Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nyolcadik fejezet

2013.02.23

 Hangtalanul érkeztünk meg a korom sötétbe. Se Aaron, se én nem mozdítottunk egy izmunkat sem. 

- Emeld fel a kezed! - nem vagyok biztos, hogy mondtam, vagy csak gondoltam, de Wolnad megértette, és ez volt a lényeg. Lassan fölemelte a kezét, és a mozdulatra először egy pislákoló fénypont gyulladt ki nem messze tőlünk, majd megannyi társa követte a példáját. Szép sorba fénylettek föl a kis fénypontok, pár pillanat alatt bevilágítva az egész barlangot. Most már óvatosan leraktam a lányt is a földre, aki tágra nyílt szemekkel nézett körbe. Egy sziklabarlangban voltunk, aminek a falát virág alakú kristályok borították. Ezek a kristályok pedig csak ontották magukból a hófehér fényt. Egy sötét folyosó nyílt a tárna túl oldalán, így aztán szép lassan, óvatosan elindultunk felé. Wolnadot szemmel láthatóan lekötötték a látottak, így sikerült néhányszor majdnem el is esnie. Aaronnal felváltva cipeltük a másik testét és kaptuk el, mielőtt letarolta volna a földet. (Aaron elugrott az igazi testéért is, hisz nem csak teret ugrottunk) Amikor oda értünk a fekete alagúthoz, természetesen előre engedtük Szávát. Mi már nem egyszer voltunk, itt, ellenben ő most először. Amint belépett az alagútba, a járat lefelső pontján kivilágít egy virág, majd sorba bújtak elő a falból a többi bimbó, és mint a valódiak, szépen kinyílottak. Amikor teljesen kibomlottak a virágok, akkor ők is, a legkülönbözőbb színekben kezdtek el fényleni. Minden egyes lépésnél újra és újra megtörtént ez a csoda. Mire végig értünk az alig tíz méteres folyosón, a lányon látszott, hogy teljesen magával ragadta a látvány. Azért félúton egy pillanatra megtorpant és ránk pillantott. 
- Most hol is vagyunk? - kérdezte kissé zavartan.
- Hát a nevét nem ismerem - néztem a mellettem álló férfira - Te esetleg? 
- Hát olyan földalatti... - kezdett bele, majd elnevette magát - Mi nem adunk mindennek nevet. Viszont megjegyezzük őket, mint itt ezt is! Nem is gondolnád, hogy ez a macskafajzék -mutatott rám vigyorogva - mennyire rajong az ilyen helyekért. 
Bosszúsan léptem sarokkal a lábára, de fájdalom helyett rám nevetett, ami nem javított a kissé zavarba jött, nem túl víg lelkiállapotomon. Pár pillanat után egy újabb tárnába értünk. Úgy nézett ki a barlang, mintha a padlóját hatalmas fák gyökerei futották volna keresztül-kasul, világító, összefüggő szőnyeget alkotva. A falakon itt csak el-el vétve lehetett virágot látni, ellenben a közepén a teremnek egy kiemelkedés állt. Olyan oltár szerű hatást keltve. Pont fölötte egy vörös fényben izzó színpompás csokor lógott a "plafonról" Magán az asztalszerűségen pedig különös, sima ásványalakú kő állt. Ha azonban az ember közelebb ment, tisztán látszott, hogy a tűzpiros kőben valami gomolyog, amely néha azt a hatást keltette, mintha láva kavarogna a belsejében, néha pedig folyékony aranynak is tűnhetett akár. Száva megtorpant, amint meglátta a törékenynek tűnő szőnyeget, mi azonban elindultunk, majd Aaronnal egyszerre nyújtottuk felé a kezünket. Kis tétovázás után elfogadta, és immáron hármasban sétáltunk a középső "asztal felé". 
- Tedd rá a kezed! - noszogattuk a lányt, akit lefoglalt teljesen a nézelődés. 
- Vihetek haza?- mutatott rá egy hegyikristály virágra.
- Ha szeretne veled menni, akkor semmi akadálya! - bólintottam. - Előtte azonban tapicskolj rá Élet erre a cuccosra te is! - én már ráhelyeztem a becses mancsomat. Aaron is csak Wolandra várt.
- Mi fog történni, ha letaperoljuk azt az izét?
