Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Negyedik fejezet

2012.12.18

  Hallgatagon kísértem Szávát és Kyo-t az első "tanórára" szörnytanból. Mintha létezett volna ilyen tudomány. De nem volt, így kénytelen voltam a rókára bízni ezt a feladatot. Kyo a saját házához vezetett minket. A Hallgatás mocsara mellett elterülő Örök köd tisztására. Külsőre, egy átlagos, japán tradícionális házban lakott. Ellenben belülről bármelyik könyvtárral fölvehette volna a versenyt. A falak mellett egészen a plafonig roskadozó polcok sorakoztak. Azt a csekély bútorzatot, ami volt, azt is sikerült könyvek és tekercsek alá temetnie. Amiknek így se talált helyet, azokat símán csak a padlón hagyta halmokba pakolva.  Néhány ilyen könyvoszlopot arrébb toszogált, addig-addig ügyeskedve, hogy nagy nehezen sikerült elérnie a tatami szintjét. Egy, még előttem is felettébb rejtélyes helyről két, szigorúan csak kettő párnát vett elő, lerakta őket egymással szembe, és míg ő leült az egyikre, Szávát a másikra invitálta. Értvén a célzást, bevonultam az egyik sötét sarokba, és beleolvadtam az árnyékba. A srác egy lángömböt gyújtott, hisz vele ellentétben a lány nem látott túl jól a félhomályban. Az óra elkezdődött. A lány fülbevalójának hála, amit kérésemre azóta hordott, mióta megkapta őket, valamennyi szükséges nyelvet tökéletesen értett. 

- Hol Kezdjük? - kérdezte Kyo egy hatalmas tekercset véve magához.
- Nem tudom. Hol érdemes? 
- Hát, akkor talán az elején. - nem tudtam elnyomni egy mosolyt, de szerencsére a sötét megtette helyettem. - A Föld historiája megteszi?
- Nekem megfelel. Igazából ezt te tudod, vagy nem? - kissé féloldalasan fölnézett. 
- Rendben. Az emberek a régi időkben, még tisztában voltak azzal, hogy ők a legfiatalabb élőlényei a Földnek. Tisztelték, és békében éltek a körülöttük élő lényekkel, erőkkel. Vigyáztak magukra, és a helyre ahol éltek. Gondolom neked nem kell bizonygatnom, hogy mára már ebből semmi nem maradt meg. Az általatok középkornak titulált időszakba elkezdtek minket üldözni, de a szegény idióták, mivel minket nem, vagy csak nagyon ritkán kaphattak el, hát elkezdték a saját fajukat írtani.
- A boszorkány üldözések, ugye?
- Pontosan. Az emberek nem csak, hogy ez idő alatt legyengültek, de az agyuk is megzápult! Na mindegy. Ez volt azon a helyen, amit ti Európának hívtok.  A Föld többi része kissé józanabb volt. Vannak még helyek, ahol még mindig ismerik a számukra ősi rituálékat, erőket. Persze őket szokták bolondoknak titulálni. Európa elég nagy jelentőségett kapott az utóbbi időben. Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy nem csak bolond, de agresszív, hatalom mániás is. Vagyis nem volt a többieknek nagyon más választása. Ez a bolygótok története nagyon röviden. Az megint más lapra tartozik, hogy ezzel szemben, az "idegenek kutatása" mennyire fölkapott lett az idő múlásával. - itt gonoszul elvigyorodott a srác, majd előbányászott két cukrot, és az egyiket Száva kezébe nyomta, a másikat a szájába rakta.
- Idegenek?
- Aha. A mindenséget úgy kell elképzelni, mint egy torta. Rengeteg tortalap símul egymásra. Ha a Földet vesszük, akkor a szörnyek, vagy lények azok az alakok, akik egy másik tortalapró származnak, míg a földönkívüliek ugyanarról a tortalapról, csak másik bolygóról valósiak. Nem egy túlbonyolított dolog.
- És ez a hely? - kíváncsiskodott a lány.
- Ez egy kissé speciális. Ez az egy világ maga az egész dimenzió. Azért hoztátok a másik tested is. Ha dimenziók között utaztok, akkor ha csak az egyik teste lenne jelen, megszakadna a kapcsolatod a másik testeddel.
- Valamit mondott erről Elena is. 
- Tényleg, hogy nevezted el? Megkért rá, hogy adj neki egy nevet? Vagy magadtól kezdted el így hívni? - kapott a témán a kisróka.
- Kíváncsiságodnál csak a vaksi szemed lenyűgözőbb! - vigyorogtam. Mindketten kissé megijedtek ebből szűrtem le, hogy el is feledkeztek arról, hogy én is ott gubbasztottam a sarokba.
- Nekem úgyse árulod el. - odaléptem a lány mögé, a vállaira raktam a kezeimet.
- Így döntöttem. Valami egyéb kérdés?
- Nem is ismerted! Még nekünk se hagytad, hogy nevet adjunk neked, miután atyánk meghalt, és nem használtad többé azt a nevet, amit tőle kaptál. Majd egyszer csak visszajössz egy emberlánnyal, és egy vadiúj néven szólít. Naná, hogy kíváncsiak vagyunk. Mi a fene történt? - Ezüstke nagyokat paslogott a tűz fényében.
- Beszélj a saját nevedbe, KYo! - szólalt meg az ajtóból Ruby vékony hangja. Egy tálcát egyensúlyozott, amin Ep'vier féle ételek tömkelege sorakoztott. - Nem tudom, hogy milyen időközönként kell ennetek, de ha éhes vagy, szolgáld ki magad! - letette a tálcát Woland elé, majd visszament Gau mellé. - Lassan mi is megyük enni, szóval gondoltam már ő is éhes. 
Szó nélkül megfordultak, majd eltűntek előlünk.
- Gyere - kaptam föl a kaját az egyik kezembe, miközben a másikat neki nyújtottam. - tényleg nemsokára kaja idő, szóval jobb, ha most velem jössz.
- Nem fogom megkajálni, higgadj már le. - morrant föl Kyo. Egy pillantás elég volt, hogy morogva elvonuljon a szoba sarkába. 
- Most Paku társaságában fogsz enni, ha ez neked is megfelel. És ha kérhetlek, csak akkór szólj nekem, ha már Paku is beleegyezik.-azzal átöleltem a lányt, és ugrottam. A lakhelyem kitörő örömmel fogadott minket.
- Jól vagy? Nem bántottak ugye? - és ehhez hasonló kérdésekkel bombázta a lányt, aki igyekezett megnyugtatni a sziklaszörnyet.
- Hát akkor én most magatokra is hagylak. - indultam kifele.
-  Miért olyan ijesztő a "kaja idő" , hogy ide kell engem zárni?
- Jajj Aranyom, mit gondolsz, miféle alakok azok ott kint? - kérdezte Paku.
- Elsőre elég jófejnek tűnnek. - válaszolt Woland.
- Édes vagy! De emellett valamennyiük emberevő szörnyeteg! Erről a főkolomposról itt nem is beszélve! - Paku hangja lágy duruzsolással szólt, de a lány így is kissé "feszültté" vált.
- Nem eszünk meg! - közöltem vele - épp ezért hozalak most ide.  Amikor éhesek vagyunk, nem mindegyíikünk tud tisztán gondolkodni. De ne aggódj, Paku egyfelől nem emberevő, másfelől vigyáz rád.  Ha már mindenki biztonságosan megtöltötte a bendőjét, majd szólni fog nekem, és érted jövök. Addig is érezd magad otthon. - ezzel kiindultam az ajtón. De félúton még utánam szólt.
- Miért volt Kyo annyira izgatott a neved miatt? 
- Mert a név hatalom. Mindenki legalább két nevet visel. A jobbak háromat is. Az igazi neved, a név, amit a társaidtól-szüleidtől kapsz, és a név, amit magad választasz, hogy megvédd az elöző kettőt. Az én esetemben ez egy kicsit más. Nekem nincs "igazi nevem" Ezt a fajom évezredekkel ezelőtt föláldozta. Vagyis ha valaki nem ad nevet, akkor névtelenül bolyongok. 
