Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A testőr

2013.07.18

 Kintről, a sötét utcáról mindenféle bosszantó zaj és szag szűrődött be.  Akaratlanul is felerősödtek az érzékei még jobban, mikor veszekedés hangfoszlányai ütötték meg a fülét. Még se kalandozott el a figyelme. A szeme a földig érő függöny mögül, ahol állt, az asztalnál ülő kisfiúra villant.

Új fogásokat hoztak be. Mélyet szippantott a levegőbe, de nem érezte méreg szagát, így nem mozdult. Pontosan tudta, hogy a herceg élete teljességgel a kezében van, és nem szándékozott visszaélni azzal a bizalommal, amivel a kisfiú az irányába viseltetett. Születése óta vigyázott a hercegre, és kissé olyan volt, bár ezt senkinek el nem árulta volna, mintha a saját öccse, netalán fia lett volna. De inkább öccse. Akaratlanul is elmosolyodott, ahogy látta, hogy a fiúcska kissé elkente az arcán az ételt. Mégse mozdult, hogy letörölje. Helyette legalább öt szobalány ugrott ruhával a kezében. Közönség előtt egyszerű testőr volt, senki több, és ezen nem szándékozott változtatni. Hirtelen, mint megannyi méhcsípést, érezte meg, hogy valaki figyeli. Ösztönösen kapta a fejét, hogy megkeresse az elkövetőt. A herceg féltestvére mustrálta az arcát. Ahogy a lány szemeivel véletlen összeakadt a tekintete, a hercegnő elvörösödve szegte le a fejét, mint egy rajtakapott tolvaj. Igyekezett nem foglalkozni a lánnyal, elvégre nem miatta volt itt. Bár abban nem volt biztos, hogy ez kölcsönös volt-e.

Még jó pár fogást behoztak. Valamennyit leellenőrzött, nehogy az urának baja legyen tőle, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy legfeljebb csak gyomorrontást kaphatott a fiatalúr, más baja nem igen lehetett ezen az estén. Azért nem lankadt a figyelme, még akkor sem, amikor már végre haza mehettek. Utálta az ilyen felfordulásokat, mint a vendégeskedés, és a hercegnő előszeretettel hívta meg az öccsét. Mintha élvezné, hogy kínozhatja. Aztán ott voltak azok a hosszú, rejtettnek szánt pillantások, amelyekkel őt bombázta. Valamiért nagyon nem kedvelte a lány, de nem tudott rájönni, hogy miért. Hisz egy jó félévvel ezelőttig nem is találkoztak. Azóta viszont minden hónapba elhívja őket magukhoz. De mint mindennek, szerencsére ennek a lakomának is vége lett. Az úrfit már a hintóban elnyomta az álom. A karjaiba vitte be a herceget az ágyába. Apró félmosollyal még betakarta az urát, majd a szobából nyíló kisszobába ment, és maga is lefeküdt a földre megvetett nyoszolyára.  Éber, félálomszerű állapotba süppedt.

 

            A herceg elaludt. Talán az előző este elfogyasztott mérhetetlen mennyiségű puding lehetett az oka, de hiába ébresztgették, csak motyogott valamit, megfordult, és aludt tovább. Végül csak sikerült kicsalogatni az ágyból. Viszont ekkor következett a fejetlen kapkodás. Így történt, hogy még a reggelijével a szájában ült be a fiú a nővére mellé a hintóba.  A testőr a bakra ült a kocsis mellé. Furcsán birizgálta valami az ösztöneit. Lehúzta az egyik kesztyűjét, és a kocsis elszörnyedve látta, hogy a kézfeje korom fekete lett, tűzvörös karmokkal az ujjai végén. Ugyanazzal a mozdulattal, ahogy lerántotta a kesztyűjét, már húzta is vissza.

