Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ötödik fejezet

2012.12.18

 Valamennyien kissé elgondolkodva ültünk a szokásos levelünkön az erdő közepén. Valahogy most egyikünk sem kívánta a piát, ellenben hálásan fogadtuk Ep'vier elképesztő ebédes tálját. 

- A szörnyeknek egy igazi ínyencség a másnaposság ellen! - tette elénk a szépen elrendezett, ám még előttünk is ismeretlen ételfajtát. - egy kis szirén hús Piast vérrel megöntözve. Wolandnak pedig néhány könnyed zöldség. Van benne paradicsom, saláta, egy kis káposzta, oliva bogyó, egy kis citrom kifacsart levével megöntöztem, kis tojást aprítottam közé, és egy kis almát. Remélem tetszeni fog az íze. Ne aggódj, ebben semmi szörnyű nincs! - tette hozzá mosolyogva. 
- Nem is vagyunk másnaposak! - kértem ki magamnak, miközbem kissé elzöldült a fejem. Nem volt túl jó ötlet ennyit beszélni egy huzamba. Ep'vier rám villantotta jókedvű karvalyszemeit, majd barátságosan hátba veregetett. Majdnem eldőltem ennek hatására. Kyo ki akart nevetni, de sürgősen a szája elé kapta a kezeit, és a szokásosnál is jobban elsápadt. Az egész tegnapi társaságból csak Aaron volt totálisan egészséges. Morcosan mértem végig a csuda jó színben pompázó srácot, majd próbaképp hátba vertem. Mintha kemény falat püföltem volna, ellenben nekem fejfájásom is, meg hányingerem is lett. 
- Most mihez fogtok kezdeni a lánnyal? - tette föl a nagy kérdést Aaron, mintha neki bármi köze lett volna hozzá. És tegyük hozzá, hogy ami felettébb bosszantó volt, a kérdése már valamennyiünkben megfogalmazódott. Önvédelemre akartuk egy kicsit tanítani, de nem mertünk hozzá kezdeni. 
- Pusztakezes harcra kéne tanítani, hogy megtanulja kezelni a testét! - mondta Sieg. Macska mód doromboltam az ötletre, de le lettem szavazva.
- Hogy aztán puszta kézzel tapicskoljon a különböző ragacsos-mocskos vacakba! Tudod te hány nyálkás, mérgező létforma él csak a Földön?- kérdezte Kyo .
- Kiirtsam őket? - vetettem föl az első eszembe ugró ötletet, de ez is le lett szavazva.
- Oké, szóval fegyver. Milyen? - kérdezte Kworik, a maga kissé melankólikus hanghordozásában.
- Azt döntse el szerintem ő! - morrantottam egyet - a harcosnak szeretnie kell a fegyverét! 
Így történt aztán, hogy pár óra múlva, mikor a mostrancia aludni tért, és egy egyszerű maszkként lógott a lány nyakába, levittük a fegyver raktárunkba. Addigra már mi is visszanyertük eredeti állapotunkat. A raktár a talajba vájt hatalmas alagútrendszert jelentette. Ez is, mint oly sok minden, atyánk műve volt. És hogy miért volt rá szükség? Nagyon egyszerűen azért, mert azon kívül, hogy az ott lévő fegyvereke egytől-egyig valahogy kapcsolódtak a mágiához, valamennyiük lopott volt. Némelyikőjüket még én loptam el. Hallottam, hogy Kyo magyaráz a lánynak, és őszintén reméltem, a lompos érdekében is, hogy ezt elfelejti megemlíteni. Ahogy lesétáltunk a korom sötét alagút két oldalán kis kék lángocskák gyulladtak ki, szép sorba. Pontosabban csak mellettünk, és velünk haladtak. Eközben az eddig hajam alatt rejtőző Kasai a vállamra mászott, ő is világítva nekünk az utat. 
- Milyen fegyverre gondolnál? - kérdeztem Szávát, mintha ez egy mellékes probléma lenne.
- Hogy érted? - kérdezett vissza.
- Mi az a fegyvernem, amivel szimpatizálsz? - próbálkoztam megint.
- Talán... íj. - mondta elgondolkodva.
- Akkor szurkoljunk! - mondta Aaron mosolyogva - bár az íj nem pont önvédelmi eszköz, de valahogy nem leptél meg! - közbe mellém lépett és a fülemhez hajolt. Súgni akart valamit, de nem lehetett érteni mit motyog. Ellenben a lehelete közelről végig cirógatta a nyakamat. Ahogy bolyongtunk a labairintusnak is símán beillő járatokban, egyszercsak az egyik oldalon megmozdult valami a falon. A lángjaink fénye nem ért oda, de persze mi pontosan láttuk a sötétben is, hogy mi az. Kivéve Wolandot. Ő még nem érzékelt semmit. Amint közelebb értünk, szép lassan a fénybe lebegett egy buzogány és megállt pont a lány szeme magasságában.