- Röviden szólva - szólalt meg Paku is,kissé aggódva, hisz biztos érezte, hogy éhes voltam - Számára az, hogy valaki elnevezi, egy nagyon bensőséges gesztus.
Elmosolyodtam, egyfelől a gólem magyarázatán, másfelől azon, hogy mennyire meglepődött, és kissé talán el is pirult ennek hallatán Száva, majd intettem és tényleg elmentem kaja után nézni. Még így is hallottam, ahogy Száva kissé értetlenül motyogta: " de a névadás módja miért titkos?" 
Ráhagytam atyai jóbarátomra és házamra, hogy megmagyarázza azon egyszerű tényeket, hogy mennyire szeretem szívatni lompos haveromat, és hogy mennyire élvezem, amikor valami tettem ennyire látványosan furdalja az oldalát. 
A kapuhoz léptem, és visszamentem a Földre. Valami könnyen emészthető desszertszerűségre vágytam. És az emberek ideálisnak bizonyultak ezirányú óhajomra. Egy füstös nagyváros egyik sikátorába lyukadtam ki. Prostik és hajléktalanok marakodtak egy-egy vonzóbb kapualjért. A sikátort az emberi és állati ürülék, izzadság, füst, szmog szinte alig elviselhető bűze fedte be. Elfintorítodtam akaratlanul, miközben siettem ki a frissnek épp nem mondható, de mindenképp elviselhetőbb levegőre. 
- Egy kis aprót! Csak egy kis aprót! Könyörüljön meg ezen a szeg... - rápillantottam, mire reszketve elhallgatott. Szerencséjére olyan félelem és vizelet szag áradt belőle, hogy inkább tovább mentem. Túl könnyű préda lett volna. Vadászni akartam. Az ösztöneim kivezettek a főútra. Eddig föl se tűnt, hogy még javában tombolt a nappal. Igaz jobban szerettem éjjel cserkészni, de nem akartam éhesen vissza menni. Behunytam a szemem. Nem volt rájuk szükségem. Pontosan éreztem a környezetemet. Sétáltam szép lassan, válogatva a felém tóduló illatkavalkádból. Alig akadtam kedvemre valóra, de aztán megéreztem. Egy halvány aromát, amit a gazdája erős parfűmökkel próbált elnyomni. Elkaptam a szagot és követtem. Nem különösebben érdekelt, hogy merre tart, rajta maradtam. Egy puccos étterembe vezetett. 
- Milyen stílusos - mosolyodtam el.- Megérkezett a főfogás. - beültem a prédám melletti asztalhoz. A pincér kissé megütközve szemlélte a bőr szerelésem, de mikor rendelés mellé egy tetemes összeget is adtam neki, már nagyon kézségesen kiszolgált. A többi vendég is szemrevételezte rosszallóan a ruhámat, némelyek panasszal is éltek a pincéreknél, de sajna nem tudtak mit tenni. Egy enyhe elektromos lökést küldtem szét a terembe, és mindenki teljes megnyugvással vette tudomásul, hogy vannak megváltoztathatatlan dolgok. Lehunyt szemmel kortyolgattam az idő közben megérkező koktélomat, miközben az áldozatom unalmas locsogását hallgattam holmi üzleti meg tőzsdés dolgokról. Kivártam, amíg befejezték az ebédjüket, és velük mentem a kocsijukhoz. Mielőtt kiléptem volna a kajálda ajtaján, néhány ősi szót mormoltam, minek a hatására senki nem emlékezett rá, hogy valaha is látott. Nesztelenül beültem a srácok limuzinjának anyósülésére. Szinte semmi ellenállásba nem ütköztem a soför elméjénél, mikor behatoltam. Engedelmes bábuként hajtotta végre az akaratom. Beszálltak a jómadarak is, és kiadták az úticélt. Zökkenő mentesen ment minden. A fiúk épp ünnepeltek, hisz mint kiderült, sikerült egy nagyvállalatot totálisan kifosztaniuk. Bekanyarodtunk egy melékutcába, ahol senki nem volt. Olyan kis inkább csak beugró, mint utca volt, ahova még a hajléktalanok se jártak. A tövises dudva összekaristolta a kocsit, miközben a kerék hangos durranással kilyukadt. Éreztem, ahogy az utasfülkében egyre nő az elégedettlenség. Letekerték a vezető és utastér közötti kis ablakot, hogy jól megmossák az ügyetlen sofőr fejét. Ám amikor az emlegetett fejet meglátták, inkább halottsápadtra vállva próbáltak szitkozódva kimenekülni a kocsiból. De sehogysem tudták kinyitni az ajtókat, vagy lehúzni az ablakokat. A sofőr kissé értetlenül pislogott rám. Nem igazán tudta, hogy mi a baja a munkaadóinak. 
- Ha nem elég óvatosan kotorászunk valaki elméjében, akkor a mellékhatásként jelentkezhet, hogy az illető valamennyi testnyílásából elkezd vér szivárogni. Úgytűnik, hogy a mestered nem szokta a piszkos munkát maga végezni, és nincs ehhez a látványhoz hozzászokva. - rátettem a kezem a vállára, és egy alig látható mozdulattal kitörtem a nyakát. 
Mire a kedves "munkaadók" egy újabb sor sikertelen menekülési próba után újra letekerték a minket elválasztó ablakot, én már jóízűen ettem... a sofőrt. Lelkes ebédem láttán, gondolkodás nélkül hányni kezdtek. Na nem, mintha ezzel elvették volna az étvágyamat. Éreztem, ahogy a félelmük az őrület határára, sőt azon túlra sodorja őket. Koromfekete köd kezdett el gomolyogni az utastérben, mindent megsemmisítve amihez hozzáért. tíz perc- negyed óra alatt végeztem az ebéddel, és indulhattam haza. Az lakomámra csak egy elég jelentős, limuzin méretű kráter emlékeztetett. Behunytam a szemem, magam elé idéztem Kyo szobáját és ugrottam. Pont a fiú mögött jelentem meg.
- Bűzlesz! - közölte föl se pillantva. 
- Tudom - ültem le mellé. 
- Kezdj magaddal valamit, vagy kipenderítelek! - közölte, még mindig a tekercsébe mélyedve, rezzenéstelen arccal. 
- Előbb tudni akarom a véleményedet. - sóhajtottam egyet. Erre már rám pillantott.
- Woland? - rakta le a papírt. Csak bólintottam. - Ember, de kivállóan vette az eddigi akadályokat!
- Te éltél több száz évig emberek között, hogyan kell velük bánni? - szórakozottan piszkáltam egy könyvet. Fölröptettem a levegőbe, majd vissz a helyére. 
- Majd kitapasztalod! - veregetett vállon. - sajna nincs hozzájuk használati utasítás. Bár amit eddig láttam, elég jól vetted az akadályt te is! Talán mert róla van szó, igazam van? - nem lepett meg, hogy eddig csak tetette a hülyét. - Mindenesetre előbb menj fürödj le, mert még engem is minden alkalommal elborzasztanak a kajálási szokásaid, pedig én már ismerlek. Ja és ne egyél előtte! Sose! - újra fölvette a tekercset és bele temetkezett. Én is otthagytam. Első utam Pakuhoz vezetett, de nem mentem be, hanem egyből ugrottam. Pont a fürdőbe. 
- Mi történt? - Paku lágyan duruzsoló hangja nyugtatóként hatott az idegeimnek.
- Semmi komoly, csak ettem. - nyitottam meg a forró vizet. A gólemnek hála, lávával melegített 100 fokos víz folyt végig a testemen. Jólesően nyögtem föl, ahogy a gyógyító víz kellemesen masszírozta a bőröm, és dolgozta el a görcsöket a testemben. Mire végeztem, olyan lettem, mint új koromba. Se szag, se semmi kellemetlen. Lelkesen sétáltam ki az ajtón, a vendégemre való tekintettel törülközőbe csavarodva. Száva lent ült, apám kedvenc fotelébe, és halkan beszélgetett a sziklaszörnnyel. Nem akartam megzavarni az idillt, de megláttak, helyesebben meglátott. 
