alakkal) majd mintha otthon lettem volna, benyitottam a házba. Egy hatalmas pókszerű lény ült az egyik asztalnál és épp egy elég fura zöldes, nyálkás löttyöt öntött magába. Amint fölpillantott és meglátott, köpött egyet, majd csak annyit kérdezett.
- Csak kaput kell vennem, vagy egy új inast is fogadhatok föl?
- Azt még nem tudom! - mondtam egy bocsánatkérő mosoly kíséretében - De azt igen, hogy hogyha túlélte, akkor tanítsd meg neki, hogy ne csak az orrát dugja ki, ha épp kéretőzök befele.
- Hát barátom, ha túlélte, szerintem egy életre megtanulta, hogy hogyha téged lát fusson! - ekkor vette csak észre a lányt. Csodálkozva fölhorkant, sőt odáig ragadtatta magát, hogy föl is állt, hogy jobban meg tudja nézni. - Ki ez az ember? Ritkán látunk errefele téged, egy ember társaságában meg soha. Mi történt veled? Ki vert fejbe ennyire?
- A nevét ne akard tudni, mert ha megtudnád, akkor nekem kérne fejbe vernelek téged. Néhány ruha kéne neki, hogy ne az én gönceimbe rohangáljon.
- Micsoda emberbarát lettél! - dünnyögte a rágói között. 
- Ez az emberlány itt különleges. A többit a fantáziádra bízom. Csak készíts neki ruhákat! Mikorra jöjjünk vissza?
- Attól függ, hány ruhát kér! - pillogtatta azt a rengeteg pókszemét.
- Vagy egy kéttucatot elsőre. - itt a lány kissé nagyon sápadt arcára néztem - milyen stílusú ruhát szeretnél?
- Én... én... - pár percig úgy tűnt, hogy nem is fog tudni többet mondani, de összeszedte magát - Ha lehet választani, akkor szeretem a bőrt, szeretem, ha praktikus egy roha, könnyű benne mozogni, de mégis nőies. 
- Akkor kéttucat lesz ugye? - bólintottam, majd gyorsan hozzáfűztem
- Ne egyformákat ha lehet. tudjon válogatni.
- Három óra mulva gyertek vissza. Addigra készen lesz!
Visszasétáltunk az utcára, nem különösebben zavartatva magunkat, hogy az ajtó alatt még mindig ott piknikel az előbbi fazon, az sem különösebben rázta meg a kicsiny lelki világunkat, hogy újra átsétáltunk rajta. Az enyémet legalábbis eléggé hidegen hagyta.
- Van kedved egy bazárhoz? - kérdeztem a lánytól, aki csak némán bólintott. Látszott rajta, hogy még nem egészen tudott napirendre térni a látottak fölött. Persze én baromira élveztem a helyzetet. Kézen fogtam, hogy ő is lásson valamit, és elindultunk. A piac a város főterén volt..
- Még éjjel is ennyien vannak... - nézett szét Száva kissé elgondolkodva - Nem biztos, hogy tudni akarom, hogy nappal milyen tömegnyomor lehet itt.
- Nappal az embereké a hely, éjszaka a magamfajtáé. Ilyenkor kerülnek elő a mágikus tárgyak, fegyverek, vagy épp az emberek modern ketyeréi föntről. Egyik sem elérhető az itteni embereknek. - motyogtam.
   Legnagyobb és felettébb kellemes meglepetésemre Szávát nem azok a dolgok nyűgözték le, amik atyám tanítása alapján az embernőket érdeklik. Tudta nélkül olyan tárgyakat csodált meg, amik amellett, hogy finomkidolgozású mestermunkák voltak, elég komoly mágikus erővel is bírtak. Persze azt, hogy a kedvére való dolgokat összegyűjtottem, amikor nem látta, nem tartottam szükségesnek az orrára kötni. A varázsdolgokkal nem is volt baj, de az emberek eszközeiből sokat nem ismertem. Amikor már a harmadik, számomra ugyanolyannak tűnő dobbozkát forgatta körbe, győzött a kíváncsiság.
- Ez mi? - kérdeztem finoman, miközben a kis fénygömb, ami már egy jó ideje kísérte, most tapintatosan a másik oldalára libbent, lehetővé téve, hogy rám nézzen.