- Egy másik terembe lyukadunk ki!- vágtam rá - Olyan ez, mint egy kertkapu... mint egy kissé fura, kissé nagy garázskapu!- hihetetlenül büszke voltam, hogy egy ilyen emberi hasonlatot össze tudtam kaparni. Főleg, mivel Kyo órákig tanítgatott, hogy lehetőleg ne szemgolyókhoz, és leszakadt végtagokhoz hasonlítsam a környezetemet, hogy csak a finomabbakat említsem. Szóval jelen pillanatban igazán boldogan figyeltem, amint oda jött, és maga is rátenyerelt a kőmicsodára. Abban a pillanatban, hogy mind a hárman megérintettük, az eddig viszonylag sötétben lévő sarokban egy ajtó nyílt ki. Na nem olyan átlagos ajtó. annyi látszott csak, hogy a sarokban a virágok kialudtak és félrehúzódtak. Kézen fogtam a lányt, és elindultunk. Egyenesen neki a falnak... Woland megtorpant, mielőtt "nekiütköztünk" volna, majd közvetlen közelből végig nézhette, ahogy Aaron ahelyett, hogy fölkenődött volna a falra, ahogy azt ugye illett volna, elegánsan átsétált rajta. Ezt látva Woland is bátorságot gyűjthetett, mert amikor elindultam, nem kellett húznom különösebben magam után. Mi is átléptünk a falon, és egy újabb, csak sokkal nagyobb teremszerűségbe jutottunk. Több emeletnyi sötét nyílások mutatták, hogy mennyi kis terem szerű benyílás ágazik ki belőle. Amint átjutottunk, egyenesen Aaron  kőkemény hátába ütköztem. Hümmögve simogattam sajgó orromat, azonban nem sokáig sajnálgathattam pirosló szagló szervemet. a látvány ugyanis még nekem is lenyűgöző volt. A falakon világos kéken izzottak az elszórtan kikandikáló kristályok. A hatalmas térben félkörívesen ekhós szekerekre emlékeztető tákolmányok álltak. Az aljuk szikla volt, a ponyvarész pedig olyan, mintha ezernyi színű finom míves selyemből szőtték volna. A földet a hegyikristály  virágok, növények borították és azok, amelyek mellett álltunk, furcsán derengő sárga fényben izzottak, de csak azok. Az elmélyült szemlélődésemet egy kis korompamacsra emlékeztető kis izé szakította meg. Úgy telepedett az amúgy is kárvallott orromra, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. A kis koromfelhőből csak két hatalmas szem pislogott rám. Semmi mást nem lehetett kivenni belőle. Ahogy elhelyezkedett alkalmi és finoman szólva is fejedelmi ülőhelyén, a gomolygás lecsillapodott és a felhőcske egy szőrös, nagyszemű labdává alakult. Minden fekete "szőrszál" vége hófehéren izzott. A kis lény vakmerőségén morfondírozva fordultam Wolnad felé, aki amint meglátott elnevette magát. Amíg nem figyeltem oda, Aaron rásózta a másik testét is, ami most egy hófehér maszkként lógott a nyakéban. Szóval a két útitársam versenyt vigyorogtak, és naná, hogy rajtam. Most őszintén, mit lehet ilyenkor tenni? Felkínáltam az ujjamat önkényes albérlőmnek, aki erre összeszorította a szemeit és megrázta magát. Erre összecsippentettem két ujjal ott, ahol a gramancát sejtettem, és átköltöztettem a vállamra. Erre furcsa, zokogás szerű csipogásba kezdett, mire potyogni kezdtek rám a társai. Alig ocsúdtam föl, már nem csak a vállamon és a fejem búbján trónoltak szép tömött sorokba, a kis galád hasonszőrű társai kapaszkodtak a nadrágom szárán át a cipőm hegyéig. Valamennyi kis galádnak fehéren izzott a szőre vége, miközben lelátónak használt! 
- Megtaláltuk a helyet, ahol mindenki szeret Édes! - pimaszkodott Aaron indokolatlanul jókedvűen.
- Engem mindenhol szeretnek, és természetesen én is szeretek mindenkit! - szűrtem elkeseredetten a fogaim között a szavakat - Igaz vannak laktatóbb és kevésbé tápláló faj, de attól még nem vagyok válogatós! - Mintha csak megértették volna a kis izék, hogy mit mondtam, megélénkültek és zöld, piros, meg mindenféle színekben kezdtek el pattogni körülöttem. Egy darabig tűrtem, de nekem se végtelen a türelmem, így amikor meguntam, kissé öblösebben kieresztettem a hangomat. - MEGÁLLJ!- erre a kis pamacskák ahol voltak, levegőben, fejem búbján, ki hol, mozdulatlanra merevedett, mintha lefagytak volna. A hirtelen támadt csendet, mintegy kihasználandón, megszólalt a barlang homálya felől egy selymes férfi hang. 