- Lassan folytathatjátok a leckét! - dorombolta kedvesen az nagyfiú.
- Pillanat, magamra kapok valamit és mehetünk! - siettem vissza az emeltre. Valóban nem tartott sok ideig az öltözködés, nem tellett bele öt percbe, és már úton is voltunk. Kyohoz már teljes lelkesedéssel, ez Száva részéről, és megtisztulva, ez volt az én részemről, érkeztünk meg. A lompost még mindig ugyanúgy találtunk, mint ahogy én otthagytam egy órával korábban. Arra élénkült csak meg, amikor meghallotta Száva lépteit. Hátranézett, és egyből föl is kellt.
- Azt mondtad, hogy ne rémítgessük meg őt az eredeti formánkkal, erre tessék! - akkarátusan a fülem fele nyúlt, hogy megrángassa. Ekkor eszméltem csak rá, hogy elfelejtettem elrejteni a macskafüleimet és farkamat. Morrantásomra meggondolta magát. 
- Van egy jó ötletem! - szólalt meg Kworik. Hangtalanul jött, jól ráijesztve a lányra.-  Mit szólnátok, ha elmennénk inni? Közbe tökéletesen megismerhetné a dolgokat testközelből! 
- És hozod a másik testét? - horkantam föl.
- Tudok egy helyet, ahol meg tudják oldani ezt a problémát! - mosolyodott el Kyo.
- Csak nem Alera? - vakartam meg a fejem búbját kissé kellettlenül. Őszíntén szólva még kissé korainak ítéltem meg, hogy odavigyük Szávát, de nem szóltam ellent, hisz Kyo volt az egyetlen emberszakértőnk! - Amúgy te cipeled a másik testet én majd vigyázok a lányra addig! - vigyorogtam rá, és kézenfogva Szávát, már mentem is a kapuhoz. Sajna ott meg kellett várnunk, hisz nem szakíthattuk el a két testet egymástól. Kinyitottuk az átjárót, és átléptünk rajta, mind a hároman egyszerre. Egy erdőbe jutottunk, és miért is ne, a levegőbe sikerült landolnunk. Így aztán egy kellemes kis zuhanással indítottuk az ottlétünket abban a dimenzióban. A srác és én egyszerre kaptuk el a leányzót, és egy hatalmas puffanással landoltunk. Meglepő módon, mindenki sértetlenül. Apró, alig észrevehető ösvény vezetett a fák között egy kis eldugott tisztásra, ahol egy magányos ház állt. Arra vettük az irányt. Nem tudtunk sokáig menni. Amint kellően közel értünk, három elementál elevenedett meg előttünk, és zárta el egyben a tovább jutás lehetőségét. 
- Ezt bízd csak rám! - veregette meg a vállamat a srác. A lány alvó testét az éberre bízta, majd elő lépett - Lássuk be, a tárgyalás sose volt az erősséged!
- Mit kerestek itt, és ami még fontosabb, miért hoztatok egy embert ide? - dübörgött a föld hangja a mélyből, miközben holmi futóhomok sziklásodott meg a szemünk előtt, majd elindult felénk. Felháborodását a többi elem is osztotta. A szikla visszaporladt homokká, és összevissza kevergett a vízzel és a tűzzel és a levegővel. Ezzel az őrült tombolásukkal még nekem is sikerült mosolyt csalniuk az arcomra.
- Van nálam néhány cukor! - kezdte a srác vigyorogva, mint aki észre se veszi a körülötte zajló háborgást - Mit szólnátok, ha leülnénk és beszélgetnénk egyet? - nem tehettem róla, nem bírtam tovább, kitört belőlem a nevetés.
- Azt hiszem, innen átveszem! - veregettem meg most én a fiú vállát, majd elé lépve kedvesen rámosolyogtam a kavargó massza-izére. Nem hatódtak meg tőle különösebben, így bele kezdtem a mondandómba - Itt mi át fogunk most menni! - hallottam, hogy Kyo-nak is egyre jobb kedve kerekedik, ahogy kiröhög engem.
- Azt nem engedjük! - makacskodtak elég gyerekesen. Mit tehettem volna, én is megmakacsoltam magam.
- Bocsi életkék! - sóhajtottam föl, miközben ősi nyelven mormolni kezdtem magamban. Az elemek nem hogy szétválltak egymástól, de mozdulatlanságra kárhoztattam őket arra az időre, amíg a területükön átvágtunk - Márpedig mi akkor is átmegyünk!
Csak, mikor már elértük a házacskát, és Kyo, majd Száva is belépett, engedtem el a jómadarakat. Naná, hogy rögtön nekem akartak esni. Megmosolyogtam ezirányú vágyukat, miközben kiengedtem az árnyakat a testemből. Fekete felhő gomolygott föl előttem, ami megállásra kéztette a dühödt őröket.
- A Halál eszenciája - hallottam a szél suhogását.
- Ki vagy te? - csobogta a víz.
- Csak egy morcos macska, aki nem szereti, ha rátámadnak! - léptem be én is az ajtón, és csuktam be magam után. A kisház belülről egy kissé tágasabb volt, mint kívülről. Na jó, sokkal nagyobb volt. Asztrál lények sürögtek-forogtak a közlekedőben. Barátaim már egy kényelmes kanapén ültek (feküdtek, ha az alvó testet is vesszük) és a ház úrnőjére vártak. Nem kellett sokáig. Nemsokára megjelent Alera, szokásához híven, talpig feketében. Hosszú, fekete haja, lágyan omlott le a hátán. Majdnem a térdéig ért, és szögegyenes volt. Zöldes-kékes szemei kíváncsian futottak végig rajtunk, majd megállapodtak a lányon. Azonban Szávát körbeültük, így esélyt sem adtunk neki a támadásra. Lassan odasétált hozzánk, és leült velünk szembe. A szemei vörösre váltottak, ahogy folyamatosan a lányt bámulta.
- Üdvözöllek bennetek. Örülök, hogy újra megtiszteltetek a jelenlétetekkel. És még desszertet is hoztatok... Igazán le vagyok nyűgözve.
- Azt hiszem most komoly tévedésben vagy! - mosolyogtam rá.
- A lány itt nem desszert, hanem a tanítványom - tette hozzá Kyo - és nem azért hoztuk, hogy megedd!
- Szívességet kérnénk - itt elgondolkodva hozzátettem, miközben jelentőségteljesen körülnéztem - vagy inkább egy régi szívesség viszonzását.
- És mi lenne az? - egy arcizma sem rándult meg, rendületlenül Wolandot figyelte.
- A monstranciával kellene valamit tenni, hogy ne kelljen állandóan a vállunkon cipelni, de ugyanolyan hatékony legyen. 
- Hát megoldani épp megoldható! - túrt bele a hajába elgondolkodva. Még pont elkaptam Kyo vágyakozó pillantását.
- Állj ellent a kísértésnek! - súgtam oda neki. Biztos voltam benne, hogy hogyha ő is odament volna hajkurkászni, abból semmi jó nem sült volna ki. Így azonban Alera pár percnyi elmélyült gondolkodás után fölpattant és kisietett a teremből. Mint kiderült, nem csak hogy megfelejtkezett rólunk, de ott is felejtett minket. Néhány perc után odajött hozzánk egy asztrál lény és kérte, hogy kövessük. Egy furcsa, ősi könyvtárba vezetett minket, ahol a ház úrnője már javában dolgozott. Előtte könyvek lebegtek, lapozódtak maguktól, miközben lágyan a levegőbe rajzolt a mutatóujjával. Az ujjain nekoték voltak, valamennyin. Amit a levegőbe karcolt, néhány méterre a padlón is megjelent. Száva lenyűgözve bámulta a látottakat. Amikor a kör elkészült, a monstranciát Kyo óvatosan belefektette a kör közepébe.