- Nem egy íj, de ez már inkább önvédelmi eszköznek mondható. - mondtam mosolyogva.
- IS! - tette hozzá Aaron széles vigyorral - de egy ilyennel egy egész dimenziót ki lehet írtani!
- Puszta kézzel is megoldod, minek neked ilyen hozzá? - mordultam rá jókedvűen. A lány meg se hallott bennünket. Tágranyílt szemmel, megbabonázva figyelte a fegyvert. A fényes markolatot egy sárkány font körbe, a szájában tartva a buzogány fejét. 
- Oh tényleg, ezt Ruby és Gau hozta neked! - kezdett el Kyo kotorászni, nem akarom tudni hol, majd egy kis csomagot varázsolt elő. Egy szemüveg volt benne, amit se perc alatt föl is pakolt a lány fejére. - Ne lepődj meg nagyon, mi így látjuk a világot! 
Valószínűleg a lány előtt is kirajzolódott a kis sárkány asztrál teste, amint ott pihent a fegyveren, és pont a szemeibe nézett azokkal a mélybarna szemeivel. Sötét barna pikkelyei, bár áttetszően, de kivehetőek voltak, a színe is. 
- Nem egy íj, de remélem tetszik! - mondtam, majd elkezdtem kifele terelni a népet. Kezdett ugyanis a többi fegyver is ébredezni, azt pedig nagyon nem akartuk, hogy ránk szálljanak. Főleg Aaron és jómagam voltunk ilyen téren veszélyben. Gyorsan ki irányítottam a többieket, majd lezártam az alagútrendszer lejáratát. Igaz, hogy Kworikot a végén, már szószerint ki kellett tennem, de nem volt idő szórakozni, így is túl sokáig voltunk lent. Amint kiértünk, A lányt és Aaront egyenesen Pakuhoz küldtem, a többieket pedig Ep'vier gondjaira bíztam. Nem akartam, hogy ők is jöjjenek. Mire én is hűséges gólemünkhöz értem, már a nagyszobában csücsültek. Egy darab fát szerváltam, majd magam is bementem. A fa bekerült a kandallóba, őt pedig Kasai követte. Lelkesen telepedett rá az ebédjére.
- Elena! - hallottam hirtelen mindenhonnan Paku hangját. Kellemesen mély rezgése betöltötte a teret. - te meg mégis milyen szemetet pakoltál belém?
- Aaronra, magunkra, vagy Kasaira gondolsz? Kasai kissé nagyon megkedvelt, amikor találkoztunk. Házitűznek jó lesz nem?
- Én nem a kis démont kifogásolom, hanem a nagyot ott melletted!
- Ja, hogy ezt a nagy "szemetet"? - vigyorodtam el, miközben megpaskoltam Aaron vállát - Ő most segíteni fog Wolandnak a tanulásban!
- Tiltakozom! Ennél még az is jobb, ha én vagyok az ellenfele! Az a piszok nem tudja, hogy hogyan kell finoman bánni a környezetével. Arról nem is beszélve, hogy...
- Paku! - vágtam a szavába, mire elhallgatott - Elég volt! Egyfelől én is elég jól fölnőttem, pedig ő tanított! Másfelől Nem fog Wolandhoz érni, csak hozzám, harmadrészt pedig, azt már ezerszer átbeszéltük, hogy az nem az ő hibája volt.
- Én pedig ezeregyszer elmondtam, hogy nem merészeld ide hozni, mert megölöm!
- Jobb lesz, ha megyek! - súgta oda a srác, de addigra már kezdett bosszantani a sziklaszörny kőfejűsége. A szemeim már korom feketék voltak, és kissé kavargott körülöttem a levegő, meg kissé jobban besűrűsödött. Csak a hasított vörös szembogaraim villogtak ki az egyre sűrűbb auraszerűségből. A szoba, sőt az egész ház hőmérséklete kezdett vészesen lecsökkenni.
- Elég legyen! - szólalt meg nem messze Aaron. Amint oda pillantottam, láttam, hogy fél karjával Szávát átölelte, hogy nem legyen baja, a vállán pedig ott didergett Kasai.
- Vidd ki őket! - morrantottam felé. A ház ajtajai maguktól kinyíltak, majd becsapódtak mögöttük.
- Érzem dühös vagy, de én is az vagyok! - mondta a ház, miközben elkezdett remegni a berendezés. 