- Üdv nálunk! Kik vagytok idegenek?
A tulaj egy húszas éveiben járó, laza vászoninget viselő, kissé barnább bőrű, barna szemű és fekete hajú férfi volt. Úgy sejtettem, nem tudja, hogy hiába állt árnyékba, mi így is látjuk Aaronnal. Épp szóra nyitottam volna a számat, de a társam elővigyázatosan megelőzött.
- A nevem Aaron, ő itt Wolnad és Elena. Szeretnénk megpihenni kicsit nálatok.
- Miért engednénk nektek, hogy itt maradjatok? Ki biztosítja, hogy nem akartok ártani nektek.
Na szép! Ha ártani akartunk volna, ennyi idő alatt porrá rombolhattam volna az egész kócerájt egyedül is, és még csak meg se izzadtam volna... Persze tisztán éreztem, hogy Aaron nem lenne túl boldog, ha ezen irányú gondolataimnak hangot is adtam volna. 
- Srovnja asszonyhoz jöttem! - szólaltam meg mégis. Pár pillanatig motoszkálás hallatszott ki a sátor mögül, miközben egy idős asszonyt segítettek ki belőle, aki amikor meglátott minket, összecsapta a tenyereit, és egy virgoncat sikkantott.
- Te jószagú ég! Ez nem lehet igaz! - lassan, kicsit talán öregesen megindult felénk. Ahogy kilépett a szekerek elé, a lába körül fölizzodtak a kristálynövények - Amirah! Ez nem lehetsz te!
- Srovnja - vigyorodtam el, miközben odaugrottam elé, mert megtántorodott. - Jól nézel ki!
- Menj már! Én itt megöregedtem, míg te meg Amirh semmit nem változtál ötven év alatt! - legyintett rám egyet, de azért átnyalábolt.
- Már eltelt volna ötven év? - lepődtem meg. Talán ha húszra tippeltem volna...
- Gyerekek, ő itt Amirah! - fordult meg Srovnja, miközben hátba vert - Nagyon sokat köszönhetek, köszönhetünk neki! 
- Most Elenának hívnak, és az Atyám volt, akinek köszönettel tartoztok... - mondtam lankadatlanul vigyorogva.
- Te Amirah maradsz nekem! Ti meg mit bújtok a sátrak mögé? Ha azt mondtam, hogy barátok, akkor előjöhettek! - intett a sötét felé.
Ennyi kellett csak, hogy a szinte kihaltnak tűnő tárna megteljen élettel. Még hallottam, hogy Aaron odasúgja Wolandnak a jó tanácsait, miszerint jobban jár a másik testével, és hogy vigyázzon a dolgaira. Többre nem is volt ideje, ugyanis Szávára lecsaptak a korabeli lányok, és az egyik sátorba terelték. Néhány lilán villogó indaszerűségen bekötött fejű alakok lógtak fejjel lefelé, és amíg ide-oda suhantak a teremben, késeket dobáltak hol egymásnak, hol csak maguknak. Hordót gurítottak ki a félkör közepére és vászoninges férfiak hangosan invitálták Aaront maguk közé. Valahol a háttérbe zene csendült, de már meg se próbáltam megkeresni a forrását. Kések-kártyák felváltva repkedtek a fejem mellett a kis kormocskákkal. Nevetve néztem körbe.
- Nyüzsögtök, mint mindig. - Srovnja hasonló jó kedéllyel sétált mellettem, néha lopva az arcomra sandítva.
- Amirah, te tényleg nem változtál semmit. - mondta - Ugyanaz az ijesztően veszedelmes alak vagy, mint voltál, és csak áldom az eget, hogy annak idején a barátunk lettél, és nem az ellenségünk.
- Igazán bölcs vezető lettél - néztem a szemeibe - Bár rejtély, miért féltek tőlem ennyire. Woland fél, mint annak idején te is tetted. Pedig igazán nem voltam ijesztő! A lány még csak enni vagy harcolni se látott...
- Hogy mi ez a félelem? - az asszony a két tenyere közé fogta az arcomat - Hiába fogod vissza magad, hiába figyelsz, hogy miként viselkedsz, mi érezzük, hogy egy félelmetes fenevad vagy. Ott működik bennünk az életösztön. Akkor is, ha ő nem látta azokat, amiket én igen. Hidd el, az emberek már csak ilyenek! - elengedte az arcomat, és halk kuncogással megjegyezte - Keresd meg a lányod, mielőtt az enyémek elengedik magukat vele kapcsolatban. 