- Boszorkánykör? - kérdezte, mintha csak egy mellékes dolog után érdeklődne, de én láttam, hogy feszülten várja a választ ugrásra készen, hogyha esetleg nem neki tetsző választ kap, azonnal kikaphassa onnan a testet. 
- Az, alkimista körrel keverve. Síma boszorkánykörrel nem mennénk túl sokra. - mormolta a nő, mintegy oda se nézve. Egy asztrállény rengeteg papírt vett elő, amikre aztán Alera ősi nyelven szavakat írt. Ezekkelk a talizmánokkal fedte be a testet. 
- Váo, mint egy múmia - vigyorogtam rá a mellettem megbabonázva álló lányra. - tetszik?
Abban a pillanatban, hogy rámnézett, megszakítottam a pszichikus kapcsolatot közte és a monstrancia között. A nő fölpillantott és most először elmosolyodott.
- Nem hittem volna, hogy valaha is látlak, amint egy embert védesz - halkan fölkuncogott, mint aki valami nagyon mulatságosat talált.
- Én meg azt nem hittem, hogy valaha is újra nevetni foglak látni - néztem a szemeibe. 
- Vannak még csodák - válaszolta titokzatosan.
- Ő egy vámpír - magyarázta Kyo a lánynak a látottakat. - Azért akart desszertnek minket. Nem is akár milyen vámpír. Egyike a legősibbeknek. Csak a kinézete ilyen aranyos, valójában még nálunk is vénebb!
- Aranyos a nénikéd! - hortyantunk fel Alerával egyszerre, bár felettébb más okból. 
Inkább nem foglalkoztunk a hevenyészett szörnytan órával. Alera nekilátott a lényegnek. Néhány szót mormolt, és a kör fehéren fölizzot. A test fölemelkedett, majd a talizmánok, mintha körbefolyták volna. A tintával írt szavak leválltak a papírról, és körbefutották a termet, majd megtalálva Szávát, a jobb csuklóját körbetáncolták néhányszor, míg végül szorosan ráfonódott, mint egy karperec. A lány halk szisszenéssel magához rántotta a kezét.
- Mi a f*? Mi ez az izé?
- Egy ősi rúnákból álló alkimista-boszorkánykör. Pont olyan, mint ez - Adta meg a kívánt információt a róka miközben a padlóra mutatott. A padlón fekvő testet fehér köd rejtette el, ami gyorsan örvénylett a fölszabadult hatalmas energiával. 
- A kezed - szólt a vámpír, majd a lány még fájó kezét megfodta és behúzta az örvénybe. A lány fölszisszent, ahogy a nyers energia a bőrének csapódott. Egyszerre ugrottunk oda a lompossal. Ő a lány mellé, én Alera mellé, kissé megnőtt karmaimat a torkéhoz szegezve.
- Mit csinálsz most éppen édes? - kérdeztem tőle vésztjóslóan halkan és kedvesen. 
- Azt, amire kértél, szóval hagyj dolgozni - nézett a szemembe, mintha észre se vette volna a karmaimat, amik pedig úgy nyomódtak a nyakához, hogy kiserkent a vére.
Az örvény néhány pillanatig még elrejtette a lány kacsóját, majd mikor végre leülepedett, a test nem volt sehol, ellenben Száva csulóján egy hófehér maszk lógott.
- Öhm, ez lenne az? - köszörülgette a torkát Kyo.
- Könnyen hordozható, és ugyanazt a funkciót betölti, mint amit eddig! Vedd föl! - nézett Wolandra.
Száva pár másodpercre ránk nézett, majd amint Kyo egy aprót biccentett, az arcához emelte a maszkot. Amint rajta volt, a csuklóján a kör fölizzott, és az állarc, mintha egy éhes ragadozó lett volna, körbefonta először a fejét, majd az egész testét, és néhány másodperc leforgása alatt a mi Szávánk helyén a monstrancia állt. Ránk pislogott, majd óvatosan megkérdezte.
- Mi történt?
- Működött! - vigyorodtam el, nem leplezett megkönnyebüléssel. 
- A jelek a kezén... - kezdett barátom a faggatózásba.
- Oh a kör! Úgy készült, hogy a felvételkor elhasznált energia levételkor visszaszálljon. Vagyis tölti magát. Ha nem a lányon van maszk, akkor visszaválltozik különálló testté, de amint a megjelőlt kezével hozzáért, megint állarc lesz belőle. 
- Hu - álmélkodtam, miközben éreztem, hogy Kyo csodálatában jól bele túr a hajamba. Amint a kurkászásommal levezette a fölös energiáit, valahonnan nyalókákat varázsolt a kezébe, és valamennyiünk SZÁJÁBA nyomott egyet. Talán én fogadtam a legközömbösebben, hisz már ismertem, és Alére a leghisztisebben. Ki akarta dobni, nyalókástól, mindenestül. Nem vártuk meg, míg közveszélyesebb lesz az átlagnál. Elkaptam Kyo grabancát, miközben a lányt magamhoz öleltem és ugrottam. Pont Paku előtt landoltunk.
- Utálom, ha nem nyitsz kaput - köhögte a róka, míg óvatosan lehelyeztem a földre. Mintha valaki szólt volna, pár percen belül a többiek is ott voltak.
- Akkor indulunk? - vigyorodott el Kworik. 
- Ki mondta, hogy ti is jöttök? - pislogott rájuk Kyo. Sieg először hozzánk jött oda, körbe ölelt engem is, Szávát is, majd Kyohoz sétált és minden szó nélkül oda tartotta a buksiját.
- Nem mehetünk? - kérdezte Ruby tágra nyílt szemekkel - akkor Sieg is marad! - már mosolyogtam, hisz nyilvánvaló volt, hogy mire megy ki a játék.
- Ki mondta, hogy nem jöhettek - pislantott föl a fiú hajának birizgálásából a lompos. 
- Akkor indulás inni! -adta ki a parancsot Gau, miközben megnyitottam a kaput.
-Öhm... valami krimóba megyünk? - kérdezte óvatosan Száva.
- Egy rakat démont fogunk meglátogatni! - vigyorgott Kyo.
- Utánozhatatlanul jó a szakéjuk! - kontráztam rá. A többiek lelkesen helyeseltek.
- Egy rakat démon? Jó lesz az nekem?
- Hát oktatási célokra tökéletes! - vigyorogtam.
- Talán félsz? - kérdezte Gau.
- Őszintén? Mostmár kezdek. - közölte a lány.
- Mi is ott leszünk, szóval nem ke... - fogtam Woland kezét és belétem a kapun. 
 
Tokyo egyik eldugott kis utcácskájába érkeztünk. A szűk kis sikátorszerűség, régi stílusú házak álltak szorosan egymásnak támaszkodva. Az a néhány neonreklám, ami világított, és az az egy sor lampion, ami az utca fölé, középre volt kifeszítve, sápadt, beteges fénybe vonta az ódon kövekkel kirakott utat. Lehúzott redőnyök, belakatolt ablakok és ajtók fogtak közre minket. A vezetékek, és a szinte egymáshoz érő háztetők között, mintegy háttérként fölsejlett egy emeletes ház. Előttünk, az egyik és talán egyetlen nyitva lévő épületből egy ember repült ki, csodás ívbe becsapódva a szemközti ház fémráccsal védett ajtajába. 
- Váó - mosolyodtam el egyre lelkesen. Főleg, mikor egy társa is csatlakozott a pilóta tanonchoz.
- Csak nem? - köszörülte meg a torkát Kworik, de láttam, hogy neki is jókedvű szikrákat szór a szeme.
- Kyo, maradj itt Wolanddal! - Szóltam hátra, majd be akartam menni a fogadóba, de meg lettem akadályozva. Egy óriási, egyszermű, kimonóba öltözött, félig kopasz, félig hosszúhajú pacák, akinek még ráadásul ronda agyarai is voltak, előtűnt a semmiből, és be akart menni a fogadóba, de nem fogta föl, hogy nem rá méretezték az ajtót. Így aztán, miután a fejét bepréselte, érthető okokból beszorult. Próbálta a vállait is benyomni, de a fal recsegve egyelőre még ellen állt.