- Hogy dühös vagyok-e? - kérdeztem vissza - te még nem láttál engem dühösnek, de most közel állok hozzá! - A falon hirtelen megjelent két hatalmas, zöld ásvány. Talán jáspis, vagy jáde lehetett, és pont rám nézett. Paku szemei voltak. Ahogy ott álltam, és a nyakamnál elkezdtek az árnyak kikandikálni, a hőmérséklet mégjobban lecsökkent, én pedig ebben a pillanatban bele pislantottam a szemekbe. A szörny szemeibe. A remegés alábbhagyott a házba.
- Komolyan azt szeretnéd, hogy a fejedbe kelljen vernem, hogy Atyánk halála nem Aaron miatt történt? - itt már inkább morogtam, mint beszéltem - Már próbáltam magyarázni, de láthatóan nem fogtad föl! Nem Aaron után kutattak aznap a katonák, hanem utánam! És nem Aaron juttatta halálra, hanem föláldozta magát értem! - itt már szinte hozzáértek az árnyak Pakuhoz, miközben elkezdtek körülöttem keringeni - Ha nem teszi ezt meg, akkor valószínűleg nem csak én, mindannyian meghalunk! Te is! Fölfogtad? - néhány másodperces hallgatás után Paku hangja nagyon távolinak tűnt, pedig ot beszélt közvetlenül előttem.
- Igen! - súgta kissé reszketeg hangon. Az árnyak visszabújtak a testembe, a hőmérséklet fölmelegedett, én pedig kiléptem az ajtón, intettem a kint várakozóknak, hogy menjenek be, magam pedig elindultam a kapu fele.
- Biztos jó ötlet, hogy én is bemenjek? - kapta el a karom a srác. Az árnyak végig kúsztak a kezén, majd vissza belém. Rápillantottam egy kicsit, de vissza is kaptam a szemem. Paku hangja törte meg a csendet.
- Remélem nem akarod a lányt egyedül hagyni! Nem hiszem, hogy miután látta Elenát ilyen állapotban, ez lenne a legjobb ötlet! - A fiú arcán egy pillanatra fölvillant a csodálkozás, de nem engedte el a karom.
- Mikor jössz vissza?
- Sietek! - morrantottam. Még hallottam, ahogy megpróbál kimenteni a lánynál. 
Úgy döntöttem, hogy ilyen állapotban nem lesz jó a Földre mennem. Kinyitottam a kaput, és átléptem rajta. Azony nyomban megcsapott a forró sötétség. Élvezettel elmosolyodtam, és kiengedtem a bensőmet feszítő árnyakat. Teljesen eltűntek az éjjbe. Hirtelen megéreztem, hogy egyszerre három oldalról közelítenek felém. Mind a hárman legalább öt méter magas, és ehhez arányosan nagytestű fickó. A nemükre a beszélgetésükből következtettem. Nem volt nehéz.
- Nézd egy asszony! - hallottam az egyikőjük hangját.
- De milyen apró! Vajon kitudna hordani egy gyereket?
- Nem tudom, de szórakozni mindenképp jó lesz! - hangos röhögéssel jutalmazták az utolsó fölszólaló elmés kommentárját. Vad vigyorra húzódott a szám. Szinte már vicsorgásnak hatott. 
- Mondd csak Madáragy, Nálatok fordított arányba van a testetek mérete az eszetekkel? - egy pillanatra megtorpantak, hisz valószínűleg, gondolom már az meglepte őket, hogy félelem helyett inkább beszélgetni kezdtem velük. - Oh bocsi, megpróbálom úgy mondani, hogy ti is fölfogjátok. Minél naagyobbak vagytok, annál kisebb az eszetek. Vagyis annál hülyébbek vagytok, igaz? Nagy termet, kicsi agy, és már a tökeitekre nem jutott anyag, értem én. Így sikerült benneteket töketleneknek összehozni. - itt sóhajtottam egy lemondót - nem tudom, hogy az anyáitokat, vagy az asszonyaitokat sajnáljam! - itt mintha akkor jutott volna az eszembe, hozzáfűztem - márha lennének asszonyaitok, igaz? De az ilyen puhatökű szarjankóknak az se jut! - élvezettel nyugtáztam, hogy fölhúzták magukat a provokálásomra. Az első áldozati marha nekem esett, én pedig élvezettel öklöztem bele a gyomrába. Nem akartam ennyire bele. Mivel amúgy is kissé fusztrált voltam, így nem fogtam különösebben vissza magam, és az öklöm átszalad a fickó hasán, mint kés a vajon. Sóhajtva rántottam vissza a kicsi kacsóm. A hatalmas test tompa puffanással zuhant el. Az árnyaim betereítették és pár perc alatt eltűntették. Lenyaltam a kézfejemet, és a másik két alakra néztem. Hajuk nem, ellenben szemük annál több volt. Legalább négy-öt, nem számoltam. 