Megfogadtam a tanácsát, hisz ismertem már őket. Elsőnek Aaronba botlottam. Egy akkora alakkal volt, akinek a hájpárnáit még a szumóbirkozók is megirigyelhettek volna! (újabb dicséret Kyonak) A nagydarabnak hátra volt döntve a feje és a fogai között négy piás üveget szorongatott. Aaront hasonló pózban, csak két üveggel, és két üveggel a kezében találtam. 
- Te meg mit csinálsz? - érdeklődtem.
- Azt mondta a dagi, hogy simán leiszik a porondról. - szűrte ki az üvegek mellett - ugye dagikám?
- Le ish ishom! - bugyborékolta a kihívó, miközben kilőtt két üveget úgy egy normál ház plafonmagasságáig. Aaron persze nem hagyta magát. Újabb üvegeket vett elő, és alkalmi ivócimborája kezébe nyomta az utánpótlást. Szegény pára, fogalma sem volt arról, hogy ki is az ellenfele. Aaronnal még nekem is öngyilkosság lett volna kiállni egy ilyen versenyre, pedig én nem tudok lerészegedni...
- Merre van Woland? - érdeklődtem az üvegcsere közben.
- A sátrakban keresd! - jött a válasz. 
Sietősre vettem a lépteimet. Mikor kiszűrtem a sátorbéli hangokat a többi közül, egyszeriben nem találtam elég gyorsnak az emberi futást, ugrottam. 
Sikkantással fogadták a megjelenésemet Woland mögött. Épp egy hosszú fekete rakott szoknyát próbáltak rá erőltetni a lányra. Meglepetten pislogtam a nem várt jelenetre, miközben Száva segítségkérő szemekkel bombázott. Nem bírtam visszafojtani egy gonosz vigyort. Persze ettől függetlenül segítettem neki. Elkaptam a kezét és magamhoz húztam. Támadói azonban nem ijedtek meg eléggé úgy tűnt, ugyanis jöttek, és immár bennem is potenciális célpontot láttak. Márpedig engem nem akárki szabadíthat meg a ruháimtól! Menekülésszerűen tűntünk el a sátorból. Az kéne még csak, hogy hozzám érjenek. Nem biztos, hogy túl élnék...
 
Lassan elkezdtek gyülekezni a főtéren a helyiek. A legkülönbözőbb ételek és italok kerültek elő, a zene elhalkult, majd Srovnja lépdelt középre. Egy kristálygömb és egy kehely volt a kezeiben. Amint középre ért, hirtelen minden elhallgatott. A nő a kehely tartalmát a gömbre öntötte, majd feltartotta a magasba. A gömb elkezdett lebegni, miközben az összes növény egyszerre fénylett fel. Valamennyi fényét a gömb gyűjtötte össze. Egy kissé reszketeg kép jelent meg a kristály alatt. Egy hosszú fekete hajú férfi képe, aki vesékbe látó pillantással nézett a jelenlévőkre. A hol barna, hol vörös szemei végig jártak a termen, majd megállapodtak a kicsiny csapatunkon. Akaratlanul is elvigyorodtam, mikor az oly jól ismert szempárba néztem. A szokásos bizsergő érzés végig szánkázott a gerincemen, de most nem adhattam át magam az ilyen érzéseknek. Wolandra pislantottam. Mélyen töprengő arcát úgy tűnt ő sem tudja elszakítani Atyám képétől.
- Minden rendben? - kérdeztem tőle.
- Ismerem ezt a fazont valahonnan! Nagyon is jól ismerem, de csak azért se jut az eszembe! - rám nézett, mint aki választ vár, de mivel nem is kérdezett, kissé kérdőn vissza pislogtam.  - Lehet tudni ki ez? Ha megmondod a nevét, hátha beugrik, hogy honnan ismerem...
- Ő az Atyám. - tettem a vállára a kezem - Vulgusnak hívták. Igazából nem hiszem, hogy találkoztál volna vele. Nem sokkal azelőtt halt meg, hogy te születtél. Az igazi neve ugyanaz volt, mint a tied 'Éadromˇ' - a végét már csak a fejébe mondtam, hisz óvtam a nevét. 