- Nem tudod, hogy mi ez? - kissé meglepettnek tűnt, ezért a lehető legártatlanabb fejemet elővéve ráztam meg a buksimat. - Egy mp3 lejátszó - próbálkozott rávezetni a megoldásra, de látva a teljes értetlenséget az arcomon, magyarázni kezdte - Zenét lehet vele hallgatni - mivel bamba ábrázatom mit sem változott, óvatosan megkérdezte - szoktál egyáltalán zenét hallgatni?
- Gyere - fogtam kézen, és miközben egy zsebtolvajt megszégyenítő ügyességgel eltűntettem az utolsó kis dobozkát, elindultam kifele a városból. Még volt másfél óránk. Kisiettünk a kapunk, majd megint fölkaptam, és nekiiramodtam. Pár perc alatt a felszínre értünk, ahol váltás nélkül ugrottam. Az Amazonas őserdejében landoltunk. Leraktam Szávát, de nem akaródzott neki nagyon elengedni a kezem a korom sötétben. Az erdő halk neszezése, ami számomra oly megnyugtató volt, őt megijesztette.
- Hol a fenében vagyunk? - kérdezte halk, visszafolytott hangon.
- Ti ezt a helyet Amazonasznak hívjátok. Vagy az csak a folyó?
- És mit keresünk itt? - a hangja egy fikarcnyit nem erősödött..
- Mutatni szeretnék valamit. - mondtam, miközben mögé léptem, átkaroltam és ugrottunk megint.
Egy furcsa tábortűz mellett lyukadtunk ki. Benszülöttek állták körbe, ritmikusan kántálva. Az egyikük, valószínüleg a vezetőjük lehetett, kicsit közelebb állt a tűzhöz, és körbe-körbe táncolta azt, ősi szavakat mormolva közbe. Olyan volt, mintha a láng vele táncolt volna. Hol magasra csapott, hol pedig majd elaludt, furcsa mód, ezekkel a ritmust követve. Mosolyogva figyeltem a kis szertartást is, meg Szávát is. Az árnyékban maradva megkerültük őket, és újra bementünk a koromsötét erdőbe. Vagyis én mentem, a lány pedig követett.
- Azok az alakok az előbb - szólaltam meg, miközben elkaptam a társnőm kezét, aki egy apró és nagyon aranyos sikkantással vette ezt tudomásul - azok az emberek, azon kevesek közé tartoznak, akik még nem felejtették el a gyökereiket. Nem felejtették el sem a természet, sem az elemek erejét. Nem felejtették el, hogy hogyan kell őket tisztelni, sem azt, hogy hogy gyakorolhatnak nyomást rájuk. Betartják az ősi törvénye... - nem fejeztem be a kiselőadást, ugyanis előttünk egy aprócska kis fénylő alak reppent tova. 
- Ez mi volt? - kérdezte Száva.
- Mondd, hogy te is láttad! - súgtam válasz helyett. 
- Láttam.
- Akkor mostantól nagyon csöndbe kell lennünk! - súgtam.