- Jöttök, vagy menjek? - kérdeztem, és úgy döntöttek, hogy jönnek. Velük már egy kicsit tovább elszórakoztam. Amint elég közel került a következő delikvens, fölugrottam, a térdén landolva rúgtam tovább magam, majd a vállaira érve, két kézzel megragadtam a nyakát, és csavartam rajta egyet. Megintcsak elfelejtkeztem visszafogni magam, így a feje kétszer körbetekeredett. Kissé kezdett lenyugtatni a csontok recsegésének a hangja. Az utolsó egy pillanatra megtorpant, amikor a másik társa is összecsuklott. Ennek a testnek még ideje sem volt elterülni a földön, még előtte ellepték az árnyak, és mire leért volna, már semmivé vállt.
- Csak nem? Még a végén kiderül, hogy neked valami kis ész is szorult a kobakodba! - mivel ő nem tudta, hogy mitévő legyen, hát segítettem rajta, és én indultam fele. Csak akkor komolyodtam el egy kicsit, amikor elkezdett hátrálni. - Azért ennyi eszed ne legyen aranyom! - elrugtam magam a földtől, és szinte repültem a mellkasa fele. Pont előtte csapódtam a földre, de még mielőtt reagálhatott volna, fölrúgtam magam, pont az állát érte az öklöm. Hallottam, ahogy az állkapcsa reccsenve jelezte, hogy eltört. Vissza érkeztem a földre, és kissé oldalt lépve a bokájába rúgtam. Zeneként hatott, ahogy eltört a bokája. A következő mozdulattal ráléptem a sípcsontjára, ami szintén megadta magát. A csont hegyesebbik része átdöfte a bőrt, felettébb szívmelengető látványt nyújtva ezzel. Amíg a nagy monstrum a saját fájdalmával volt elfoglalva, én odalibbentem a másik lábikójához, és egy erőteljes rugással a másik térdét is, nos kilöktem a megszokott, hívatalos helyéről. Mikor biztosítottam magam és a nagydarab párom, hogy nem futunk el sehova, a háta mögé sétáltam, és a tenyeremet a koponyájára raktam. Hangos robbanással tört szilánkjaira a feje. Úgymaradt térdelő helyzetben, nem dőlt el, így az árnyak így kezdtek neki az eltűntetésének. Nem kellett sokáig várnom rájuk. Lenyugodva és tetőtől talpig mocskosan érkeztem vissza Pakuhoz. Mivel nem akartam úgy végig sétálni az egész házon, hogy a srácok belsőségei versenyt potyognak-maszatolnak rólam a vérükkel, így egyenesen a fürdőbe ugrottam. Pechemre Száva pont ott volt, a kezét mosta. Még időben kapcsoltam, így neki úgy tűnhetett, hogy épp csak megvillantam, már ugrottam is vissza. Ki a ház elé.
- Szólj ha végzett! - morrantottam viszonylag kedvesen... legalább is magamhoz képest.
- Már nincs bent. Kint ülnek az ágyadon a fiúval - válaszolt Paku, így vissza ugrottam a fürdőbe, hogy rendbehozzam magam. Nem tartott sok ideig. Az elhasznált ruhákat a kandallóba dobtam, hogy Kasai rágódjon rajtuk, és hogy Száva ne nagyon találja meg őket. A kis tűz lelkesen fogadta az ajándékom. Száva és Woland valóban a hálószobában voltak, az ágy előtt ültek, szemben egymással. Köztük feküdt a buzogány, rajta pedig ott csücsült a kis sárkány. Úgy tűnt, hogy Pakunak meg a fiúnak már sikerült megnyugtatnia a lányt, de észrevettem, hogy megijedt amikor meglátott. Nem hibáztatta érte senki. Óvatosan melléjük ültem. Már épp meg akartam kérdezni, hogy hol tartanak, mikor Aaron egész közel hajolt hozzám, és elkezdett szaglászni.
-ööö - kezdtem bele felettébb értelmesen, de hirtelen csak ennyi jutott az eszembe. - Valami baj van?
- Dehogy is! Csak szeretem az illatod, főleg miután eszel!
- Ezzel szerintem egyedül te vagy így! - közöltem vele, miközben megpróbáltam visszatolni eredeti helyére. - Megkötöttétek már a...?