- Hát mostmár tényleg semmitse értek  van aki azt mondja, ismer, pedig én nem is emlékszem rá és van akit azt hiszem, ismerek, erre kiderül, hogy tuti nem, mert pajzán gondolat se voltam, mikor ő már nem élt  most akkor mivan itt tulajdonképpen?
- Mivel a nevetek megegyezik, úgy is fölfoghatod, mintha ő is te lettél volna - szállt be Aaron is a csevejbe - a név hatalmas hatalom. És ilyen név csak egy létezik a mindenség végtelenjében. Szóval a lényetek, amit ti emberek léleknek neveztek, ugyanaz. Vagyis sokan ismernek, csak nem ebben a formádban, és te meg ismerősnek találod magad! 
- Kissé meglepett, mikor kiderült, hogy ki is vagy valójában... - bólogattam - főleg mivel nem rajongok az emberekért. Szép nagy fricska volt...
- Mi van? - felkuncogtam, miközben az arcát figyeltem.
- A lényeg viszonylag egyszerű. - bölcsen átadtam Aaronnak a magyarázó stafétát, esélyt adva ezzel,annak hogy Száva meg is ért valamit a dologból.  - Úgy hiszem ezt már vagy Kyo, vagy Elena elmagyarázta. Amikor valaki megszületik, van neki egy neve. Aztán általában a szülők, vagy valaki ad neki egy újat, hogy védje az elsőt. Végül pedig a kedves delikvens ad saját magának is egyet. Nevezzük a veled született nevet egyesnek, a szülőktől kapottat kettesnek, a magad választottat pedig hármasnak. Az egyes, ez a lelked neve. Ez határozza meg azt, hogy ki is vagy. A kettes neved, ez az, amit adnak neked. Vagyis aminek látnak a szüleid. A hármas, pedig aminek te látod magadat. Amikor meghal valaki, a kettes és a hármas is vele hal. Mármint tovább él az emlékezetben, de ez a kettő sokkal szorosabban fonódik a testhez, szóval a testtel pusztulnak. Az egyes azonban új testet keres magának. Egy olyat, amiben még nem lakozik lélek.
- Általában az egyensúly fenntartása végett ellenkező nemű lesz minden egyes újabb formában - kottyantottam bele, majd intettem a kezemmel, jelezve, hogy újra Aaroné a szó.
- Igen, így van. Szóval így lehetséges, hogy az a sárkány ott azonos veled, és mégse. A lényetek ugyanaz, a testetek különböző. 
A lány totálisan elgondolkodott fejét figyelve megnyugodtam afelől, hogy nem csak nekem vannak magyarázás-technikai problémáim. Mint egy ezt megerősítendő, szólalt meg Woland is.
- He? - szakadt ki belőle az első gondolat.
Egymásra néztünk a férfival, majd egy sóhaj kíséretében ráztuk meg a fejünket és legyintettünk egymásra. Még együtt is tehetetlenek voltunk, ha egyszer valamit magyarázni kellet...
Eközben a gömb és a kép is megindult felénk. Mindenki lélegzetvisszafojtva leste az eseményeket, hisz ilyen még sose történt. A szellemkép szerűség oda sétált hozzánk, majd azzal kezdte, hogy lekevert nekem egy hatalmasat. Ha nem csak fényből lett volna, lehet, hogy valamelyik másik teremben kötöttem volna ki. így csak az emlékek fájhattak, hisz amíg élt, elég sokszor éltem át hasonlót. Megbizsergett kissé a tarkóm, de azért a szemébe néztem.
- Egy, megmondtam Amirah, hogy ne keress meg halálom után, erre ki van mégis itt? - mutatott Wolandra. - Kettő, megmondtam, hogy ne gyere ide többet, ha nem hívnak, erre ide jöttél, a lányt is magaddal hozva. - egy újabb sallernak való szaladt át a fejemen - Három, kint egy kisebb csapat betolakodót érzékelek, és nem úgy tűnnek, mint akik piknikezni jöttek, szóval emeld fel a segged, és rendezd le őket! - legvégül, megpróbálta megsimogatni a hajamat, ugyanezt tette Wolanddal, majd eltűnt olyan hirtelen, ahogy megjelent. Pár pillanatra teljes sötétség borult a barlangra.
- Mennünk kell! - hallottam a férfi hangját a fejemben. 
- Mi legyen Wolanddal? - kérdeztem vissza.
- Mi lenne? Te itt mered hagyni egyedül? Szerintem még mindig kisebb kárt okozunk, ha visszük magunkkal, mintha összezárjuk velük... 