- Ugye nem szándékozod berúgni? - kérdezte Ruby.
- Én berúgni akartam, nem ezt a monstrumot rugdalni! - közöltem lemondó fejjel, majd a batár nagy testhez léptem, és oldalról bele rúgtam a csípőjébe - Hé Idióta! Ha te nem tudsz bemászni, legalább minket engedj be! - beazonoisíthatatlan morgás jött válaszul bentről.
- Te biztos be akarunk mi oda menni? Ki tudja milyen büdös szájszag lehet már azóta! - vakarta meg a buksiját Kworik.
- Ebbe bele se akarok gondolni! - közöltem, miközben megfogtam az ajtódugasz egyik lábát, és elkezdtem húzni. Tényleg nagy batár jószág volt, ugyanis csak a második rántásra sikerült szinte kitépni a kocsmából.
- Gondolhattam volna, hogy ti vagytok! - jelent meg az ajtó helyén egy férfi. Az ajtófélfa ugyanis a monstrum nyakán ragadt, mint egy mutatós kis nyaklánc. A férfi, hosszú fehér és fekete hajával, egyszerű kimonójával bármelyik japán utcán megállta volna a helyét. 
- Gondoltuk, beugrunk egy kis szakéra, erre ez az idióta pont előttünk ragadt be az ajtóba! - bólintottam. Még nagyon be se fejezhettem, mikor egy szerzetesnek tűnő alak, valami nagy bottal hadonászva, szaladt a férfi fele.
- Ingyen vacsival is tudunk szolgálni, ha gondoljátok - elkapta a botot, és ezt a tagot is kireptette a résen. Ekkor látta csak meg Wolandot. - Egy ember! Veletek! El se hiszem! - oda sétált a lányhoz és körbenézte. Csak ekkor tűnt föl a véres katana a kezében. Száva mozdulatlanul pislogott rá.
- Nagyon jó! - motyogta elégedetten - Szia! - nézett Woland szemeibe közvetlen közelről.
- Szia! - válaszolt vissza a lány. Látszott rajta, hogy nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel.
- Akkor megyünk inni? - szóltam közbe, miközben a srác vállára raktam a kezem. Egy újabb tag repült ki, a változatosság kedvéért most a csukott ablakon.
- Látom a többiek is jól érzik magukat! - vigyorgott önfeledten, miközben indult vissza.
- Mind a százójukat idenyaggattad néhány idióta miatt? - csodálkoztam. - Régen nem voltál ennyire nyuszika!
- Nem hívtam őket! - sóhajtott - maguktól jöttek! Most mit csináljak? Amíg haza rugdalnám őket, elmenekülnének a kis rohadékok.
- Vagyis addig nem tudunk nyugodtan inni, amíg ezek ott bent szerencsétlenkednek? - kissé talán gonosz mosollyal az arcomon beindultam a kocsmába - rendeld vissza az embereidet, ha nem akarod, hogy bajuk essen.
- Hé csak nem... - jött volna utánam, de Kyo hallkan közbe szólt.
- Én a helyedbe sietnék! Ha fontos az alattvalóid élete! - egy aprócska varjú mászott ki valamelyik zsebénől és egy kürtbe fújt. Valóban egy rakás furábbnál furább alak mászott-kúszott folyt vagy épp jött ki az épületből. 
- Youkai-ok - súgta Száva fülébe a róka - ők a tagjai a "Hyakki Yagyo-nak". Vagy másnevén a száz démon éjjeli parádéjának. Az az alak pedig, aki olyan lelkesen vigyorog rád ott a túlvégen, a Nurarihyon fia. 
-Kinek a mivan?
- Nurarihyon-t tartják az összes youkai vagy démon urának. Más nevén a "félelem ura". Bár ez nem felel meg a valóságnak teljesen. - már beléptem a helyiségbe, de még hallottam a mondandója végét - Én is youkai vagyok, nekem mégis csak egy uram volt. 
Bent a fogadóban elég nagy összevisszaság fogadott. Fölborult, vagy összetört asztalok, szanaszét locsolt szaké, szétvagdosott párnák, átázott tatami, frissen hullott vakolat szaga fogadott amint beléptem. Persze ha a rakás, nagyon bűzlő, embereket ls szörnyeket  nem vesszük számításba. Lehettek valami huszan még életben. Jólesően elmosolyodtam, ahogy az elkövetkezendő ebédemre gondoltam. Éreztem, ahogy az értetlenségük körbe lengte a teret. Élveztem ezt az érzést. Ahogy a fokozódó félelmet és agressziót is, amit csak remélni mertem, hogy felém irányul. Lehunytam a szemem és a szoba közepére sétáltam. Az árnyak szinte kilopóztak a testemből. Folyamatosan az árnyékomat, vagy a síma sötétet kihasználva, majd egyszerre csak mind a négy falat bevonták, megakadályozva ezzel a szabad ki és bemenést a helyiségbe.
- Hali életkék! - intettem ártatlan fejjel a benn rekedt népnek. Még nem igazán voltak tisztába a helyzetükkel, és ez így volt rendjén. Megnövesztettem a karmaimat és a fogaimat. Igazi harcot akartam. Ennek érdekébe aztán az árnyak inkább függönyként és ringként, mint fegyverként voltak jelen. - Nos, ki mer egy védtelen kislányt megtámadni közületek? - kérdeztem. 
- Hol védtelen? - hallatszott a Nura klán legifjabb vezetője, jól érezhető nevetéssel a hangjában.
- És mikor voltál te már kislány? - hallottam Kyo gunyoros hangját is mögötte.
- Na ha itt végzek, kimegyek és a pici buksitokba verem, hogy hogy is kell egy hölggyel bánni! - morrantottam vissza. De hiába a gúnyolódás, csipkelődés, nem tudtam a vigyort letörölni a képemről. Jóleső dorombolással vettem tudomásul, hogy bekerítettek. Mindig is szerettem a hasam, így nem volt ellenemre, hogy közrefogjon az ebédem. Első körbe a youkai-ok próbáltak meg megtámadni. Egyszerre talán négyen, vagy öten, ha hozzám fértek, ennyi idiótát pedig igazán nem esett nehezemre szétkapni egyidőben. Az egyiküknek átharaptam a torkát, míg kettőnek átszúrtam a kezeimet a testükön. Az utolsónak a nyaka köré fontam a lábaim, és egy apró mozdulattal kitörtem a nyakát, majd rajta is átszaladt a kezem. Amint az emberekre néztem, mosolyogva lenyaltam a vért a kezemről, és élveztem, hogy mennyire rettegnek tőlem. Lelöktem a földre a testeket és feléjük indultam. Menekülni akartak, de amint hozzáértek az árnyfalhoz, azonnyomban letett jónéhányuk ezirányú szándékáról. Egy volt olyan bátor, hogy megpróbáljon keresztül furakodni rajta. De ő sem élte túl. Lényegében megsemmisült, mire átért rajta. A megmaradtak vagy agonizáltak, vagy rettegtek. Már mind a kettő untatott, ezért végét vetettem. A kintiek is kezdtek már türelmetlenkedni. Egy intésemre az árnyfal beszakadt, maga alá temetve mindent és mindenkit. Köztük engem is. Törökülésbe megvártam, míg a köd felemészti a testeket. Vigyáztam, hogy ne nagyon érjen máshoz. Bár így se tudtam megakadályozni, hogy a felszínét a dolgoknak le ne marjam. Mikor végeztem, a három árny visszament a testembe, én meg baromira büszkén kisétáltam a többiekhez.
- Na, akkor iszunk? - kérdeztem tőlük. Némelyiküknek ábrázata kissé megnyúlt erre a kérdésre, de nem ellenkezett senki. Igaz a fogadó már nem volt ilyen téren használható állapotban, de nem kesergett senki. A youkai-oknak egész sor ivójuk volt.