- Megvártunk vele, ha nem baj. - vágott gyorsan a szavamba. Mindketten a lányra néztünk, aki miután alábbhagyott a félelme, megint a picur sárkánnyal volt elfoglalva. Szemeztek egymással, mintha rég nem látott ismerősök voltak, igaz azok voltak, de ezt egyikük sem tudhatta. A kis lény túl fiatal volt hozzá, a lány pedig nem emlékezhetett rá. 
- Nem kérdezed meg a nevét? Ha elismer mesterének, akkor el fogja árulni! - súgtam óvatosan, nehogy megzavarjam őket, de lány nem szólalt meg, csak figyelte a kis sárkányt, mintha megszűnt volna a számára a világ, és csak ketten léteztek volna.
- Archus - szólalt meg egyszer csak. Aaron oldalba bökött büszkén, én meg csak mosolyogtam. Mit volt mit tenni, Száva őstehetségnek bizonyult. Még csak el se kellett árulnunk neki, hogy hogy lehet egy asztrál lény nevét megkérdezni, magától ráérzett. Amint kimondta a nevet, a buzogány fölizzott, a kis lény pedig elkezdett alakot ölteni. Már nem csak imbolygó árnyalak volt. Egyre biztosabban kirajzolódtak a barnás, néhol vöröses pikkelyei. A háta tüskés volt a feje búbjától a farka végéig. Most már látszódtak a szárnyai is a csöppségnek. A tüskék mélyzöldek voltak. A farka úgy végződött, mintha a buzogány fejét onnan mintázták volna. Hatalmas barna szemeit áhítattal függesztette a mesterére.
- A te neved? - kérdezte finoman Aaron.
- keky...
- Az igazi! - próbáltam segíteni.
- Száva... - kezdte. Ekkor esett le, hogy az igazi nevét nem is biztos, hogy tudja. Vagyis az emberek ezek szerint nem tudják a nevüket...
- Éadrom - mondtam hallkan. A kis sárkány és Száva is fölkapták a fejüket. Aaron csak mosolygott, mintha tudta volna. Nem tudtam, hogy így volt-e, de még ezt is el tudtam képzelni róla. - A neved Éadrom. Ezzel születtél, és ez örökké megmarad neked. - itt gondolatban hozzá tettem, hogy nem tudtam, hogy nem tudja, de hangosan inkább nem mondtam ki.
- Éadrom? És te honnan tudod a nevem, ha még én se tudtam? - nem lehetett nem észre venni, hogy elkezdtek egyszerre mozogni Archussal. Egyszerre néztek rám, és ahogy a lány hangulata változott, úgy változott a csöppség színe.
- Ittam a véredből! - mondtam. Egyelőre nem akartam többel terhelni. - Magam se tudtam, hogy ez lesz a mellékhatása. Főleg, hogy csak pár csepp volt. Eddig még nem volt olyan, aki túlélte volna azt, hogy iszok belőle. Ezt a marhát leszámítva itt mellettem, de ő nem számít ilyen téren. 
- Valószínűleg érezhetted, hogy mi a helyzet, hisz egy ugyanilyen jelentésű nevet adtál Elenának is! - szólalt meg Aaron.
- Miért, mit jelent?
- Fény. Bár neked több közöd van hozzá, mint nekem! Ettől kezdve mind a ketten viselitek a másik nevét. Megnyitottad az elmédet a picur előtt, ő pedig a sajátját a tied előtt. Vagyis létrejött az egyezség Archus Eadrom. - megvolt a kihirdetése az új nevének. Amíg a szertartás szerűség folyt, Paku tapintatosan félre vonult, így valóban csak négyen voltunk jelen a nevezetes eseménynél. 
Itt volt az ideje, hogy tényleg elkezdjük Wolandot tanítani azokra a dolgokra, amikkel megtudja védeni magát. Szépen törökülésbe ültünk, ő pedig egy kissé bizonytalan mosoly kíséretében követett minket.
-Hogy vagy? - kérdezte a srác.
- Furcsán. Kissé nehéz a fejem, meg furcsa mozognom. Nem is tudom, mintha ez is egy olyan bábú lenne, mármint a testem. Pedig ez az eredeti.
- Majd megszokod! - mosolyodtunk el mind a ketten. Nem volt kis dolog, hogy az igazi nevét változtattuk meg. Nem volt csoda, ha furcsán érezte magát. 
- Az a kis lény, akivel szövetségre léptél, hogy harcol veled és érted, ő egy...
- Sárkány - fejezte be Aaron a mondatom. 