Így aztán a rövid sötétben magamhoz öleltem Szávát és Aaronnal egyszerre ugrottam. Természetesen a felszínre. Észrevétlen levegőből egy burkot húztam a lány köré, hisz nem volt épp embernek való a felszíni levegő. Még megerősített monstranciával sem. Egy lebegő sziklaszerűségre érkeztünk mind a hárman. A földet, már ha lehet földnek nevezni, bugyogó lávaszerűség terítette be a legnagyobb területen. Ahol nem fortyogó magma gyönyörködtette a szemeinket, ott vörös sivatagi futóhomok, és felrepedezett sziklák váltották egymást. Sokszor ezek a sziklák a lávában lebegtek, akár csak a mi kis szigetünk. Az ég olyan volt, mintha vérből húzott volna egy pók hatalmas hálót a lilásan villódzó sötétségre. A mélybe vezető kapu körül egy kész kis sereg állomásozott. A "kisebb csapat" -ot újfent erős elferdítésének éreztem Atyám részéről a valóságnak! Mindig ezt csinálta, főleg ha rólam volt szó. Mindig el bagatellizálta a dolgok nagy részét! Jelen esetben a pinduri csipet-csapatot atyámnak valami ötven, elég csontos négylábú, és körülbelül öt sok csápon járó alkotta. Ami a szerény matematikai tudásommal is felért valami fél századnak. A csontos négylábas lények négy lába elég érdekesnek volt mondható. A jobb első praclijuk olyan volt, mintha megcsontosult volna a hatalmas karmokba végződő mancs. A mellette lévő, egy hatalmas homár ollójára emlékeztetett, annyi különbséggel, hogy ez csontból volt, és a vége visszafele hajlott, mint valami kötszervágó. Az egyik hátsó lábuk patás volt, csak szintén csontból, a másik pedig hártyás. Félig négy lábon jártak, körülbelül hasonló módon, mint egy csimpánz. A testüket nem bőr borította, hanem egy kőkemény csont páncélzat védte a hőtől (a lávatengerben mártózni nem kis művészet) meg úgy alapból mindentől. A mellkasukon két sor csonttüske húzódott végig, míg a hátukon néhány kisebb tüskesor között olyan sörényük volt az ocsmányságoknak, amit bármelyik sül simán megirigyelhetett volna. A pofájuk leginkább egy fogas angolnára emlékeztetett, és néhány polipkar szerű nyúlványok is emelték a lények amúgy is pompázatos esztétikumát. Ahol nem fedte kőkemény összefüggő csont, ott pikkely borított őket. A farkuk leginkább valami angolna farkára hajazott. Lapos volt és pikkelyes. Na ilyen mocsokból pompázott valami ötven.  Mind a lejáratot kereste a barátainkhoz.  Ezekhez, mint valami vezéregyéniségek, csapódott még öt másik, szépségében el nem maradó izé. Ezek már valamennyivel emberibb formájúak voltak, mint a csontikák... már ha deréktól fölfele néztük őket. Lábak helyett ugyanis rengeteg polipszerű kar tartotta őket a magasban. Lábként funkcionáltak, és sokan voltak nagyon. Aztán jött a feltűnően vékony, elég izmos szürke has, majd felül, mintha leöntötték volna valami lilás-vöröses trutyival. Vagy mintha egy túl rövid és szűk felsőt erőltettek volna magukra, ami épp hogy csak leér a mellkasukig, és ez még meg is próbálták volna összegombolni! (fordítóférgem segítségét ezúton is megköszönném az igen elmés hasonlatok kiötléséért) A fején ennek a lénynek nem volt se haj, se szemek, se száj. Két sorban, összesen három pár nyílás volt, ami a hiányzó szervek funkcióját tökéletesen ellátta. Kezeikben egy-egy csontkasza volt, és erőst biztatták a maguk furcsán pattogó, morzeféle nyelvükön négylábú bajtársaikat a szorgos munkára. A szemeim akaratlanul is visszaalakultak koromfeketévé. Csak a vörös szembogaram cikázott ide-oda a jövendőbeli ellenfeleim között. Azt latolgattam, melyik latorral is kezdjem az aznapi lakomám. 