- Remélem tetszeni fog a hely, ahova megyünk! - súgta Kyo Wolandnak.
- Nagyon király lesz! - veregette hátba Ruby is a lányt, majd szaladt előre.
- Tényleg, beviszed? - kérdeztem Nura-t, a Félelem urának fiát.
- Egy embert, egy youkaioktól hemzsegő helyre? Jó ötlet?
- Jelen pillanatban velünk egy világban lakik. Szerinted?
- Ahogy gondolod! Cserébe csatlakoztok a Hyakki Yagyom-hoz! 
- Oké, akkor majd én beviszem! - vontam vállat. Sieg ott kuncogott mögöttünk. Száva kissé kérdő pillantására hallkan meg is magyarázta neki a jókedvének az okát.
- Ez a párbeszéd valamilyen formában minden találkozásukkor lezajlik! Nura elhív minket a csapatába, Elena meg azon mód, zsigerből lekoptatja! 
Egy kissé lelakott, düledező épületbe menttünk be. Az ajtónál a kapuőr egy robosztus, több száz éves fa asztal mögött ült. Csak hatalmas feje, és a feket yukatába bujtatott vállain trónoló óriáskígyó testének felső része volt látható az asztal mögül. Rengeteg ránc barázdálta az öreg arcát. A szemei csukva voltak, akkor is, amikor felénk fordult. Nura a köntösét félig Woland vállaira terítette, félig magán hagyta, és a lányt szorosan magához ölelte, miközben belépett. Az óriáskígyó közvetlenközelről valamennyiünk arcába sziszegett. Nem tehettem róla, nem tudtam emberi alakban maradni. De nem csak én voltam ezzel így. Valamennyien, ha nem is teljesen, de visszaváltottunk a szörnyformánkra. Miután leellenörzött minket a túlméretezett csúszómászó, a kapuőr megszólalt dörmögő, rekedttesen suttogó hangján.
- Valamennyi youkai belépést nyert! Érezzétek otthon magatokat, és élvezzétek a ház szolgáltatásait!
- Azért bizonyos kitsunék, remélem nem felejtik el, hogy miért is vagyunk itt! - súgtam Kyo-nak, majd fölzárkóztam az idő közben már az ajtónál járó "fiatalúrhoz" Amint kiléptünk az udvarra, mintha egy másik világba értünk volna. Egy titkos kis városka terült a szemünk elé. Fa házak egész kis utcát alkottak, de mintha megállt volna itt az idő. Nyoma sem volt emeletes házaknak, de még az elektromosságnak is csak néhány youkai testében. Lampionokkal megvilágított szűk utcácskán mentünk végig egy hatalmas kertig. Talán azért is tűnt olyan nagynak a tér, ugyanis a kertet körbeölelő házaknak a térre néző oldala hiányzott. Mint egy kétemeletes japán babaház. Itt is lampionok világítottak meg gyertyák, a tűzdémonokról nem is beszélve. Nekem is a vállamra ugrott egy, amint oda értünk. Amint megpillantották Nurát, valamennyien tisztelettel szinte sorfalat álltak nekünk, már aki még ki bírt mászni az asztal alól. Ugyanis két sor asztal népesítette be az udvart, amiknél aztán minden féle és fajta szörny föllelhető volt. Egy kissé elkülönített kis sarokhoz mentünk, a második emeleten. Valamennyien leültünk a kis szakés asztal köré, és körbeültek minket az ott dolgozó felszolgálók és társalkodónők vegyesen. Mivel maga az étterem a nekomata klán tulajdonában volt, így nem meglepő módon az itt dolgozók valamennyiek macskaszörnyek voltak. Felettébb lelkesen fogadták Sieg és az én macskafüleimet is. Körbe udvarolták a kis társaságot, addig is, míg a bőséges ételt és italt kihozták. Talán Kyo élvezte a legjobban a helyzetet. Három cicalány feje pihent az ölébe, és halk dorombolásuktól kísérve simogatta, birizgálta a hajukat. Parányi kis szörnyek rohangáltak mindenfele, beleértve az asztalt is. Felszolgálók folyamatosan cserélték a tálakat, és a lehető legjobb finomságokat hordták oda nekünk, miközben arról is gondoskodtak, hogy a poharaink mindig telve legyenek szakéval. Lentről, az udvar felől a sok démon ricsajozása adta meg az alapzajt. De nem kellett félni, társalkodóink még őket is túlzajongták. Jókedvű nevetéseik betöltötték a teret, játékos hancúrozásaikról, ami alatt hol az asztal alatt, ami lássuk be, szakésasztalról lévén szó nem kis teljesítmény, hol pedig a mi nyakunkban kötöttek ki, nem is beszélve. Lelkesen ittunk, meg tömtünk a bendőnket, nem mintha ezzel jól laktunk volna, de az íze miatt megérte. Egyszer csak befutott a hely vezetője és egyben a klán feje, Ryoutaneko. Nyomában tekergett egy youkai. Egy óriási kígyó volt, egy öreg, kopasz ember fejével megáldva. 
- Te most maradj kint! - intette le a macska, majd felénk fordulva, lelkes mosollyal vetette magát Nura karjaiba. - Hát itt vagy Fiatal úr!
- Látom nagyon szeretnek itt "Fiatal úr"! - vigyorodtam el gonoszul, főleg, amikor az elpirult a megszólításra. A tulaj kezéből kártyák villantak elő.
- Fogadjunk, hogy most ezalkalommal én győzök!
A játék mindenkit fölvillanyozott. Már egy kissé kómás fejjel, fölszabadultan vetettük bele magunkat a játékba. Legnagyobb meglepetésünkre, Kyo és Száva simán kenterbe vert valamennyiünket.
- Na szép! - vigyorogtam - mester és a tanítványa! 
Már hajnalodott, mire a lánynak sikerült kiütnie magát. Pedig egész éjjel megállás nélkül elöttünk volt a legfinomabb, és kissé fölerősített szaké. Büszkék is voltunk a barátnénkra. Kworik fölnyalábolta, és elvitte az ivó mögötti kis kertbe. Ez is még a fogadóhoz tartozott, de szinte mindig üresen állt. Fa asztalok, ülésnek hordók voltak kirakva. Hatalmas ernyők takarták el a holdvilágot. Ahova nem jutott, ott a hatalmas bambusz megtette helyette. Ítt találtunk rájuk egy bő félóra mulva. Wolnad az asztalon feküdt, Kworik meg mellette ült a hordón, egy kupica szakéval a kacsójában.
- Ryoutaneko, van valamid másnaposság ellen? - pislogtam a mögöttünk sündörgő macskára, akinek erre földerült a képe.
- Még szép, hogy van. Ősi családi recept. Még én is nagyapámtól tanultam!
- Hány éves is vagy? - kérdezte Sieg kissé álmatag hangon.
- Tudnál készíteni egy olyat a barátnőnknek? - vágtam elé a magyarázatoknak és kérdéseknek korügyben. A cica eltűnt egy tíz percre, majd egy elég kétes kinézetű és szagú löttyel tért vissza.
- Ez szerintem mérgező! - jelentette ki Kyo egy pillantást vetve rá.
- Te meg akarod mérgezni a társunkat? - kontráztam rá én is teljesen kétségbe esett fejjel.
- Ryoutaneko, én azt gondoltam, hogy te... - kezdett bele Nura is. Szegény cica már majdnem elsírta magát, mire megsajnáltam, és egyet belekortyoltam a főzetbe. Az ocsmány ízén kívül más baja nem volt, így leöntöttem a lány torkán. Szegénynek nem volt ideje tiltakozni, csak utólag. Vártuk is egy kicsit nyakunkat behúzva, hogy mit fogunk kapni, ha csak verbálisan is. Legnagyobb meglepetésünkre, nem kaptunk semmit. Lement a torkán az az ihatatlan lötty, pár percig ugyanúgy feküdt mozdulatlan, majd egyszer csak fölült, és ránk nézett. Kyo biztonsági okokból egy pálcikás jégkrémet nyomott a szájába, de nem úgy tűnt, mint aki hányingerrel küszködne. Lelkesen szopogatta el. 