- Igen. Szóval ez a kis sárkány, még mielőtt megszülethetett volna, nos meghalt. De erős volt, nem volt természetes a halála. Gondolom a tojását összetörhették, vagy valami ilyesmi. Minden esetre a kis lény élni akart. Olyan erősen, hogy asztrál testben megmaradt, és egy ásványba zárta el az erejét. Az az ásvány bele van kovácsolva a buzogány fejébe, a pici minden erejével együtt. Ő még kölyök, még egy újszülött, de veled együtt fog nőni, és a ... sárkányok gyorsan nőnek! - ekkor a picurhoz fordultam - tudsz ezzel az alakkal valamit kezdeni Édes? Mégse rohangálhat az utcákon egy buzogánnyal a karperecén!
A kicsike ránézett a mesterére, aki egy aprót biccentett, majd a fegyver fölemelkedett, egy hatalmasat villant, és eltűnt. Helyette a lány még szabad fülére, mintha rámászott volna egy apró sárkány. Egy helyen rögzítve volt a fülbevaló. Ahogy a kis fém sárkánygyík fölért a fül felső részére, kissé visszahajolt, és óvón ölelte azt magához. Persze Archus nem elégedett meg a fülbevalóval, asztrál testben ott ücsörgött Száva vállán, ránk meresztgetve hatalmas szemecskéit. Félmosollyal pislogtunk egymásra Aaronnal. Itt volt az ideje indulni. Halkan szóltam a lánynak, majd elindultam. A kapuhoz mentünk, kinyitottam, és átléptünk rajta mind a hároman. Még szerencse, hogy én mentem elől, ugyanis ahogy átértünk, köszönésképp egy nagyobbacska tűzgolyó csapódott a hasamnak. Reflexből kaptam el, de még mielőtt visszahajítottam volna a feladónak, Aaron hangja a hátam mögött megállított.
- Pihentesd szegényt, még kölyök! - közölte, mire magamhoz tértem, és a golyóbis egy kis füst kísérteében eltűnt. Persze naivak lettünk volna, ha azt hisszük, hogy ezzel vége minden nemű támadásnak. Amint a golyóbis eltűnt, egy másik sötét kis golyó repült felém, de mielőtt elkaphattam volna, a golyó szétnyilt, és egy aprócska, kutyafülekkel fölruházott, maszatos arcú kölyök ugrott rám, és olyan technikásan kapaszkodott a ruhámba, ami bármely kismajom becsületére vállt volna.
- Mondd csak, biztos kutya szörny volt az apád és nem egy majom fajzat? - érdeklődtem meg tőle, miközben próbáltam úgy leszedni magamról, hogy a ruhám is és a kölyök is egybe maradjon. Ilyen kikötések mellett már nem volt olyan könnyű dolgom, és mivel tényleg vigyázni akartam mind a kettőre, így egy idő után fölhagytam ezirányú próbálkozásaimmal, és szimplán nem vettem tudomást a rólam lógó gyerekről. A következő támadás a jobb lábam ellen irányult, ami megint csak Aaron szemfülességének köszönhetően nem torkollott tragédiába az apróság részéről. Mire elértük az alig száz méterre lévő főépületet, már vagy tíz gyerek csimpaszkodott rólam. Jobbra egy tisztás volt, ahol jónéhány fiatal csatározott egymással elég vérre menően, de ahelyett, hogy bevitték volna a végső ütést, rugást, vágást, döfést, inkább a kezüket nyújtották és föltámogatták az alul maradt társukat. Balra sűrű erdő borított mindent. Nagy nehezen sikerült, baleset nélkül, három csimpaszkodó gyerekkel a jobb karomon, kinyitnom a bejárati ajtót, és végre beléphettünk.
- Látom népszerű vagy mint mindig! - hallottam a hely főnénijének a hangját.
- Lehámoznád őket rólam, még mielőtt bajuk esik? - morrantottam nem túl lelkesen, ugyanis a fejem tetején hasaló csöppség épp kétmarokra tépte a hajam. Most derült ki, hogy tériszonyos a drága.
- Hogy van az az idióta bátyám? - kérdezte, miközben viszonylag finoman elkapta a gyereket és végre megszabadított.
- Kyo? Köszöni, jól van. Ha nem haragszol, most otthon hagytam, de ha szeretnéd átrugdosom legközelebb.
- Kihagyom, ha lehet! - vigyorodott el, kivillantva hegyes fogait. Hosszú vöröses haja, róka fülei, és mégvörösebb róka farka, aminek a hegye ezüstszürke volt, igazán szép nővé tették, még a kitsunék között is. - Szóval miért jöttél ide? Főleg miért jöttél egy ember társaságában?
- Szeretném, ha tanítanád őt! - intettem Száva felé, aki kissé megilletődve ült mellettem.