- Vigyázol Wolandra ugye? - kérdeztem a férfit, akinek válaszul a szivárványhártyája ezüstszürke lett. Neki a szembogara nem látszott, és rendszerint úgy csillogott, mint egy nagymacskáé, ha fény vetült rá éjjel. Nekem leginkább egy pumát juttatott a szeme mindig az eszembe. Egy kis teret ugrottam, ugyanis a csuda akarta azokat az ocsmányságokat Wolandhoz vezetni. Mivel a csápos kaszás alakok néztek ki az agynak, ráadásul belőlük lényegesen kevesebb is volt, így velük kezdtem az aprítást. A két nővérem két negyven centis pengeként simultak a kezeimbe. Közvetlenül az első ocsmányság előtt jelentem meg. Még mielőtt reagálhatott volna a hirtelen felbukkanásomra, az egyik pengémet a fejébe állítottam, a másikkal felhasítottam a hasát hosszába. Az árnyak, mint valami szakadozott köpeny, lebegtek körülöttem. Kicsit elrúgtam magamtól az első holtestet, és a "köpenyem" azon mód rá is vetette magát. Persze nekem nem volt időm megállni. A többiek nem vették túl jó néven megérkezésemet és áldásos ténykedésemet. Amint kiszabadítottam a tőröket, azon nyomban elrúgtam magam a földtől, és a bal felől felém rohanó ugyancsak csápos izét a lendületemmel fölerősített fejrúgásba részesítettem, majd egy szaltóval érkeztem a földre, pontosabban a fejére a kissé megszédült alaknak. A két penge a halántékában landolt két felől. Itt se ültem le piknikezni. Kirántottam a nővéreimet a koponyájából, és már a levegőben voltam. Víz, jelen esetben lávaszintesen pördültem párat, miközben leosztottam néhány rúgást a maradék három igen lelkes delikvensnek. Mindez azonban csak időnyerésre volt alkalmas, még csak nagyon el se tántorodtak az irányú elhatározásukban, hogy megfosztanak az életemtől. Azonban nekem is ilyen terveim voltak velük. Az elsőnek az álla alá fogtam, miközben cigánykerékhez hasonlóan átlendültem a feje fölött. Kicsit közben a saját tengelyem körül is megpördültem, csak épp a fejét felejtettem el elengedni az ipsének. Kicsavart, kitört nyakkal zuhant a földre. A második a kaszáját lóbálva érkezett mögém, és a hátamba állította a fegyverét. A köpenyem azonban eddigre már visszavonulót fújt a testembe. Nem rajongtak az ilyen mennyiségű tűzért, főleg ha nem ehették fel az egészet, és erre a műveletre kevesen voltak hárman. Így azonban házhoz jött a csontfegyver. Amint a testembe hatoltak vele, a kis barátaim munkához láttak, és már nem volt mit kihúzni. Ehelyett egy orbitális maflást kapott az elkövető ököllel, visszafordulásból, ugyanis kilyukasztotta az egyik kedvenc felsőmet. Elszédült az ütés lendületétől, én pedig kábaságát kihasználva, miközben az utolsó poliplábast elrúgtam, könyékkel először a tarkójára, majd egy kicsit lejjebb, a nyakára sújtottam. Újfent törött nyakkal nyekkent a földön. Az utolsó felvette a társa kaszáját, és két fegyverrel támadott. Ennek az egyedüli hátulütője, hogy két akkora kaszával nagyon lekorlátozódik a támadási felület, hisz könnyen akadályozza magát. Párszor elsuhintott a fejem fölött, de mindannyiszor kitértem a penge útjából. Félig lekuksoltam, miközben befordultam közvetlenül az ocsmányság teste mellé, és kifordítottam a belsőségeit, néhányukat elmetszve merő véletlenségből. A négylábas szépségeim egyelőre még azon tanakodtak, hogy vajon ők is nekem rontsanak-é,így volt egy szabad percem, mely alatt Woland és Aaront kerestem meg pillantásommal. Száva épp azt szemlélhette meg elég közelről, amint Aaron egy hasonló, sok poliplábas izét a lábánál fogva, fejjel lefelé hol lávába lógat, hol fölránt, majd vissza. 