    -         Induljunk! – rekedtesre sikerült a parancs, de most nem ez foglalkoztatta. A lovak

közé csaptak, de alig értek be az erdőbe, a testőr balsejtelme beigazolódott. Vérfagylaló morgás torpantotta meg a lovakat. Szép körben egyre több és nagyobb, villogó szemű fenevad bontakozott ki a fák amúgy idilli ágai közül. Nem sima állatok voltak ezek. A termetük is nagyobb volt, és mindegyik valami különlegesség jegyét viselte magán. Volt amelyiknek jégből volt a bundája, vagy épp olyan helyeken is nőtt szarva, ahova nagyon nem illett. A testőr nem akármilyen lélekjelenlétről, és akrobatikáról téve tanúbizonyságot, átlendült a bakról a kocsiszekrény ajtajához, majd fél kézzel kinyitva, belépett a testvérekhez. A hercegen látszott, hogy retteg. Halott fehér arca merev volt, nem mozdította el a tekintetét a plafonról. Talán pont ezért, ki tudja, a testőr mellőzte a formalitásokat.

    -         Julius – hangja mély volt, mégis lágy, mint egy pihe – Julius figyelsz rám? - A hercegnek sikerült elszakítania a pillantását a kocsiszekrény tetejétől, és a férfira nézett. A szemei hirtelen megteltek könnyekkel, miközben szinte szó szerint a karjaiba vetette magát. A férfit kissé talán meglepte a dolog, de nem úgy nézett ki, mint akinek rosszul esett volna. – Emlékszel még, hogy mit tanultunk, hogy ilyenkor mit kell tenned? – A fiú bólintott, jól összekönnyezve ezzel a testőre lenvászon ingjét, majd a két tenyerét a szemeire szorította. – Kiváló. Bármit is hallasz, bízz bennem, és ne leskelődj! – simogatta meg végül a fiú haját, majd meghajolt a hercegnő felé, és kiugrott a kocsiból.

Eddigre már egész közel merészkedtek a vadak. Ijesztő szemeiket a kocsin, de elsősorban a férfin tartották, hisz ő lett önkéntesen az elsőszámú prédájuk. Ám a préda nem épp áldozathoz méltóan viselkedett. Először a cipőit vette le, majd az ingjét, és így tovább. Még a kardja is a földre került. Ehelyett ő maga is felmordult, majd egy vakító villanás után eltűnt. A helyén egy furcsa fenevad állt. Semmilyen vadhoz nem volt fogható. A csontjai, mintha nagyon vékony fémszálakból lett volna szőve-horgolva-csomózva. És ezeket a „csontokat" inak, hús és izom helyett lángok mozgatták. Az egész nagymacskaszerű testét lángok nyaldosták. Acél karmai és fogai kivillantak a rávetülő tűz fényében, mikor mérgesen felordított, majd megindult. Nem csak az emberek, de a vadak is megbénultak a döbbenettől és a félelemtől, amikor az irtózatos test, az ijesztő lángokkal munkához látott.  Szénné égette a kocsi körül a vadakat, a növényeket, mindent. Csak miután ropogtatni való csontok se maradtak, állt meg, és változott vissza a korábbi férfivá. Komótosan visszaöltözött, majd a kocsihoz ténfergett, és elájult.

 

            Már igencsak délután volt, mikor felébredt. A hercegnő ott ült az ágyánál, és szendergett. Kissé értetlenül ült fel, a szokatlanul puha ágyba. Nem ismerte a helyet, ahol volt. Bele szimatolt a levegőbe, majd hangtalanul kikelt az ágyból, és a herceg felkutatására indult. Rögtön az ajtóban majd bele is botlott. A kisfiú ott állt, és bűnbánó képpel morzsolgatta a ruhája alját. Amint meglátta a férfit, nemes egyszerűséggel, hangosan zokogva a nyakába ugrott.

    -         Felség? – kérdezte kissé értetlenül a testőr, miközben óvatosan magához ölelte, le ne pottyanjon. Közben a hirtelen támadt hangzavarra a lány is felébredt.

    -         Lionell – csuklott egyet a fiú, miközben próbálta visszanyelni a könnyeit. – megsérültél?

Erre tényleg nem lehetett mit tenni. A férfi talán most először elnevette magát. Legalábbis úgy először, hogy nem csak kettesben volt az urával. Gyengéden leállította a fiút a földre, majd még mindig mosolyogva féltérdre ereszkedett

            - Felség, kimondhatatlanul bátran viselkedett abban a nehéz helyzetben. Korát meghazudtoló bátorságról tett tanúbizonyságot. Megtiszteltetés, hogy felségedet szolgálhatom. – mondta, miközben a homlokához emelte a herceg ruhájának a sarkát, egy furcsa elégedett mosoly kíséretében.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.