Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Győzelem?

2013.08.14

 Borzalmas fejfájásra ébredtem. Valami nyomta a medence csontomat, és zsibbadt a bal felem. Fel próbáltam ülni, de szédültem, és mintha egy kész üstdob szimfóniát akartak volna a fejemben lejátszani, a koponyámat használva üstdobnak. Erőtlenül hanyatlottam vissza, miközben a hirtelen mozdulatoktól elkapott a hányinger. A halántékomhoz nyúltam, hátha egy kis masszírozással enyhíthetem a fejemben uralkodó túlnyomást, ám valami kellemetlen, langyos-ragacsos anyagba nyúltam. Rápislantva nem kellett hozzá különösebb szakértelem, hogy felismerjem az alvadó vért. Gondolkodni próbáltam, de a fejembe hasított a fájdalom, megakadályozva ebbéli igyekezetemben. Szóval elsőként körbe pislantottam fektemben. Mint kiderült, valami homokos deszkapadlón heverésztem. Néhol kissé vöröses sár tanúskodott arról, hogy a fejem igencsak vérzékeny. Megundorodva a fekhelyemtől, újabb felüléssel próbálkoztam, csakhogy most már elővigyázatos voltam, és nagyon óvatosan mozdultam. Főleg a fejemet mozgattam vigyázva, miközben felemelkedtem a földről. Még így is hasogatott kíméletlenül, de az én hibám volt, ha már nem vigyáztam rá. Összeszorítottam a fogaimat. Miután ülőhelyzetbe tornáztam magam, nagyon óvatosan szét néztem. Ketrecek sorakoztak, az én ketrecem körül. A ketrecrengeteg mögött néhány fa koronáját véltem felfedezni a távolban, de nem voltam biztos abban, hogy csak hallucinálok, vagy tényleg korona szinten vagyok. Óvatosan lepislogtam, és hirtelen beleszédültem. Jó pár emelet magasan függött a kalitkám, ahogy a többieké is. Ekkor vettem csak szemügyre a többieket is. A legtöbbjük már teljesen elzárta magát a külvilágtól, ám megláttam valakit, akivel nagyon nem ilyen helyen akartam találkozni. Ez már kissé gyorsabb mozgásra sarkallott. Előbányásztam a hajamból egy hajtűt. Szerencsémre nem volt olyan bonyolult a kalitka zárja, így ki tudtam nyitni vele. Innentől kezdett érdekesebbé válni a történet. Először is kitornáztam magam a kalickából, amit a veszélyes mértékeket öltött szédülésem nem könnyített meg. Nem mertem le nézni, de kénytelen voltam, hisz a rácsok között a deszkára raktam vissza a lábaim, csak kívülről, miközben kapaszkodtam erősen a ketrec külső részébe. Hála a súlyomnak a nagy ketrec megbillent. Nem tett jót a vérnyomásomnak, miközben ott billegtem több emelet magasan, egy ketrec külső felébe kapaszkodva. Heves szívdobogással vártam, hogy beálljon a nagy monstrum az új egyensúlyba, legalábbis ne himbálózzon annyira. Ekkor elkezdtem felmászni a tetejére. Erőlködve húztam magam fel, miközben a lábammal próbáltam kapaszkodót találni, és segíteni magam. Nagy nehezen, több halál közeli élménnyel gazdagabban végül sikerült felverekednem magam a ketrec tetejére. Ott egyensúlyoztam egy darabig, miközben centinként araszoltam a széle felé, majd mikor már annyira megdőlt, hogy a következő lépéssel leestem volna, ugrottam. A cél a következő ketrec teteje volt, de a szédülést meg mindent egybe vetve, nem voltam biztos benne, hogy sikerül a manőver. Összeszorított szemekkel zuhantam, majd amint szilárdat éreztem a kezeim között, rájuk markoltam, és kapaszkodtam, mint egy újszülött kis majom az anyja hasába. Nem vétettem el nagyon a landolást, ami lássuk be, nem az én érdemem volt. Újra tornázhattam fel magam a ketrec tetejére. Nem volt mese, ha el akartam jutni a lányig, még jó három ketrecnyit kellett kínlódnom, míg az övé mellé értem. A hirtelen jött himbálózás rángatta csak ki a furcsa közönyéből, simán a hangom nem ért el hozzá, de a hirtelen mozdulatra felriadt. A szemeiben a halálfélelem csillogott, miközben rám nézett, majd ugyan abban a pillanatban kezdett menekülni az a ketrec túlsó vége irányába, ami nem kis kilengést okozott. 