Halkan, centiről centire araszoltunk be egy kis tisztás szélére, ami azért volt meglepő, ugyanis hiába voltunk az esőerdő kellős közepén, erről az alig öt méter átmérőjű kis rétről tökéletesen látni lehetett az eget, a holdat és a csillagokat. A tisztás legszélén magam mellé húztam a lányt, miközben én is leültem. A természetadta színpadon, száz és száz ilyen apró kis fényfolt köröztek egymás körül, majd szálltak szét a rétecske szélére. Hozzánk is repül kettő. Csak amikor közelebb értek, lehetett kivenni, hogy ezek a kis lények hasonlóak az emberekhez, csak sokkal kisebbek, és egy pár szárny nő ki a hátukból. A szárnyak azonban olyan sokféleséget vonultattak, föl, hogy néha még engem is ámulatba ejtett egy-egy különösebb példány. Egy bőrhártya szárnyu kis lurkó az én vállamra ülepedett, míg egy szitakötű szárnyú Száva vállára szállt. Ültükbe is épp úgy fénylettek, azon a furcsa ezüstös-kékes fényen, mint amikor repültek. Mikorra mindegyiküknek sikerült magának egy ülésre alkalmas vállat vagy fejet találnia, annyian voltak, hogy bevilágították az egész kis mezőt. Így elkezdőthetett az előadás. Az énekük ezeknek a kis lényeknek, egyszerre volt a tenger habjainak zúgása, a gyors hegyi patak csobogása, és a szellő lágy simogatásának a hangjától egészem a tomboló szélvihar tajtékzásáig valamennyi variáció. Ahogy lement a nyitány, madár kórusok trillázták az első futamokat, majd bekapcsolódtak az farkasok is a nászénekükkel, hasonlóképpen a nagymacskákhoz. A ragadozók játékos viadalokat rendeztek egymás között, de egyikük sem ragadtatta magát addig, hogy komoly sebet okozzon a másiknak. Hirtelen változott a kép. A ragadozók lementek a színről, újra a kis lényeknek adva át helyüket. Amint elkezdődött az utolsó felvonás, tengeri sós levegő terült el a tisztáson, az őserdő közepén, a telihold ölelő fényében. Egy olyan szívszaggató ária következett, amilyet csak a tengerek mélyén lehet hallani, ott is csak olyankor, amikor egy nagy kékbálna elveszett kölykét siratja. Több nézőnek is könnyes lett a szeme, vagy épp ahogy a fajuknál a szomorúságot és az együttérzést ki lehet fejezni. Amint ezt a részt is befejezték, vége lett au előadásnak. 
- Induljunk! - fogtam kézen a lányt, miközben kifele sodródtunk a tömeggel. Elképesztően sokan hallgatták meg a holdünnepélyt. 
- Még sose volt ember ilyenen - csacsogta a kis lényecske a vállamon, aki bizony véletlenül ott felejtette magát - merre tartotok?
- Alexandriába!
- Oda sajnos nem kísérhetlek el titeket! - állt fel végre a picur, majd egy kis főhajtás mellett szárnyra kapott. - Hogy tetszett? - kérdezte Szávától.
- Még sose hallottam ilyet! - közölte a lány kissé hallkan, még magához képest is. Hogy megelőzzem a ránk váró kérdésözönt, meghajoltam a kislénynek, majd magamhoz öleltem a társam és ugrottam. Most egyből sikerül a tengerparton, a lejárat előtt landolnunk.
- Nem sokára készen vannak a ruhák! - vigyorogtam, miközben büszke fejjel bámultam a lányra.
- Ez mi volt? 
- Holdünnepnek hívjuk - mondtam változatlan jókedvel.
- És a kis fénylő lényecskék?
- Nálunk nincsenek külön "fajnevek" Azt hittem, hogy ti már találtatok ki nekik nevet. 
- Ami az én vállamon trónolt, az tündérnek nézett ki, de ami a tieden, az nagyon nem.
- Pedig együvé tartoztak! Szóval, tündérek voltak.
- És mit kerestünk ott egyáltalán? Csak mert elég furcsa, hogy elmegyünk Alexandriából Amazóniába, hogy megnézzünk egy csapat táncikáló maját meg ember alakú szentjánosbogarakat. Nem az, hogy nem teccik, vagy ilyesmi, csak valahogy tényleg furcsa.
- Te kérdezted, hogy szoktam e zenét hallgatni. Csak megmutattam, hogy milyeneket. Akkor mehetünk? - a hallgatását helyeslésnek tekintettem és fölkaptam, majd startoltam. Pontosabban érkeztünk a szabóhoz, mint eddigi életem során bármikor. Pont beestünk, mikor lejárt a három óra. Meg is lepődött az öreg mester, amikor kissé szuszogva, Szávával a nyakamba szószerint berobbantunk az ajtaján. 
- Azé annyit tudtam volna várni, amíg kinyitot a szerencsétlent - közölte rezignált nyugalommal, miközben a hajdanán bejárati ajtóként funkcionáló faforgács fele intett.
- És mi még siettünk! - vigyorodtam el - Kész vagy?
- Kérdezni kell? - kérdezte, miközben egy tárolóegységet nyomott a kezembe.
- Te egy Tündér vagy! - lelkesedtem.
- Mi van? - kérdezte totál értetlenül.
- Azok a kis szárnyas, fényló kis ember alakú szentjánosbogarak! - vigyorogtam.