- Ki van zárva! - közölte mosolyogva a fő néni, mintha valami nagyon kedveset mondott volna.
- Miért nem? - kíváncsiskodtam olyan kiskutya szemeket bevetve, amilyeneket csak tudtam. Nem hatotta meg különösebben.
- Egy egyszerű ember, egy egyszerű halandó nem igazán tudom, hogy mire lenne képes. Mi itt lények elleni harcra okítjuk a fiatal félvéreket. Olyan teremtményeket, akiknek nem lenne szabad létezniük. Legalábbis a nagy könyv szerint.
- Hát édes, nyisd ki a szemecskéd, és nézd meg ezt az "egyszerű embert". Ha kitartasz ezután is azon álláspontodnál, miszerint nem való ide, hát jó. Elviszem máshová. De ne írd le a könyvet a borítójáról. - közöltem, kissé talán flegmán, de nem először jártam itt, így nem kapták föl rajta a vizet. Ehelyett előkészítettek egy küzdőteret és egy olyan forma lánykát állítottak be, mint maga Száva, csak annyi különbséggel, hogy a drágának vörös szemei, és furcsán pikkelyes arcbőre volt. A maci füleiről nem is beszélve. A farkincája elég kicsi volt ahhoz, hogy ne tűnjön föl... előröl.
  - Valószínüleg föld és víz elemű! - súgtam a lánynak, akinek úgy tűnt, nem nagyon van fogalma arról, hogy mi is folyik épp nem csak körülötte, de vele. - Meg kell majd vele küzdened! - folytattam - Ha nem győzöd le, megöl. Vagyis arra, hogy meghalj elég nagy az esély! - mire idáig jutottunk, már bent állt a ringben, és nem volt kiszállás. - Csak ereszd el a félelmed és szólítsd a kis lényecskét! Hívd a nevén! - adtam neki az utolsó jótanácsot, majd kissé hátrébb léptem. A meccs elkezdődött. Woland tényleg félt, és a félelem energiát szabadít föl. Sok plusz energiát. Ebből az energiából tudnak az olyan fegyverek gazdálkodni, mint a barátosnénk sárkánykája is volt. Archus elég nagy formában materializálódott a lány előtt.  A  testét hatalmas barna pikkelyek borították, és minden pikkelyének a széle vörös volt, mint a tűz. A két tövis sor, ami a hátán húzódott, korom feketén díszelegtek. A szárnyai és a hasa inkább zöldes volt. Pofájából elővillantak a hatalmas fogai, miközben rávicsorgott a kissé elsápadó ellenfélre. Az, hogy emellé egy kis szájhabzást is produkált, már csak a ráadás volt. volt vagy három méter magas a drága.
- Mondtam, hogy gyorsan nőnek! - kiáltottam be a lánynak vigyorogva, miközben figyeltem, hogy az ellenfél leányzó miként veszi elő a kardját, de nem túl nagy meggyőződéssel miként támad a fenevadra, és miként töri el rajta az amúgy szép míves fegyvert. 
- Igazán kár érte! - hallottam Aaron hangját közvetlenül mögülem.
Lopva Keiko-ra, alias főnénire pillantottam, aki látható lelkesedéssel figyelte a küzdelmet. 
- Azt hiszem most Woland jön! - vigyorogtam, és valóban. Archus egy csoda szépet morrantott, majd rálépve az ellenfélre, egy harapással, egybe bekapta a drágát.
- Köptessd ki vele ha lehet! - Aaron volt a gyorsabb. 
Mivel vége volt a meccsnek, legálisan beugrottam a ringbe, és egy kicsit megráztam a lányt. 
- Mond meg a kicsidnek, hogy nem kaja, köpje ki! Gyorsan, mielőtt lenyeli, mert utánna még gusztustalanabb lesz...
Végre megmozdult a lány, és néhány halk szava után, az ellenfélből lett áldozat ott landolt előttünk a földön. Ám a kis sárkány úgy tűnt, hogy mindenképp enni akart, ezért felém fordult. Rávigyorogtam, miközben hátráltam ki a ringből, de a kis galád jött utánam. Ő volt talán az egyetlen a jelenlévők közül, akit nem akartam bántani, ezért inkább egy gyors mozdulattal kibújtam a ringből. Ám nem menekülhettem. Ha Archus nem is, Száva utánam jött, és egy olyat lekevert, hogy bepirult az ő tenyere is, meg az én arcom is. Hatalmas szemekkel, kissé talán értetlenül pislogtam rá, a többiek pedig totális döbbenettel. 
- Nem arról volt szó, hogy önvédelemre tanítotok Erre meg akarsz öletni? - a szemei csak úgy szikráztak. Nem tehettem róla, de elvigyorodtam, mire kaptam a következőt. Szinte reszketett a dühében. 