- Sheyla - szólítottam halkan, de mit sem ért igyekezetem, így hangosabban próbálkoztam - Sheyla! 
Nagy nehezen végre rám nézett, és úgy tűnt, elkezdett felismerni. Hitetlenkedve, óvatosan tett egy tétova lépést felém, mire egy gyengébbet himbálózott a ketrec. 
- Jade? - szinte lehelte a hangokat. 
- Én vagyok Sheyla! - hangom ércesen, és magabiztosan csengett, holott nagyon nem így éreztem magam. Óvatos mozdulattal bemásztam a ketrecbe, majd majdnem ki is estem, olyan lendülettel vetette magát a nyakamba. Eddigre már hangosan zokogott. 
- Megölték őket Jade, megölték valamennyiüket! - hangja el-elcsuklott.
- Kiket öltek meg, és kik? - kérdeztem. Minden információ jól jött, ugyanis feltett szándékom volt, hogy élve mind a kettőnket haza viszem. 
- Minket. Elraboltak, ketrecbe zártak, majd levadásztak, mint az állatokat. - elhűlt a vérem a hallottak miatt, de ez sok mindenre magyarázatot adott. Halkan tovább faggattam a lányt.
- Kik voltak a vadászok?
- Nem ismerem őket, de fehérek voltak, és dzsipekkel furikáznak. Hol sokunkat elengedik, és hajtóvadászatot rendeznek, hol meg egyesével. Olyankor gyalog járnak. - Néztem a lesoványodott lányt, és amellett, hogy a vérmérsékletem egyre jobban csökkent, az agyvizem valamiért kezdett felforrni. A derekamon hordott kendővel magamhoz kötöttem a lányt, miközben a lelkére kötöttem, hogy úgy ölelje a nyakamat, hogy az élete múlik most rajta. Óvatosan a ketrec ajtajához araszoltam a drága terhemmel a nyakamban. Sheyla végtagjai teljesen elgémberedtek. Nem is csodáltam, nem  bírt felegyenesedni, még felállni sem abban a ketrecben. Kilendültem, miközben egy kézzel kapaszkodva tartottam mind a kettőnket. Úgy éreztem, a karom vállból szakad ki kettőnk súlya alatt. Összeszorított fogakkal lendítettem magam a kissé alacsonyabban lévő ketrec tetejére. Ez a kalitka üres volt, de a benne száradozó vér arról mesélt, hogy lakóját benne ölték meg. Az adrenalin újabb lökete száguldozott végig rajtam,  valamennyi sejtembe bevéve magát. Már nem törődtem a fejemben tomboló-lüktető fájdalommal, sem a tériszonyommal. Valami furcsa vöröses köd ereszkedett a fejemre, szinte mintha a tudatom külön vállt volna a testemtől. Egy újabb függő börtön felé lendítettem magam. Biztos vagyok benne, hogy normál körülmények között a felét se tudtam volna véghez vinni a  mostani produkciómnak.  Elvesztettem az időérzékemet, fogalmam sem volt, meddig tarthatott, míg leértem a földre. Sheyla~t elrejtettem, egy szemmel láthatóan használaton kívüli szalmás csűrbe. Elbújt a kissé szagos szalmába, míg pár növényszárral elfedtem, hogy nem látszódjon. Ezek után szabad utat engedhettem vérszínű, tomboló tébolyomnak. A sok szörnyűség, amit láttam bennem is elszakított valamit. Minden összekeveredett a fejemben, majd minden kiürült, minden ami emberré tett. Már csak valami ősi düh és vérszomj vezérelt. Nem tudtam mennyi idő óta tartottak fogva, de minden szörnyűség, amit velem műveltek elevenen égetett belülről. Ugyanilyen elevenen marcangolt, amit Sheyla~val tettek, az is. Megannyi eltompult, vagy épp rettegő tekintet meredt a távolba, vagy épp nézett le rám a függő börtön komplexumból. Megkerestem az irányító központot. Alig őrizték. Valószínűleg épp "vadászaton" voltak. A téboly és az adrenalin erőt adtak, a félelmem veszélyes mértéket öltött. Rettegésemben ütöttem, nehogy ők üthessenek.  Nesztelenül mögéjük lopakodtam, és egy-egy, a földön talált betondarabbal teljes erőmből tarkón csaptam őket. Hallottam a koponyák reccsenését, de nem foglalkoztam vele. Már nem voltam ember, csak egy rettegő, tébolyult fenevad. Próbáltam átlátni a kezelő masinákat, de túl ideges voltam hozzá, így találomra kezdtem el nyomkodni a dolgokat. Éktelen zenebonával indultak be olyan gépek, amikről nem is tudtam, hogy léteznek, de végül csak megtaláltam a keresett gombokat. Leeresztettem a ketreceket egyenként, majd kinyitottam őket. Mázlimra térképet is találtam. Innen már sínen voltak a dolgaim. Találtam fegyvereket, valószínűleg azokat, amikkel a foglyokra vadásztak, hát kiosztottuk őket. Eddigre már Sheyla is oda keveredett mellém, és segített. Ha nem is szépen, de legalább képes volt a lábára állni. Még javába jártunk ezekben a műveletekben, mikor megkaptuk az első sorozatot a nyakunkba. Puszta szerencse volt, hogy nem haltunk bele, túl közel kopogtak hozzánk a lövedékek. Haza értek a foglárjaink. Azok a belül beteg szadista embernek csúfolt lények, akik élvezettel szórakoztak mások halálára játszva. Az amúgy sem túl higgadt fejem begőzőlt, mikor megláttam személyi kínzómat, kivel megpróbáltak betörni. Dühömnek, keserűségemnek, és minden fájdalmamnak a kezemben tartott fegyver adott hangot. Egyre-másra kerepeltek a fegyverek, és szinte észre se vettük, és megszűnt létezni a bagázs. Az adrenalin még ott tombolt ereinkbe, de a beteges alakok, már egytől-egyig a földön hevertek, bár a frissen kiszabadított foglyokból is jó sokan. Úgy tűnt, győztünk, mégse kapott el minket az eufórikus érzés. Némelyek hangtalanul, míg mások hangosan felzokogtak, miközben sorba ejtették el a fegyvereiket. Megbecstelenített, megkínzott, elrabolt emberségüket siratták. Magamhoz öleltem a húgomat.
- Most már semmi baj Sheyla - súgtam neki, bár magam sem hittem amit mondtam.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.