- Akkor az első gyakorlati lecke. - mosolygott Kyo, miközben rámutatott Nurára. - Mit gondolsz róla? 
- Azon kívül, hogy stöpszli, arrogáns és néha idegesítő? - kottyintottam bele.
- Na nézd már, hogy ki beszél! - szakadt ki a fentebbemlegettből a nevetés. 
- Most mit vártál, mit fog mondani? - pislogott Sieg a rókára hatalmas szemekkel. - Szegény még csak pár napja van köztünk. 
- Inkább magyarázd el neki! - bólogatott Kworik is.
- Egyetértek! - csatlakoztam hozzájuk. Gau és Ruby észrevétlenül leléptek, de nem hívtam erre föl a figyelmét senkinek. Inkább érdeklődva vártam Kyo magyarázatát, ami feltűnően késett. Sose mulasztotta el, ha fitogtathatta éles eszét. ehelyett, most Nura fülébe sutyorgott, majd ránk kacsintott. Helyette a "Fiatal úr" kezdett beszélni.
- Oké - jó kezdésnek tűnt, rögtön kivigyorogtam a szerencsétlenkedéséért - Szóval mit kell rólam tudni? Mint valamennyi youkai, én is a félelmet tudom fölhasználni. Talán ezt az emberek nem feltétlenül úgy képzelik, mint ahogy mi. A félelmet mi materializált fegyverként használjuk. Valami olyasmi ez, mint az aura. A félelemből fakadó energiából készítünk fegyvert.
- Ez majdnem minden youkai-ra igaz! - bólogatott Kyo. - Nura emelett még képes a félelemmel el rejteni saját magát. Erre már nem olyan sok youkai képes. Azt sokan el tudják játszani, hogy azt ne lehessen észrevenni, hogy ők szörnyek, és egyszerű embereknek tekintsék őket. De hogy észre se vegyék...
- Így hozott ide be téges is! - kontráztam - konkrétan nem látott az őr. Arról az aprócska szokásáról ne is ejtsünk szót, amikor besunnyog mások házába, és totál otthon érzi magát, ugyebár... - vigyorogva ropogtatta meg a nyakát.
- Az a kis lángocska Elena vállán, szintén egy youkai. - mosolygott a róka. El is felejtkeztem róla, így aztán a többiekkel együtt meglepődve pislogtam a vállamra, már amennyire oda láttam. Egy apró, kissé ingatag láng kukucskált ki a nyakam mögül, nagy szemeket meresztve a társaimra. 
- Hát te meg ki vagy? - doromboltam rá óvatosan, hisz nem akartam a példa alanyt elijeszteni.
- Azt hiszem megkedvelt téged! - bökött oldalba Nura, de ugrott is el, mert lendült a kezem.
-Ő egy tűz démon. Mellesleg még kölyök!
-Elenát nézte az anyjának azt hiszem! - Veregetett hátba Ryoutaneko elég meggondolatlanul. Reflexből csavartam ki a mancsát, majd az egyik lábánál elkapva fejjel lefele fölemeltem a levegőbe. 
- Nem vagyok egy anya típus - motyogtam, majd leraktam a fújó cica kölyköt vissza az anyaföldre. Elgondolkodva néztem a reszkető kis lángocskára a vállamon. - Mi legyen veled Kasai? - Mint egy válaszként az arcomhoz dörgölőzött. Ezzel el is lett döntve a további sorsa. Oda tartottam neki az ujjamat, amire ő ügyesen át is mászott, majd Sieg orra elé tartottam. A srác pár percig farkas szemezett a kis lénnyel, de neki se tartott sokáig az ellenállása. Rövid időn belül ő is megsimogatta a hálásan hozzá bújó kis tüzecskét. Pár pillanat múlva már dorombólva nyúztuk új démonunkat. Nem haragudott érte.
- Ne is foglalkozz velük! - morogta kissé talán féltékenyen Kyo Szávának, miközben tovább mutatott, most egyenesen Kworikra - szerinted ő milyen lény?
A srác apró kis szarvakkal volt fölruházva, de finom vonásai, és a megnőtt haja gyönyörű összképet alkottak.
- Passz! - közölte a lány. Az ő figyelmét is kissé elvonta Kasai.
- Egy oni. - segítette ki Nura. - mit szólnátok, ha haza mennénk? Wanyudo már ide ért értünk! - Egy hatalmas hintószerű fogat tűnt föl a semmiből. Nem volt semmi befogva elé, ellenbe a kerekei lángoltak. A kereke közepén egy hatalmas férfi arc díszelgett, elég ijesztő fejet vágva.
- Woland utazhat ezzel? - kérdeztem. Nem érdekelt, hogy Kyo, Kworik, vagy Nura adja meg a választ, de addig fogtam a kezét, hogy nem tudjon nagyon közel menni a monstrumhoz.
- Póttestben van - közölte Kyo, majd mint aki jól végezte a dolgát, becsüccsent a különös fogatba. Én kitartóan néztem a többieket.
- Én veled megyek - mosolygott Kworik, és megfogta a másik kezem, miközben Sieg beült Kyo mellé a kocsiba. Kasai a vállán csücsült. 
- Mindenki fölkészült? - vigyorodtam el - akkor vigyázz kész, és...- a rajt előtt elugrottam. Egy veszettül ködös út közepén landoltunk. - Innen gyalogolunk! 
- Hol a halálba vagyunk? - kérdezte a lány, fázósan megdörzsölve a karjait.
- Majdnem eltaláltad. - motyogta Kworik. Összebeszélés nélkül úgy döntöttünk, hogy biztonságosabb, ha közrefogjuk Wolandot, így az oni átment a másik oldalára, és most az ő kacsójába kapaszkodott bele. Aprócska kis alakok szaladtak el mellettünk. Magukhoz képest hatalmas bambuszkalapot viseltek. Köpenykéjük elrejtette a testük nagy részét. Csak aprócska kezeik látszottak ki, amelyekkel lámpákat tartottak. Az út mellett a fal tövében egy koldus zenész ült, kosárral a fején, és pengetett valami kiismerhetetlen és hamis dallamot.
- Jobb ha nem veszel róluk tudomást. - súgtam a lány fülébe nagyon hallkan - mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Másképp észreveszik, hogy ember vagy, és meg kell őket ölnöm, amit előtted nem szívesen tennék meg! - nem volt ugyanis húr a hangszerén. A köd egyre sűrűsödött, ahogy haladtunk egyre beljebb. Néhol sétáló lábak bontakoztak kis belőle, hogy lássuk, amint a test siet utánuk. Mélabús fazonok illékony alakjai haladtak jobbról is meg balról is el mellettünk.
- A szellemek útja. Ez köti össze a youkai-ok világát az emberekével. - válaszolt a ki sem mondott kérdésre a srác. Éreztük mind a ketten, hogy egyre hevesebben ver a lány szíve, és hogy egyre jobban hatalmába keríti a félelem.
- Nem bántanak! - próbáltam megnyugtatni. Jó negyed-fél órát gyalogoltunk így, mire kezdett tisztulni a köd, fölszállt a pára. Két hatalmas kő oroszlán fogadott bennünket.
- Shiisaa-k - motyogta Kworik. A szobrok ránk néztek. Nem csak a szemeikkel. Felénk fordultak, mint egy jól nevelt házikutya. Persze ezt a hasonlatomat nem találtam túl jó dolognak megosztani velük, főleg amíg Száva is ott volt, így aztán bölcsen hallgattam.
- Mit keres itt ez az ember? - tették föl a már-már unalmassá válló kérdést. 
- Csodás rizsföldeket, finom pálinkát és erős férfiakat, mi mást? - Szólalt meg Nura a kapuban. - Ők a vendégeink, vagyis innentől kezdve mindig beengedhetitek őket!