Eközben a drága kis ocsmányságaim azon filóztak, ez bizony rá volt írva a gusztustalan képükre, hogy vajon nekem essenek, mondván, hogy sok lúd macskát győz, vagy inkább ne próbálkozzanak velem. Egy kedves mosollyal, és egy velőt rázó morrantással segítettem nekik a döntésben. Arról, hogy nem a legbölcsebb, és mindenképp legutolsó döntését hozták meg jelentéktelen kis életüknek, igazán nem én tehetek. Amikor az első nekem rontott, a szórakozás felettébb kellemes érzése kerített a hatalmába, és kissé talán elfeledkeztem magamról. Pontosabban arról, hogy Woland előtt visszafogjam magam teljes mértékben. Szóval az első delikvens mellkasán egyszerűen keresztül szaladt a kezem. Ez egy pillanatra megtorpantotta a többieket, hogy aztán még ádázabb dühvel rontsanak nekem. Már arra se figyeltek, hogy egyszerre csak egy legyen karom közelben. Az árnyak is elégedetten kúsztak ki a testemből, és elég jelentős pusztításba kezdtek. Persze szerény személyem se tétlenkedett. Mind a két kezem folyamatosan foglalt volt. Hol gerincszerűségeket tépkedtem ki, hol csak egyszerűen csontokat tördeltem, hol egyéb testrészeket kapdostam ki. Mikor mi sikerült. Persze a galádok nem voltak rá tekintettel, hogy csak két kezem, és két lábam van. Így aztán mikor az egyik olyankor ugrott rám, amikor minden végtagom foglalt volt, bele értve a farkincámat is, amivel macskához nagyon nem méltó módon fojtogattam az egyik idiótát, szóval mindezeket figyelmen kívül hagyva rám ugrott az egyik jóma... díszpinty, kénytelen voltam átharapni a torkát. Erre vérszemet kapott a többi is, szóval sorba álltak torok feltépésért... Mit tehettem volna, mikor ennyire fene jó szívhellyel áldott meg az anyatermészet? Eleget tettem a kéréseiknek, és jó néhány percig csak a visszafogott morgásom, csonttörések, és tompa puffanások hallatszódtak az izék elég fura hangja mellett.
Csak miután végeztem... végeztünk jutott eszembe, hogy ezt nem biztos, hogy Száva tolerálni fogja, mert úgy általában az emberek nem szokták. Szerencsémre Aaron közelébe eléggé elvolt, lekötve ezzel a lány figyelmét is. Még mindig azt a szerencsétlen izét húzogatta-tologatta a lávába. Igaz mióta legutoljára lestem rá, beújított egy kicsit. Már nem csak vízszintesen mozgatta a "támadóját", hanem úgy... mindenfele. Egy apró sóhaj kíséretében ugrottam melléjük.
- Látom elszórakoztatod magad - szólaltam meg - De ha már a kezedben van, miért nem tünteted el? Mintha annak idején azt tanítottad volna, hogy ne játsszak az étellel - vigyorodtam el, miközben az egyik árnyam kikúszott a testemből, és körbefonva a férfi kezében lógó testet, szimplán megsemmisítette azt egy pillanat alatt. 
Egy kósza vigyorral nyugtázta a ténykedésemet, majd a lejárat felé intett. Srovnja kukucskált szorgalmasan felénk. Ahogy észrevette, hogy lebukott, odajött hozzánk. Neki is egy levegőbuborék volt a feje körül. 
- Azt mondtad Amirah, hogy előtte nem vagy ilyen! - korholást véltem a hangjában felfedezni. 
- Gondolkodtam, hogy melyik lenne jobb. Ott hagyni a lányaiddal, vagy magunkkal hozni. - gonoszkás mosoly játszott a számszélén - Végül arra jutottam, hogy ez a kevésbé kockázatos. Elvégre átadtad már a tudományod nekik nem? - Woland fele fordultam - Ugyanis a díszes társaság, akiket láttunk... Aaron hogy is hívják őket az emberek?
- Boszorkányok. - segített ki a drága, mint mindig.
- Bezony - bólogattam- boszorkányok egytől-egyig, és nem is akármilyen fajta! 
Srovnja is elmosolyodott. 
- Ez nem épp publikus információ! Nem mintha tehetnék ellened bármit is Amirah...
- Ugyan már, Atyámtól valamikor nem tartottál vissza ilyen információkat. Vagyis Wolandtól sem kell tartanod! 
- Te tényleg nem változol... - nevette el magát a nénike.
- Hát nem szokásunk - bólogattam nagy "komolyan". Azonban mind a jó kedvemnek, mind a szórakozásomnak pillanatok alatt vége lett. Egy ismerős érzés futott végig a gerincemen, és semmi jót nem sejtetett. Egy fél pillantással Aaronra néztem, majd ugrottam. Tudtam, hogy a férfi vigyáz Wolandra akkor is, ha én nem vagyok ott, és azzal is tisztában voltam, hogy nem kell neki külön magyaráznom, hogy mi is folyik épp.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.