- Solomon-t kérem! - néztem Keiko-ra rákvörös arccal. Félre ne értse senki, nem voltam zavarba, vagy semmi ilyesmi. Egyszerűen csak Wolnad kiemelkedő pofozási technikájának a gyümölcseképp vörösödött még mindig az orcám.
- Szó sem lehet róla! - közölte újfent Keiko. Persze azt nem igazán vette észre, hogy eddigre már az emlegetett is oda ért, és lelkesen vizslatta körbe az "enyhén" fusztrált lányt.
- Elvállalom! - vágta rá a főnéni tiltakozására - Megígértem annak idején nem? - kacsintott felénk. 
Az egész dimenzióban, talán Solomon volt az az alak, aki a legközelebb állt ahhoz a létformához, amit embernek nevezünk. Persze ő sem volt teljesen tiszta, de neki csak az egyik viszonylag távoli fölmenője volt szörnyeteg, mindenki más a családjából ember. De talán pont ezért, mert az ereje neki volt az egyik leggyengébb közölünk, elképesztően jó harcművész volt. Ha pusztakezes harcban ki kellett volna vele állnom, minden erőm használata nélkül, csak fizikai valómra támaszkodva, valószínűleg lemosott volna a színről. Ezek miatt akartam, hogy ő tanítsa Szávát. Persze szokás szerint megint hawaii mintás földi ing, meg keki, sokzsebes térdnadrág volt rajta. Tökéletesen passzolt a szálkás, vékony testalkatához. A napszemüvegét föltolta a homlokára, miközben háromszor vigyorogva körbejárta a lányt. Mély kék szemei jókedvűen villogtak, már amikor a fekete bozontja nem hullott bele. A haja ugyanis csak kicsit volt hosszabb az átlagnál, vagyis nem lehetett összefogni, de már szerencsésen bele bírt lógni a szemébe. 
- Solomon vagyok! - állt meg végül a lány előtt. Kezet nyújtott, majd amikor a lány kissé csodálkozva, tétován felé mozdította a saját kacsóját, elkapta, és lelkesen megrázta - Igazán örvendek. Mától kezdve a barlangomban fogsz lakni! - Talán folytatta volna, de egy hibátlanul kivitelezett barackot helyeztem el a feje búbján.
- Jobb ha ilyesmi meg sem fordul abban a túlperverz buksidban édes, vagy nem csak egyszerűen a mogyoróidtól szabadítalak meg! - mosolyogtam rá, bár a szemem vörösen villogott. A férfi kissé kényszeredetten vigyorgott, miközben a két kezét védekezően maga elé tartotta.
- Te meg mégis miről beszélsz? - kérdezte kissé zavartan.
- Eszedbe se jusson semmi perverz dolog Wolanddal kapcsolatban, vagy véglek megszabadítalak ezirányú gondjaidtól! - mosolyogtam rá négédesen.
Mintha Keiko-t fárasztotta volna már ez a jelenet, pár percig ránk nézett, majd Aaront maga után intve bevonult a főápületbe. Amint eltűnt a láthatárról, úgy változott meg Solomon viselkedése. A bocsánatkérő, zavart maszk mintha leolvadt volna. Keményen visszanézett a szemembe, és immáron ő is vigyorogva válaszolt.
- Azt szeretném én látni, hogy te ezt a fenyegetést hogy kivitelezed! - lépett egy lépéssel közelebb.
- Ne tegyél róla, hogy látnod kelljen! - kezdett el besűrűsödni a levegő körülöttem. Ebben a pillantban lépett ki a kitsune újra a házból, mire én is visszaálltam normális, csak szemezős állapotba, és Solomon is visszaerőltette a zavart kifejezést a képére.
- Csak nem félsz, hogy hogyha kiderül, hogy milyen erős vagy, melót fognak sózni a nyakadba? - kérdeztem persze suttogva, gonoszul vigyorogva.
- Pofa be! - motyogta vissza, tündéri mosoly kíséretében.
Szinte látni lehetett, hogy vibrált köztünk a levegő, de semmi romantikus érzet nem keveredett bele. Kölcsönösen egymásnak estünk volna, ha nincsenek szemtanuk, így azonban egyikünk sem tehett semmit. 
- Ha valami baj van, akkor elég ha félsz nagyon! Bármi lesz megérzem! - mondtam még búcsúzóul a lánynak, majd visszaindultunk. Alig negyed órával a távozásunk után asztrál lények érkeztek Szávához, magukkal hozva az esetlegesen szükséges használati tárgyait is.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.