A két őr meghajolt, majd visszamerevedtek a korábbi néma szoborságukba. Kworik lépett be elsőre, én meg utoljára. Egy igazi feudális kastély udvarán találtuk magunkat, de talán nem ez  volt a legcsodásabb. Rengeteg mononoke nyüzsgött már az udvaron is, nem hogy a házban. Kyo és Sieg mosolyogva jöttek elénk. Kasai olyan hevesen ugrott át az én vállamra és bújt hozzám, hogy az még engem is meglepett. Közösen léptünk a már előkészített terembe. Itt is lampionok fogadtak minket a földön és a levegőben egyaránt. Arról nem is beszélve, hogy  a legkülönbözőbb színű lángok lebegtek minden fele. Odaültünk az asztalokhoz. Száva egy-egy csésze szaké mellett lett beveztve a jelen lévők faji hovatartozásának rejtelmeibe. Tökéletesen idillien telhetett volna az est hátralévő része, ha nem éreztem volna meg azt az ismerősen bizsergető érzést, és ami még bosszantóbb volt, hogy tisztán kivehetően  közeledett. Mielőtt elérte volna az ajtót,  macska alakot öltöttem. A kissé meglepett Száva nyakába ugrottam Kasai mellé, és úgy doromboltam, mint a világ legtündérebb fekete cicája. Mire a férfi belépett az ajtón, már nagyjából napirendre is tértek a többiek a hóbortom fölött. A "vendég" a majdnem két méteres magasságával alig  fért be az ajtón. Kissé összegörnyedve, lehajtott fejjel lépett be. Megjelenésével mintha a tavasz lágyan simogató szellője símított volna végig a jelenlévőkön. Hosszabb, hollófekete haja lágyan omlott a vállaira. Finom mozdulattal fölpillantott és mélybarna, már-már fekete szemeit végig járatta a társaságon. Nura lelkesen kellt föl, és invitálta be. Körénk ültette és szakét nyomott a kezébe. A férfi le is ült, természetesen a mi asztalunkhoz. 
- Tiszteletem - biccentett Szávának, majd Kyo-ékkal is váltott néhány szót. Látszott, hogy nem akart közbeavatkozni a társalgásba, de a barátait sem akarta megsérteni. A róka bemutatta a lánynak a jövevényt, aki nagy szemekkel figyelte a férfi arcát. Én a nyaka mögé bújva lestem csak ki a nagyvilágba. Pár percig nem is volt semmi baj, egészen addig, míg az idegen egy villámgyors mozdulattal elkapta a gramancom és még mielőtt Wolnad megmozdulhatott volna, fölemelt, és kinyújtott karral a szeme magasságába tartott, úgy figyelt. Természetesen nem tetszett az ötlet. Ráfújtam, ahogy azt minden magára valamennyire is adó macska tenné. Nem hatódott meg tőle. Ezt érzékelvén, karmolni és harapni kezdtem. Legalábbis próbáltam. Hála, hogy a gramancomnál tartott, csak a kézfejét értem el, azt meg hiába marcangoltam véresre, nem úgy tűnt, hogy érdekli. Tehetetlenségem, és folyamatos kudarcom egy kissé fölingerelt. Egy nagyobb forma ötlött az eszembe, amit azon nyomban kiviteleztem. Az aranyosan acsarkodó kiscicából a másodperc tört része alatt egy jól megtermett bengáli tigris lett. Persze az a kétujjas gramancfogás ennél az elég termetes vadnál már nem volt túl szerencsés, így a férfi hanyatt esett, én meg a két mellső mancsomat a vállaira raktam, hogy a földhöz szögezzem, és közvetlen közelről a képébe vicsorogtam kellemes morgás kíséretébe. Ám nem értem el a kívánt hatást. A férfi, ahelyett, hogy megijedt volna, vagy csak szimplán meglepődött volna, pimaszul rám vigyorodott.
- Eddig nem is tudtam, hogy ennyire szeretsz fölül lenni édes! - közölte. A hangja bosszantóan jókedvűen csengett. Válaszképp egy gyors mozdulattal a torkához kaptam. Föl akartam tépni bosszúból, majd szétmarcangolni, de az álkapcsom üresen csattant. Eltűnt alólam és egy pillanatig fogalmam sem volt, hogy hova a csodába tűnt. A következő percben a hátamra nehezedett egy tenyér, és akaratomtól függetlenül visszaalakultam emberi formába. 
-Rendben van, te győztél, de mit is keresel itt Életke? - fordultam felé, de a férfi, mintha meg se hallotta volna a kérdésem, hát újra próbálkoztam - Erre az utolsó atrakciódra mindenképp meg kell, hogy taníts! 
- Bőr, selyem, és egy kis síma lenszövet - sorolta kissé talán lemondóan. Rám se bagózott a drága. Gonoszul elvigyorodtam. 
- Úgy bizony, fekete francia csipke. - közöltem vele szenvtelen arccal. Most úgy éreztem, hogy rajtam a sor, hogy pimaszkodjak. Egy álmodozó sóhajjal jutalmazta erőfeszítésemet.  
- Őt Aaronnak hívják - kezdett bele a magyarázatba Kyo - Ugyanúgy, ahogy Elenának, neki sincs normális neve. Emelett sokkal erősebb, ügyesebb mint Elena. Arról nem is beszélve, hogy nem olyan forró fejű, képes a gondolkodás bonyolult és igen kényesen finom műveletére.
- És hihetetlenül öreg - kottyantottam közbe. 
- Elena? - húzta föl a szemeöldökét, mint aki valami érdekfeszítőt hall.
- Igen! Wolanddal neveztette el magát! - pletykált Sieg nagy bizalmasan. A srác ránk villantott egy mosolyt. 
- Tetszik ez a név! - közölte velünk, mintha bárkit érdekelt volna a véleménye. Na jó, a valójában érdekelte a népet.
- Igazán kedves! - piruetteztem egyet, majd vissza zuttyantam Száva mellé, és egy újabb csésze szakét nyomtam a kacsójába. Aaront is megjutalmaztam eggyel. 
- Na erre a részre nem szükséges emlékezned - vigyorogtam a lányra, majd a fiúra néztem. - Téged pedig kihívlak amint hazaértünk, egy párbajra. 
- Ezt vehetem felhívásnak? - vigyorodott el, ha lehet még szélesebben.
- Remélem nem utasítasz vissza - mosolyogtam vissza. - Mindenképp tudnom kell, hogy hogyan is csináltad!
- Mit?
- Először is, hogy mi volt a trükk a visszalakításban, másodszor pedig,ahogy elrejtetted a jelenlétedet! - ebben a pillanatban odatámolygott az asztalhoz egy kis szalmabábnak is beillő mini szörnyecske, és lelkesen ivóversenyre hívott. Naná, hogy nem utasíthattuk el. Nura nevetve hozatott nekünk egy rakat tokkuri-t tele piával. Egy csészébe italt töltött.
- Aztán ne hozz a nevünkre szégyent, Nattou-kozou! - nyomta a kezébe a piát. Szegény kis youkai két kézzel alig bírta megtartani. Dülöngélt egy kicsit, mint aki valami elképesztő nehezet próbál cipelni, majd - gondolom - a szájához emelte, és derekasan leöntötte. Azon nyomban totálisan átázott, de úgy, hogy a pálinka a nadrágjából kezdett folyni a földre. El is dőlt, mint egy rongybaba. Kollektíven ki lett nevetve, de nem hiszem, hogy bánta, hisz nem úgy tűnt, hogy magánál van. Egy kiöregedett varjúszörny ült mellénk. 
- Át veszem a helyét! 
- Tengu - ült le mellé Nura is - csatlakozok én is! 
Mire valamennyien kiélték az alkohol iránti vágyukat, már a legtöbbjük eszméletlenül hevert a padló valamelyik részén. Elérkezettnek láttuk az időt, hogy kereket oldjunk. Nem lett volna túl szerencsés egy rakat másnapos idiótával egy légtérbe hagyni Szávát. Kaput nyitottam hát, és úgy eltűntünk, mintha az egész ottlétünk csak egy homályos álom lett volna.
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.