- Azok csak kajának jók, semmi több... - vont vállat mind a nyolc vállával. Mind a ketten egyszerre kaptuk föl a fejünket. 
- Jönnek! - mordultam föl.
- Igen, átlépték a kétkilóméteres határt! - helyeselt a vén pók. - Mire vártok már? Tünés!
Nem igazán volt választásunk. Fölkaptam megint a lányt és nekiiramodtam. Csak a felszínen lassítottam le egy kicsit. 
- Megtudhatnám, hogy ez mi volt? 
- Észrevették, hogy ott vagyok.
- És ez miért volt ilyen nagy baj?
- Valamikor úgy harminc évvel ezelőtt, egyszer majdnem fölrobbantottam a várost. Kicsit túltengett bennem az energia, zavart hozva ezzel létre az energia burokban, ami majdnem megsemmisítette magát emiatt. Azóta azok a hibbant haragtartók ha csak észrevesznek, hogy megint lelátogattam, meg akarnak ölni. Ezzel nem is lenne alapvetően bajom, de ha meghalnának, akkor a város is velük veszne, meg a lakói, és nincs mégegy ilyen jó szabó másik...
- Komolyan az a legnagyobb bajod Alexandria leomlásával, hogy nem találnál szabót? 
- Miért? Csak hozzá van közöm! A többiek talán csak bosszanatanak, a legtöbbjük még azt se... 
- Nem a város, mint érték, vagy a lakói, nem! Te a szabó miatt aggódsz egyedül!
- Mégis mit vártál egy szörnytől? - néztem rá csodálkozva. Őszintén nem értettem a logikáját.
- Most, hogy kérded, nem is tudom. De azt hittem, a szépséget te is értékeled!
- Szépség? Ilyet bármikor összehozok neked, kevesebb, mint egy nap alatt! Sőt, szebbet!
- De jó nekem!Tényleg fogalmad sincs... Mindegy...
- Oké, ezt nem teljesen értem, egész pontosan mi is a baj?
- Csak most föltűnt, hogy baromira nem értékeled a történelmet. Vagy nem is tudom, mit.
- Konkrétan végig éltem elég komoly részét ennek a te "történelmednek". Nincs benne mit értékelni. Én legalábbis nem találtam eddig.
- Akkor nem próbálom meg elmagyarázni. Én csak tanultam egy nagyon kis részét, és elég máshogy látom Alexandriát, mint te. Neked csak egy város, ami ha leomlik, akkor sem történt semmi. Újrahúzod és meg van oldva. Nekem ez az élő történelem egy darabja. Ha leomlik, hiába építik újra, az már nem ugyanaz!
- Ez furcsa. Az emberek nem becsülték ennyire. Hányszor gyújtották föl a könytárát és rombolták le a falait. Te csak most voltál itt először. Miért ragaszkodsz hozzá ennyire?
- Nem tudom. De valamiért úgy érzem, hogy megérdemel egy kis tiszteletet. Már mióta itt áll...
- Ha a fajodon múlik, már egy jó ideje nem állna ott...
- Ha az embereken múlna sokminden nem úgy volna ahogy van. Még jó hogy nem csak emberek vannak!
- Ezt tényleg újra mondtad! El se hiszem! - nevettem föl megkönnyebbülten. - Ezer éve nem hallottam ezt a szádból!
- Mi van?
- Nem lényeg! Egy kis kocsmázás még belefér? Kaját is adnak!
- Akkor jöhet, megkóstolnám én is azt a mézpálinkát!
-Ep'vier tartja a legjobb pálinkákat! És emberi étket is tud gyártani! 
A lány hirtelen szembe fordult velem. Nem tudtam, hogy mit akar.
- Kekyra Woland!
- He?
- Mondtad, hogy találjak ki magamnak egy nevet. A Kekyra Woland jó lesz?
- A te neved! - vigyorodtam el jó szélesen. - Akkor hogy szólíthatlak?
- A Woland megteszi! - nevetett vissza rám.
- Akkor Woland kisasszony, kapaszkodjon!  - közöltem, és az ugrástól már nem hallhattam a morgolódását a megszólítás miatt. Ep'vier fogadója előtt jelentünk meg a következő pillanatban...
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.